Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-06 / 159. szám, péntek
Kosza alá élik a gabona Sikeres volt a főpróba — a repce betakarítása # Okultak a tavalyi hibákon # Rajtuk az ország szeme Az utóbbi nyári napok forrósága a Dunajská Streda-i (Du- naszerdahely) járás termőföldjein is kasza alá érleli a gabonát. Lehet, hogy mire e sorok megjelennek, főleg a járás nyugati körzetében gazdálkodó efsz-ek és állami gazdaságok határaiban megindulnak az aratógépek, elkezdik az idei termés betakarítását. Készen a feladotok teljesítésére A nagy nyári munkák nyitányaként a járás területén jelenleg még a repcearatás folyik, de a hót végéig mirden szövetkezetben pontot tesznek e fontos ipari olajosnöi/ény betakarításának végére. A hozamok, a somoi-jai körzet üzemegységeit kivéve, ahol a növényzet megsínylette a szárazságot, 20—25 mázsa között ingadoznak. A várkonyi efsz 25 hektáros par- callájáról azonban 28,40 mázsás termést hordtak be hektáronként. Érthető tehát, hogy a repce betakarítása után minden figyelmet a gabonaaratás előkészületeinek sikeres befejezésére, az utolsó simítások megtételére összpontosítanak. /öze/ Mikulec mérnök, a IMI íöagronórnusa bizakodva jelentette ki, hogy az emberek, gépek készenlétben várják az aratási munkák kezdetét. Az igényes feladat teljesítéséhez 319 önarató-cséplőgép áll rendelkezésűikre, ami azt is jelenti, hogy 14 munkanap alatt a tervezett 29 143 hektár területről biztos helyre kerül a termés. Ha tudjuk, hogy egy-egy gabonakombájn idény teljesítményét 75 hektárban állapították meg, ttom kételkedhetünk a járási irányító szervek és a mezőgazdasági üzemek vezetőinek fogad kopásában, akik a komáromi (elhívásra válaszolva a légkörül tekintöbben készültek fel a gazdagnak ígérkező termés fogadására. A repcearatásban szerzett tapasztalatokkal A Vrakúňi (Várkony) efsz- beu óraműpontossággal folynak a munkák. Ezekben a napokban szinte egyidőben végeztek az avelő takarmányok második kaszálású termésének, valamint a repcének betakarításával. — Már csak egy ékszíj hiányzik az E—512-es kombájnunkra — tájékoztatott Horváth Barnabás gépesítő, az efsz fiatal mérnöke — és akár megkezdhetnénk az aratást. Ez a véleménye Oravecz Gyula efsz elnöknek is, aki nem győzi kihangsúlyozni, hogy az e ;zályos évjárat ellenére jó termést ígérnek a kalászosok, 50 mázsától ezádén sem lesz kevesebb. — A betakarítást példásan megszerveztük — újságolta — de félek, hogy a gabona átverésével is úgy járunk, mint a repcével. Múlt héten szombaton reggel hét órakor indítottunk útra egy traktort 50 mázsa repcével Bősre, de szállítmányunkat onnan a somorjai átvevőhelyre irányították. Képzelje el, csak naplemente után térhetett vissza a traktoros. Mi lesz, ha teljes ütemben megkezdjük a gabona betakarítást? Igazuk von a várkonyiaknak magyarázta Ágh Imre, a somorjai terményfelvásárlási üzem főraktárosa. A hősiek azért irányították hozzánk a repcét, mivel kiskapacitású raktárhelyiséggel rendelkeznek. Ezek a rendellenességek azonban nem fordulhatnak elő a gabona átvételénél. Mind Bősön, mind ...IMMER WIE DAHEIM Oravecz Gyula efsz elnök fVar kony) bízik saját erejükben. nálunk jól felkészültünk a termés elraktározására és az előre kidolgozott ütemterv szerint vesszük át a gabonát. Egy-egy pótkocsi kiürítése, ha az oldalfalon kieresztő nyílást vájtak, tíz percnél nem tarthat tovább. Ágh elvtárs bíztató szavai eloszlathatják a kételyeket, hiszen az átvevőhelyek dolgozóinak is érdeke, hogy mielőbb magtárba jusson az ország kenyere. Egyébként arról is szívesen tájékoztatott, hogy e hét elejéig csaknem 100 vagon repcét vettek át a járás mezőgazdasági üzemeitől, amit szárítás és tisztítás után kifogástalan minőségben a Palma feldolgozó üzembe irányítanak. Büszkék a kombájnvezetőjükre Dolný Bár (Albár) társult efsz-ében találtunk rá a szerdahelyi járás egyik legjobb kombájn vezető jé re, Bartalos Gézára, aki még a lucernakaszálással bíbelődött, de már az aratásra gondolt. — Maholnap mi is megkezdjük a gabonabetakarítást — mondotta. — Immár hét éve SZK—4-essel dolgozom, de még főjavításra sem szorult. Nincsenek megbízhatóbb betakarítógépek a szovjet kombájnoknál. Tavaly 290 hektár gabona és 120 hektár kukorica termését arattam le és csépeltem ki segítségével. Bogyai Ignác efsz-elnök, okleveles mezőgazdász és az egész szövetkezet tagsága büszke a kombájnosra, aki inkább cselekszik, minthogy a szót szaporítsa. Most is alig várja, hogy megkezdje az aratást a jól felkészített gépével. Milyenek a terméskilátások? Bogyai elvtárs a lucernás mellett ringó búzatáblához invitált. Magas növésű Kaukaz-fajta, tömött kalászai meghajlítják a szárát. Arcáról egyértelműen leolvashatom: ez idén is legalább az 50 mázsás átlagtermésben bizakodik. • * * A bizakodás nem a véletlen műve, hanem a tudományos módszerek következetes alkalmazásának az eredménye. Méltán hatja át a járás dolgozó parasztságát, mely tavaly első helyezést, rangot ért el országos viszonylatban a gabonatermesztésben. Azért igyekeznek most is, hogy veszteségmentesen takaríthassák be egész évi fáradságos munkájuk gyümölcsét. SZOMBATH AMBRUS Bogyai Ignác efsz elnök a sárguló búzatáblán. Nem különös? Már két emelet is elfáraszt. Hány lépcsőfok vezet föl a földszintről a második emeletre? Nem tudom. Nem számoltam. Beülök a kényelmes karosszékbe, s bámulom a sima, üres asztallapot. Nem simára lakkozott, nem sárga, nem lapos, csak üres. Talán a szemem is ilyen üres most. Mégsem a lépcsők fárasztottak el annyira, nem is a lejtőkre kapaszkodó szűk utcák, hanem az a nyolc évszázad, amit számontart a város története. Nyolc teljes évszázad és — tizenöt év. Az a tizenöt év ugyan nem történelem még, de egyszer azt is megírja valaki. Nézem az asztalt. Nem is olyan üres. A szemem se üres már. Van benne egy édesen ágaskodó szőlőfürt. Hasas, karcsú nyakú korsó felelt lebeg, a korsó pedig hófehér tányér s alighanem krómozott kés, villa, kanál és kiskanál felett. Nem tudom biztosan, az evőeszköz valóban krómozott-e, vagy ezűstözve van? Inkább krómozott, gondoltam magamban. Az ezüst nagyon drága volna. Egyébként a szállodai prospektus lapján, mely ott hever előttem az asztalon, se nem krómozott, se nem ezüstözött, csak fehér, mint a papiros. És kék. Egy kicsit világosabb, mint a lebegő, ágaskodó szőlőfürt. Beteltem már azzal a rajzzal, mely csak arra jó, hogy bevezetőül szolgáljon a mellé nyomtatott szöveghez. Betűi pirosán, vidáman kiáltanak: ln alterwürdiger Modra immer wie daheim ... Akkor hát otthon vagyok ebben a csodálatos és ősi városban. Igaz, nem város, csak városka. Kisváros. De otthon vagyok benne. Mindig. Igaz, német szövegben ott van az a „wie“ — tehát: mintha otthon lennék — még akkor is, ha nem vagyok német turista. A szöveg egészen dallamos sorokban sugalmazza azt, amit már úgy is megtettem: Besuchen Sie dus HOTEL MODRA! Felkerestem. Ülök a kényelmes nagy karosszékben, s rábámulok a hófehér paplannal terített ágyra. Nem tudok — nem tudnék elaludni. Nem is kerestem a találkozást a történelemmel. A történelem ágaskodott elébem — mindjárt a szálloda bejárata előtt. Végigtekintettem a meredek lejtőre kapaszkodó utcán, s megpillantottam a Felsőkaput. Zömök, mégis magas, torony szerű épület. A román stílű — tulajdonképpeni kapuboltozat felett egy emléktáblát vettem észre. Rossz, napszemüveggel védett szemem nem tudta kivenni a rávésett szöveget, sem a történelmi adatokat jelző számokat, de az emeletnyi magasságból lebámuló négyszögletes ablak alatt jól kivehető — a város címere. Második Rudolf császár ajándékozta meg vele a várost — 1607-ben. Megkerültem a Felsőkaput. Túlsó oldalán nagy sárga fémbetűkön, neoncsövekkel díszített fémbetűkön akad meg a szemem: VIECHA. És a kelet felé bámuló falon is ugyanaz a szöveg, ugyanolyan sárga fémbetűkkel: VIECHA. Borozó, borozó — nevettem magamban. Így megcsúfolni a történelmet. Talán mégse. Rápillantok a szállodai prospektus piros betűkkel nyomtatott szövegére, amely arról tájékoztatja az idetévedt idegent, hogy Módra huszonnyolc kilométerre van a fővárostól, s kiindulópontja a Harmóniára tett kirándulásoknak, de a Kis- kárpátok más érdekességei is megközelíthetők innen. A szöveg így kezdődik: Die Weinbaumstadt MODRA ist . .. Die Weinbaumstadt! Mindig is az volt. A szőlősgazdák és borok városa. Nem! Ebben a városban még egy «borozóval sem lehet megcsúfolni a történelmet. A szomszédos Tirná- via polgárainak Modra határában leledző szőlőit 1326 ban adóztatják meg első ízben. Száz évvel később a modral határban termett borbefl már ezeregyszáz és fél urna bor egyházi tizedet fizetnek a szőlőbirtokosok — több mint hatezer hektoliter bortermés után. A mai egységes földművesszövetkezet csaknem nyolcszáz hektáron termeli már a legjobb fajta szőlőket. A bortermelés is szövetkezeti alapon történik. A Szlovákiai Bortermelő Sző vetkezet pénzalapjából épült meg itt Modrán az egykori szőlészet háza, a mai — HOTEL MODRA. Hát nem különös? Egy fárasztó nap után a bornak köszönhetem éjszakai nyugalmamat. Még ezt a hófehér paplannal terített ágyat is. Még ez a szálloda is — történelem. Nem — nem vagyok történész, csak kíváncsi városlátogató. A történelemre a Felsőkapu, majd az Óbástya terelte rá figyelmemet. Az ágaskodó vaskos téglatorony ott a tizenegyéves — ma már tizenkété- ves iskola mellett. Az iskola három emeletes modern épület és a torony — az nagyon régi, valahogy össze nem illik ezzel a három emeletes újdonsággal, mégis nagyon odavaló. A közelben elhelyezett fapadokon megpihenhet az idős, megfáradt városlakó. Az idetévedt idegen is. Amit eddig felidéztem magamban, nagyon megnyugtató. Az igazi történelem a — márványtáblák. Az elsőt a városi nemzeti bizottság bejáratánál pillantottam meg. Modra város 800 esztendejének megünneplése alkalmából helyezték el itt — 1958 szeptemberében. A márványba vésett betűk három eseményt rögzítenek, s mindhárom pontos évszámhoz kötődik. Az első 1158 — második Géza király okiratában ez évben említi első ízben Modort — (vagy Mo- durt), mint a király jobbágy- falvát; a második — 1361: Nagy Lajos városi privilégiumokkal ruházta fel a települést; a harmadik — 1607: második Rudolf császár szabad királyi város rangjára emeli a várost. Oly különös. Az a márvány- táblára kívánkozó három esemény — és annak a nyolcszáz esztendőnek hétszázhatvanha- tod része egy letűnt monarchia történetének mozzanata. Nem szeretem a márványtáblákra vésett történelmet. Súlyos, súlyosabb minden márványtömbnél. Láttam másféle márványtáblát is. Egyet Harmóniához közel egy erdészlak falán. A táblára vésett szöveg egy szomorú, mégis örvendetes esemény emlékét rögzíti. Ján Veš- tík, a városi erdész, az 1848. május 28-ról május 29-re virradó éjszaka innen menekítette Ľudovít Štúrt az elfogatás elől. A szlovák nemzet kívánalmainak meghirdetése után. És láttam, nem is egy márványtáblát — csak egy sokszorosított letartóztatási parancsot — ugyancsak Ľudovít Štúr ellen adták ki Budapesten 1848. október 17-i keltezéssel — Kossuth Lajos nevében. Ugyanaz a letartóztatási parancs Húrban és Hodža nevét is említi. Eszembe jut Kossuth Lajos régen olvasott iratainak néhány sora. Valahol Torinóban vetette papírra őket. Az északi fegyveres zavargásoknak semmilyen jelentőséget sem tulajdonított. Elintézett mindent egy lovasezred. Az a lovasezred — semmit nem intézett el. A parancs értelmében teljesítette feladatát, de semmit el nem intézett. És láttam még egy táblát. A város főterén egy emeletes ház falán. Itt ebben a házban élt Ľudovít Štúr 1850 és 1856 között. Igen ott élt: rendőri felügyelet alatt. És Kossuth Lajos? Torinóban. Kinek a száműzetése volt ke-- serűbb? S láttam még egynéhány táb-. lát. Egyet csendes fák árnyékában, ahol tűnődni és pihenni szokott, egyet kint a város határában, ágaskodó szikla tövében. Ott dördült el egy szerencsétlen botlás következtében a halált okozó lövés. S végül még egy márványtábla. Ugyancsak a város főterén, ugyancsak egy emeletes ház falán: 1856 január tizenkettedikén itt halt meg Ľudovít Štúr, a szlovák nép nemzeti és szociális jogainak nagy harcosa, a politikus és publicista, a tudós és költő. A szlovák irodalmi nyelv megalapozója. Van ebben a házban egy szo-- morú szoba, a szobában egy íróasztal és egy állólámpa. Annak fényénél írta utolsó sorait. Van ott egy megfakult terítővei fedett ágy is. Azon az ágyon halt meg. És Kossuth Lajos Torinóban, Ugyanilyen szomorú ágyon. Megálltam a róla elnevezett téren, u szobor árnyékában. Ľudovít Štúr — kiáltotta a magas talapzatba vésett betűk sora. Feltekintettem az egek és a felhők felé ágaskodó tragikus alakjára. Értékei túlélték tévedéseit. Újra a szobor talapzatára tévedt a szemem, újra a kőbe vésett betűkre: KÝM DUCH JE V ŇOM NÁROD ŽIJE Míg szellem lakozik benne, él a nemzet. S akkor Széchenyi szállóigévé váll nagyszerű gondolata ötlött föl bennem: Nyel' vében él a nemzet. Nyelvében él a nemzet! Súlyos földgyalu dübörgött át a téren. Az aszfalt és a gyalogjárók feltúrva perzselődtek a nap alatt. Aztán semmi. Csend. Éppen délre járt az idő, s akkor magyar szót hallottam a szobor háta mögül. Barnára sült, derékig meztelen férfiak mély árkokat ástak keresztbe az utcán és a gyalogjárón át. Elnéztem barna bőrüket. A nap sose sütheti le így az embert. Megértettem. — Hová valók vagytok? — Negyediek. — Cigányul tudtok-e még? Az egyik fiú kedvesen ráinmosolygott: — Dalodé! Kaiszalhé? — Ez mit jelent? — Isten hozott. Merre jártál? — Mit csináltok? — Csatornázunk. Tíz éve csatornázunk. Építik Modra városát. Továbbépítik azt a nyolcszáztizenöt évet. És otthon, abban a Vágón túli faluban házakat építenek. — A falubeliek közt akarunk lakni, nem a péróban, — mondta egy másik cigányember. — Zenész van-e közietek? — Én próbálkoztam a hegedűvel, de abbahagytam. Nem zenész akarok lenni. Munkás akarok lenni. — És a többiek? — Munkások akarnak lenni. Nincs irodalmi nyelvük, de van szellemük, gondoltam magamban: munkások akarnak lenni. Szemem ismét a szállodai prospektus szövegére téved: Im alterwürdigen Modra immer wie daheim ... Kazinczy Ferenc magyar nyelvet újított, Ľudovít Štúr szlovák irodalmi nyelvet terem telt. Nem tudok elaludni. Márványtömböknél súlyosabb történelem nyomja a vállamat. Szeretnék valóban otthon lenni, nem csak Modrán, hanem az egész földkerekségen. Meg kell tanulnom az emberiség anyanyelvét. Munkás akarok lenni. BÁBI TIBOR 1973. VII. 6. 10
