Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-08 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
1973. VII. 8. A marxista—leninista tudomány és a munkásmozgalom forradalmi gyakorlatú már rég igenlő feleletet adott, arra a kérdésre, hogy vajon a szocializmus az egész emberiség jövője e? De az a következtetés, amely a kommunisták számára meggyőző és nyilvánvaló, igen sok ember számára még kirántsam az. Hiszen a föld lakosságának, népességének nagy része olyanokból áll, akik egyelőre még igen távol vannak a társadalmi fejlődés törvényeinek és perspektíváinak tudományos felfogásától. Napjainkban senki nem alkothat ítéletet a szocializmusról úgy, hogy teljesen elvonatkoztat a történelmi realitástól. Még a szocializmus legmeggyőző- désesebb ellenségei sem vehetik semmibe a nyilvánvaló lényeket: hogy a szocializmus ma az emberiség egyhar- madának sorsa lett, hogy az egykori gyarmati világban sok ország népei léptek' a szocialista átalakításokhoz vezető útra. hogy a „klasszikus“ tőkés államokban egyre többen kelnek tudatos harcra a szocialista perspektíváért. Ezért teljesen érthető, hogy az emberiség szocialista jövőjéről folytatott viták egyre nagyobb méreteket öltenek és egyre élesebbek. E viták során ellenfeleink a polémia legtisztességtelenebb módszereit alkalmazzák, kirívó hazugságokhoz és hamisításokhoz folyamodnak. S ez természetes: hiszen tudjuk, hogy a burzsoázia, ha a matematika axiómái érintenék osztályérdekeit, in ég ezeket is feltétlenül megpróbálná megcáfolni ... Csupán egyetlen hamisítói fogást említünk meg, amelynek lényege körülbelül a következő okoskodás: a szocializmus, mondják, a marxista teoretikusok kitalálása, a szocialista forradalom pedig csak „összeesküvés“ eredményeképpen, a tömegek akarata ellenére mehet végbe ... Ezzel a formulával, amely elferdíti a dolgok valódi állását, igen gyakran találkozunk a kommunistaellenes irodalomban. A szocializmus tudományos prognózis Valójában Marx, Engels és Lenin azon következtetése, hogy a szocializmus és a kommunizmus az egész emberiség elkerülhetetlen jövője, tanításuk az e jövőhöz vezető utakról és az érte vívott harc törvényszerűségeiről nem írói fantázia és nem jósok próféciája. Ez prognózis, amely a történelem menetének objektív, szigorúan tudományos elemzésén alapul. Igen, a marxizmus—leninizmus megalapítói állították, hogy a szocializmus a munkásmozgalom célja. De mint ők maguk mondották, a cél itt nem egy elvontan megkonstruált eszményt jelent, amellyel összhangba kell hozni a társadalmat, hanem történelmi szükség- szerűséget, amely a társadalmi haladás objektív követelményeiből fakad, olyan szükségszerűséget, amelyet a munkás- mozgalom hivatott felismerni és amelynek megvalósulását segítenie kell. A társadalmi fejlődés felismert törvényei alapján Marx, Engels és Lenin meghatározták a szocializmusért való harc fő irányait és szakaszait, a munkásosztálynak és pártjának a feladatait minden egyes szakaszban. A marxizmus—leninizmus megalapítóinak tudományos és politikai prognó- ZiSai _ pontos beteljesülésüket tekintve — csodálatosak, egyedülállóak a társadalmi gondolkodás történetében. Lássunk erre néhány példát: — 1844-ben proklamálták Marx és Engels először, hogy a proletariátus lesz az új társadalom megteremtője. Mindössze négy év múlva, az 1848-as forradalom barikádjain a munkásosztály nyílt harcot kezdett a burzsoázia ellen. Újabb 23 év elteltével, a Párizsi Kommün napjaiban, 1871-ben a munkás- osztály először tett kísérletet a hatalom megragadására, 46 évvel később, 1917-ben Oroszországban pedig sikerült is kezébe ragadnia. — 1847-ben Marx és Engels arra a következtetésre jutottak, hogy a munkásosztály ügyének győzelméhez elengedhetetlen az önálló, valóban forradalmi munkáspárt megalakítása, amelynek tevékenysége a tudományos szocializmus elvein alapul. Ugyanakkor ők maguk buzdítói és szervezői lettek a Kommunisták Szövetségének, egy ilyen párt mintaképének, tizenhét évvel később pedig megalapították az I. Inter- nacionálét, amely lerakta a mai kommunista mozgalom fundamentumát. Űjabb 39 év múltán, 1903-ban Lenin megteremtette a bolsevik pártot, majd később megalapították a III., Kommunista Internacionálét, s létrejöttek a lenini típusú kommunista és munkáspártok. — 1847-ben Marx először vetette fel a proletariátus diktatúrája szükségességének problémáját. 70 év múlva az oroszországi. Októberi Forradalom a gyakorlatban ragyogóan bebizonyította ennek a tételnek a helyességét. — 1882-ben Marx és Engels arra a következtetésre jutottak, hogy a forradalmi mozgalom központja áttevődik Oroszországba, amely a mozgalom európai „élcsapatává“ válik. Mindössze 23 év múlva, az 1905-ös forradalom barikádjain az oroszországi proletariátus igazolta e megállapítás helyességét. — 1915-ben Lenin megfogalmazta azt a tételt, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány vagy akár egy, egymagában vett kapitalista országban is. Ez a prognózis már két év elteltével valóra vált. — 1919 ben Lenin, továbbfejlesztve Marx és Engels nézeteit, azt a következtetést vonta le, hogy a gyarmati és függő országok forradalmi potenciálja gyorsan nő, hogy sokkal nagyobb szerepet játszhatnak az emberiségnek a szocializmus felé vezető úton való fejlődésében, mint ezt korábban gondolni lehetett, s hogy sok ilyen ország számára lehetséges a fejlődés nem-kapitalista útja. Ez a lenini prognózis is teljes mértékben valóra vált. — 1920-ban Lenin kijelentette, hogy az oroszországi forradalom győzelme mészetes, de másutt semmi esetre sem, minthogy „új körülmények keletkeztek .. Az érvelésnek ez a változása szemmel láthatóan arról tanúskodik, hogy a burzsoá ideológia a reális tények nyomására kénytelen fokozatosan visszavonulni. De vegyük szemügyre azokat az úgynevezett „új körülményeket“ Miről is van szó? Azon jelenségek között, amelyekre a b,urzsoá ideológusok különösen gyakran és szívesen hivatkoznak, a fő helyet az állammonopollsta kapitalizmus fog lalja el. Éppen ezt tüntetik föl majdhogynem a szocializmus alternatívájá nak vagy legalábbis olyan valaminek, amely kétségessé teszi a szocializmus szükségszerűségét. Valóban, az állammonopolista kapitalizmus sok újat visz a burzsoá társadalom életébe. Ez az új mindenekelőtt abban áll, hogy a monopóliumok erejének és az állam erejének egységes mechanizmussá való egyesítése, különösen olyan esetekben, amikor ennek V. ZAGLAGYIN: után fokozatosan más országok is leszakadnak majd a tőkés rendszerről, s azután az első szocialista ország köré tömörülnek egységes rendszerbe, amely döntő befolyást képes gyakorolni az egész világpolitikára. 30 év sem telt el, s ez az előrelátás testet öltött a szocialista világrendszerben. Mint látjuk, a történelem egész menete igazolja a marxizmus—leninizmus megalapítóinak tudományos prognózisát. Már ez a körülmény is meggyőzően bizonyítja annak a következtetésnek a helyességét, hogy a szocializmus az egész emberiség jövője. Erre azt az ellenvetés lehet tenni — s a burzsoá tudomány és propaganda teszi is —, hogy a marxizmus klasszikusainak nem minden prognózisa teljesült ilyen pontosan. Igen, ez igaz, Marx, Engels és Lenin maguk helyesbítették következtetéseiket, végrehajtották a szükséges pontosításokat, amelyeket a történelem később alátámasztott. Még fontosabb egy másik körülmény. Csak a forradalmi folyamat fejlődésének konkrét történelmi feltételeivel kapcsolatos prognózisok szorultak helyesbítésre, például az emberiség társadalmi felszabadulďsa kezdetének időpontjára és helyére vonatkozóak. De az alapvető, globális prognózis, magának ennek a felszabadulásnak az elkerülhetetlenségéről, ragyogóan beigazolódott. Az dllammonopolista kapitalizmus a szocializmus anyagi előkészítése A burzsoá tudomány és propaganda más ellenvetéseket is tesz. Azt állítják például, hogy a marxizmus—leninizmus megalapítóinak prognózisai esetleg helyesek voltak a régi kapitalizmusra vonatkozóan, de most, új történelmi feltételek között már nem állják meg a helyüket... Emlékezzünk vissza ezzel kapcsolatban arra, hogy a szocializmus ellenségei már az Októberi Forradalom utáni első években siettek kijelenteni, hogy a forradalom győzelme nem törvényszerű, hanem véletlen, a társadalmi fejlődés törvényeinek majdhogynem ellentmondó jelenség. Később, amikor a szovjethatalom sikerei meggyőzően bebizonyították, hogy megszületése korántsem „történelmi véletlen“ volt, azután, hogy az új rendszer egész sor más európai és ázsiai országban is megszilárdult, ellenfeleink más lemezt tettek fel. Most a szocializmust olyan jelenségnek minősítették, amely csak elmaradott országokban lehetséges. Ma, a szocialista közösség eredményeinek fényében, már ennek az „elméletnek“ a propagálása is időszerűtlenné lett, hiszen ennek a közösségnek olyan országok is tagjai, amelyek azelőtt fejlett tőkésországok voltak. Üj- ra változik a lemez: ellenfeleink most azt hajtogatják, hogy a szocializmust már építő országokban ez talán tera mechanizmusnak sikerül saját céljaira felhasználni a tudományos-technikai forradalom vívmányait, új és nagy lehetőségeket biztosít a tőkének arra, hogy még hatékonyabban zsákmányolja ki a dolgozókat, s részben enyhítse a társadalmi antagonizmuso- kat, amelyek magát a tőkés rendszer létét fenyegetik. Ezekből az új lehetőségekből fakadt hát nyilvánvalóan az a lázas optimizmus, amely sok burzsoá tudóson és újságírón úrrá lett. így áltatja magát a gyógyíthatatlan beteg, amikor egy új esillapítőszert próbál ki a gyógyulás reményében... Hiú reményeki Hiszen az állammonopolista kapitalizmus, amikor bizonyos lehetőségeket nyújt a burzsoá társadalomnak a mai napra, egyszersmind pusztító erejű aknát helyez el alatta, amely holnap menthetetlenül robbanni fog. „A munka társadalmasítása — írta Lenin —, amely ezernyi formában egyre gyorsabban halad előre ... különösen szembeötlően nyilvánul meg a nagyüzemnek, a tőkések kartelljainak, szindikátusainak és trösztjeinek fejlődésében, valamint a finánctőke óriási méretű növekedésében és erősödésében — ez ci szocializmus elkerülhetetlen bekövetkezésének fő anyagi alapja“. De mi is az állammonopolista kapitalizmus a vele járó államosítással, programozással stb. együtt, ha nem a termelés tényleges, sőt formális társadalmasítása? Ma a nyugati országokban a termelés 8—15 százaléka, a forgalmi szféra jelentős része hivatalosan az állam kezében van, s a nemzeti össztermék 30—40 százalékát állami csatornákon át értékesítik. Vajon nem óriási lépés-e ez a szocializmus anyagi alapjának előkészítésében? Továbbá az állammonopolista kapitalizmus bázisán, a reá jellemző törvények érvényesülésének eredményeképpen egyre inkább gyorsul a magán* tőkés termelés koncentrációja. Már a hatvanas évek elején 200 cég vállalatai állították elő a tőkés világ egész ipari termelésének majdnem 35 százalékát! Tehát ezen a vonalon is gigászi ütemben halad előre a termelés társadalmasítása, amely a szocialista forradalom elkerülhetetlen győzelmének egyre újabb és újabb anyagi előfeltételeit hozza létre, s újra meg újra igazolja a lenini megállapítást: az állammononolista kapitalizmus a szocializmus legteljesebb anyagi előkészítése. a szocializmus előcsarnoka, az a történelmi lépcsőfok, amelyet a szocializmusnak nevezett foktői semmiféle közbülső lépcsőfokok nem vőlas7that? nak el “ fösszes Művei. 34. köt. Budapest 1967. 194. old.). így hát a termelés egyre inkább tár- sadalmasul. S az elsajátítás? A marxizmus—leninizmus megalapítói a tőkés magántulajdonban látták azoknak az ellentmondásoknak a fő forrását. amelyek szűkségszerfien előidézik az emberiségnek a szocializmus felé haladását. Fölvetődik a kérdés: vajon a tőkés világban most végbement változások oda vezettek s hogy eltűnik a magántulajdon, a tökét társadalmi rend ezen alapja, kiindulópontja? Még a kapitalizmus legszenvedélyesebb védelmezői közül sem merte mindeddig senki sem azt állítani, hogy e tekintetben forradalmi változások történtek. A termelési eszközök magántulajdona volt és marad továbbra is a mai tőkés társadalom alapja, bármilyen politikai vagy jogi formákat ölt is. Igaz, találkozunk olyan véleménnyel is, hogy a fejlett tőkésországokban elterjedt úgynevezett „munkásrészvé- nyek“, ha nem szüntetik is meg formálisan a magántulajdon elvét, de a „volt proletárok“ oly jelentős részét teszik tulajdonossá, hogy ténylegesen megváltozik a társadalom struktúrája, s kizsákmányoltakra és kizsákmányo- lókra való megoszlása elveszti jelentőségét. Csakugyan, az NSZK-ban, Franciaországban és több más országban munkások ezrei formálisan a „saját“ vállalataik részvényesei lettek. De mint a gyakorlat megmutatta, a kapott részvények csupán újabb eszközül szolgáltak arra, hogy a munkásokat alávessék a munkáltatók önkényének. A lényeg az, hogy a részvények birtoklása semmiben nem változtatta meg a munkások társadalmi helyzetét, azt, hogy a tőke kizsákmányolt bérrabszolgái. Hiszen ezt a helyzetet a tőkés termelési rendszerben elfoglalt tényleges helyük határozza meg. A „munkásrészvények“ rendszerének kudarcáról meggyőzően tanúskodik az a tény, hogy maguk azok a monopóliumok, amelyek elsőkként vezették be ezt a csábító újdonságot, kezdenek most lemondani róla. Ez az eset például ennek nyugat-németországi úttörőjénél, a Preussag AG konszernnél. Ez a cég annak idején nagy propagandisz- tikus hűhóval „változtatta“ munkásait „részvényesekké“, az idén nyáron pedig csendben felszámolta ezeket a részvényeket. Bekövetkezett a „népi részvények halála“ — állapította meg a Springer konszern kezében levő Die Welt. A mai tőkés társadalomban uralkodó reális helyzetet persze nem a monopóliumok propagandafelfogásai jellemzik, hanem olyan folyamatok és jelenségek, amelyek létezését még a kapitalizmus leglelkesebb hívei is elismerik. A következőkről van szó. Folytatódik a tulajdonnak a tőkések egy maroknyi csoportja kezében, s a vagyonnak a legnagyobb milliárdos trösztök széfjeiben valő koncentrációja. Az Amerikai Egyesült Államokban az 1960-től 1970-ig terjedő évtizedben a milliárdos trösztök száma a feldolgozó iparban 28-ról 102-re nőtt, az ipar tiszta profitjában való részesedésük viszont 38-ról 53 százalékra emelkedett! Az NSZK-ban csupán az 1964 és 1971 közötti időszakban a több mint 100 millió márka tőkével rendelkező részvénytársaságok száma 73-ról 109-re növekedett (ez az összes ilyen társaságok 4,7 százaléka), és arányuk az össztőkében 54,3 százalékról 64,7 százalékra emelkedett. Hasonló ' példákat idézhetünk bármely tőkésországból. A legnagyobb tulajdonosok köre továbbra is rendkívül szűk, a társadalmi gazdagság általuk bitorolt részének aránya növekszik. A gazdagságnak a társadalom egyik pólusán való növekedését a néptömegek szociális ellátatlanságának fokozódása, sok esetben pedig a nyomor közvetlen fokozódása kíséri. . A burzsoá tudósok, amikor a tőkésországokban élő dolgozók helyzetét ecsetelik, rendszerint „megfeledkeznek“ a latin-amerikai államok tucatjairól, hogy Ázsiáról és Afrikáról ne is beszéljünk. De még ha a fejlett kapitalizmus szférájára szorítkozunk is, akkor sem kell messze menni a szociális ellátatlanság példáiért. Hivatalos adatok szerint az Egyesült Államok dolgozóinak 5 százaléka lényegileg állandóan teljesen munkanélküli. Ebben az igen gazdag tőkésországban 27,1 millió ember, vagyis a lakosság 13,3 százaléka szegény, azaz olyan ember, akinek jövedelme alacsonyabb a Washington által hivatalosan elismert „szegénységi szintnél“. J. Boggs republikánus szenátor adatai szerint 21 millió amerikai (a lakosság 10 százaléka) nem tud sem írni, sem olvasni. G. Hollomannak, az Egyesült Államok Országos Orvosszövetsége elnökének közlése szerint az ország lakosságának csaknem egynegyede — 45 millió ember — nem részesülhet orvosi segítségben, pedig erre nagyon is rászorul. Végül N1xon elnök kijelentése szerint, 24 millió amerikai (a lakosságnak mintegy 12 százaléka) él olyan lakásban, amely nem felel meg a normáknak. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Oj Szó legkötelebbt számában közöljük.]
