Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-02 / 155. szám, hétfő
SZITÄSI FERENC: Alekszander Iszbach: Barátom, Fernando Amikor idősebbik fiam ötéves lett, születésnapjára egy paprikajancsit vásároltam neki. Kék és rózsaszínű, csillagos ruhájában olyan komikus kis figura volt ez a bábu. Arca kifejezésteli és szimpatikus volt, az egyszerű, pufók arc fölött bozontos frizura, szemében pedig ravaszkás mosoly. Amikor ujjaimra ráhúztam a bábu fejét, két ujjamat ruhájába dugtam, és úgy mozgattam. Mitya fiam a legnagyobb elragadtatással nézte a játékot, ami később egész műsorrá alakult. És fiam egyre újabb és újabb előadást követelt tőlem. A mi kis házi bábszínházunk pedig egyre bővült. Oj programokat állítottunk össze és mi írtuk a színdarabokat is. Oj szereplők is kerültek: egy róka, egy malac és egy medve. A főszerepet azonban mindig Mitya kedvence, az együgyű, ravasz mosolyú paprikajancsi, vagy ahogyan mi neveztük, Petruska játszotta. Amikor a frontra mentem, Mitya fiam 9 éves volt. Akkor a harmadik osztályba járt, és bár lassan lassan kicsi életében játékai helyett a főszerepet a könyvek vették át, Petruskáját mégis úgy szerette, mint azelőtt. — Papa — szólt hozzám Mitya a búcsúnál nagyon komolyan — tudod mit? Ha már engem nem vihetsz magaddal a háborúba, vidd magaddal legalább Petruskát. ö meg fog védeni téged. Én szólok neki! És majd együtt fogtok írni a frontról, jó? Tetszett nekem Mitya javaslata, és valóban magammal vittem a frontra Petruskát. Ott feküdt egy kis bádogdobozban, katonaköpenyean nagy zsebének mélyén, és végigkísért minden frontszakaszon. Amikor fiamnak írtam, Petruska előttem ült a lőszerládán és engem nézett, ravaszkás mosolyával. 1945 április utolsó napjainak egyikén, amikor Berlin központjához közeledtünk, nem messze a Spreetől megállapodtunk, és parancsnokságunkat a földalatti egyik állomásán telepítették le. A fasiszták a túloldal házaiból tovább tüzeltek ránk, katonáink és tisztjeink közül nem kevesen hagyták ott életüket a berlini utcákon és tereken. Berlin füstölgő romjai között lépésről-lépésre nyomultunk előre. A Frankfurter Allee végén, egy útkereszteződésnél állt Galina Savindova, mint hadosztályunk közlekedési irányítója, terepszínű köpenyében, őrmesteri rangjelzéssel a vállán, útjelző bottal a kezében. A lágerekből és a kínzókamrákból kiszabadított emberek százai és százai igyekeznek az úton, és a világ minden nyelvén kérdezték tőle a helyes utat. Néme.tek kerékpárral és gyerekkocsival, hadifogoly franciák, cigányok... ezeknek az embereknek mutatta a Razám- ból való kommunista lány az utat, amelyet tőle tudakoltak. Hadosztályújságunk legújabb számát hátizsákomban hoztam, ebben a számban Galina Savi- dova őrmesterről sok dicséretes dolgot írtak; ezt akartam neki átadni. De figyelmemet megragadta az őt körülvevő emberek csoportja: temperamentumos, fekete hajú emberek voltak, egymás szavába vágva beszéltek a lányhoz, egyre ezt a szót ismételgetve: „Neapel... Neapel ...“ Galina Savidova rám pillantott, segítségemét kérte. Sikerült megállapítanom, hogy csaknem kivétel nélkül Dél- Olaszországból valók és Nápolyba akarnak eljutni, Európán keresztül. Beszélgetni kezdtem velük, kérdeztem őket lágerben életük és további terveik felől. Beszélgetésünk közben azonban hirtelen kézigránát robbant, oldalamban erős nyomást éreztem, és elájultam. Amikor ismét magamhoz tértem, először a föléin hajló Galina szürke szemének megrettent tekintetét láttam. Aztán észrevettem kezében az én Pet- ruskámat, amit látszólag értetlenül szorongatott. Gyorsan felugrottam. Fájt a mellem, de vérnek nyomát sem láttam, bár a köpenyem zsebei le voltak szaggatva. Egy könnyű légnyomással tehát megúsztam, de Petruska az én kedves, hű Petruskám, a fején sebesült meg. A szilánk áttörte a pl éhdobozt és a bábu arcát és frizuráját széttépte, a pléhdoboz hátsó falában azonban fennakadt és elvesztette erejét. Petruska megmentett a sebesüléstől ... De ő maga is életben maradt. Szemei most is oly ravaszul növelnek, mint korábban, bár arckifejezése a roncsolás miatt kissé szenvedővé vált. Galina mellett állt egy kicsi, sovány olasz, rikító piros sállal a nyakában. Csodálkozó tekintettel, szomorúan és gyöngéden és sóvárgó szemmel nézte Petruskát. Amikor észrevette, hogy magamhoz tértem, felélénkült, mellére ütött és így mutatkozott be: „Pascoalini, Fernando Pascoalini...“ Egy ház védelme alá vonultunk, és ott csakhamar megtudtuk, hogy új ismerősöm a háború előtt bábjátékosként járta a vásárokat, hogy őt Anitája és fia — akit Garibaldi tiszteletére Giuseppének nevezett — várják haza. Fernando rongyaiból egy kicsi, fakult fényképet húzott elő, amelyen egyszerű fiatalasszony csecsemőt tartott a karján: Madonna a gyermekkel. Amikor Fernando háborúba vonult, Giuseppe hároméves volt. Egy falova és egy fakardja volt, és arról álmodott, hogy tábornok lesz, mint Garibaldi. És megtudtam, hogy Fernandót szülőhazájában még egy paprikajancsi, egy bohóc és egy Co- lombine várja haza ... Fernando izgatottan, sietséggel mesélt, mert barátai már várták a lóval és a kocsival, izgatott szavaiból annyit megértettem, hogy nagy élmény és öröm volt számára, hogy a berlini utcán egy orosz bábuval találkozott és, hogy erről Nápolyban mesélni fog. És aztán ..., hogy vajon nem adhatnám-e neki az ón Petruskámat? így mondta: „Petruccsinó, Pietr- juska ... Tehát tudta, hogy nálunk így hívják ezt a bábut ... Giuseppe és Anita biztosan boldog lenne és nevetne! Esengően nézett rám. De én Mityának megígértem, hogy Petruskával együtt térek haza, nem adhattam az én sebesült barátomat az olasznak. Természetesen, nehéz volt mindezt Fernandoval megértetni, de úgy tűnt, hogy mégis felfogott valamit az én orosz-olasz dadogásomból. Széttárta karjait és szomorúan pillantott Petruska sebesült fejére. Ekkor hirtelen eszembe jutott az a fénykép, amelyik a zsebembe pihent és engem ábrázolt a fronton. Petruskával, egy bábelőadás közben. Elővettem a fényképet és Fernandonak ajándékoztam, „Oh, Alessandro!“ kiáltott fel, — már tudta a nevemet! — „Oh Alessandro“. Bajtársai már türelmetlenül kiabáltak érte. Szokatlan, hévvel szorította meg a kezemet. „Arrivederci, Alessandro!“ mondta boldogan. Miközben a kocsihoz futott, mégegyszer visszafordult, kifejezésteli ujjmozdulattal intett és visszakiáltott: „Arrivederci, Napoli ...“ — A viszontlátásra! — mondtam ón is és sebesült Petruská- mat visszafektettem a dobozba. — Valóban hiszi-e, hogy viszontlátásra Nápolyban ...? — gondoltam. Tizenöt évvel később azonban, valóban eljutottam Nápolyba két fiatal mérnöklány- nyal. Amikor kísérőimmel az egyik fényes főútról egy mellékutcába befordultunk, férfiak, nők, gyermekek gyülekezetével találtuk magunkat szemben ... Ahogy közelebb mentünk, az úttest közepén kis pódiumot láttunk afölött pedig függönyt. Vékony gyermekhang közölte, hogy most a bábszínház előadása kezdődik, a híres bábszínházé, a legjobb nápolyi színházé, az egész művészet legjobb színházáé, egész Olaszország legjobb színházáé. És ekkor a függöny mögött feltűnt egy bábu — egy paprikajancsi. Falovat húzott maga után és egy nagy pl éhkardot cipelt. Pénzt gyűjtött, hogy kis Gui- seppjének ajándékot vásároljon, mert Giuseppe generális akar lenni, mint Garibaldi. A nézők feszült figyelemmel hallgatták és minden tréfás mozdulatnál, szónál hangos nevetésbe törtek ki. Látszólag, nem először mutatták be a műsort, a nézők érdeklődése mégsem csökkent. Giuseppe és Columbine együtt szerepelt. A kicsi felült a lóra és kardjával hadonászott. A bábuk látszólag igen ügyes készítmények voltak. Aztán két katona jelent meg a színen, egyik fekete ingbe, Mussolinihez hasonló, a másik barna ingben, hitlerba- jússzal. Elvették Giuseppe kardját és eltörték, a paprikajancsit pedig elvitték magukkal. Hová? A háborúba! A műsor végeredményben primitív volt, de a nézők szemében könnyeket láttam meg- csillani. Hallottam, amint valaki fogai között megvetően káromkodott. A paprikajancsi nem akart háborúzni. Fogságba vetették. Hegyes orrát átdugta a rácsos ablakon és énekelt. Dallamos, ismerős nápolyi dalokat, az „O sole mio“-t és a „Santa Lu- cia“-t. Majd egész váratlanul énekelni kezdte a „Bandera rossa“-t. Erre a két fasiszta ismét előkerült és rácsaptak. A nézők között felháborodás moraja hallatszott fel, amint a cselekmény egyre élénkebb lett. A darab végén pedig, hirtelen feltűnt a függöny mögött — Petruska! — Az izgalomtól nem tudtam szóhoz jutni, kísérőm csodálkozva nézett rám. Az én régi Petruskám testvére nézett rám a színpadról. Csakhogy rajta piros ing volt és egy olasz generális vállrojtjai, sapkáján pedig csillag, összepakolta a fasisztákat és a függöny mögé dobta őket, megszabadítva a paprikajancsit, összeölelkeztek. Majd ismét megjelent Colubi- ne és Giuseppe, megfogták egymás kezét és oroszul a Katyusa- dalt énekelték. Az emberek nevettek, kiáltoztak, „Bravó, brávó“l A függöny eltűnt és ott áll a pódiumon — Fernando. Megköszönte a tapsot, és körülnézett. Ekkor hirtelen találkozott a tekintetünk. Fernando hosszan, feszülten nézett rám, azután leugrott a színpadról, áttörte magát a csoporton és hozzám sietett. „Alessandro!“ kiáltotta. „Colonel Alessandrol“ Mindenki felénk fordult, csodálkoztak és örvendeztek. Egyesek azt hitték, hogy ez a műsor folytatása. Fernandó megöregedett, és kissé megőszült. Gyors mozdulattal átölelt és nagyon-nagyon gyorsan, valamiféle nekem teljesen érthetetlen szavakat mondott. Nem sokkal később Fernando szobájában ültünk, chiantit ittunk és banánt ettünk hozzá. — Remélhetőleg nem bántottalak meg ... — kezdte Fernando, — hogy a te Petrucciodat egy generális ruhájába bújtattam? Pontosan a fénykép után készítettem el, de a nápolyiaknak nagyon tetszik ... annyira, hogy ezt meg kell értened, Alessandro... Felállt, a kommódhoz lépett és egy nagy albumot vett elő. Ott volt az én fényképem is Petruskával, kolléganőimre néztem, szemük gyanúsan fénylett. A búcsúnál Fernando ünnepélyesen kihúzott ruhája zsebéből egy bábut, egy paprikajancsit. — Fogd ezt, Alessandro! — mondta ünnepélyesen, úgy, amint a színpadon beszélt. — Add át üdvözletemet az én öreg barátomnak, Petruskának. Nincs rá lehetőségem, hogy meglátogassam, azért most ez a kis paprikajancsi, mint a mi családunk követe, fog veled utazni. És te, Alessandro, nézz néha erre a paprikajancsira, gondolj arra, hogy Nápolyban van e^y jóbarátod, és beszélj rólam bajtársaidnak, Anitáról és Giusep- péről, meg az én Palmirómról, aki a híres bábjátékos Pascoalini nemzetség legkisebb tagja . . Fordította: Antalfy István Kiáltásaim szünetjelei 1 Végtelenből a végtelenbe hal szagú szél folyik. A portok kikötő nélkül fekszenek az időben. A fák csontváza csillagot keres az ég mellén. Agyam fehér hold - : bevilágít egy kalásznyit a földből. 2 Megszületik o táj az éjféli halál előtt, a mindenség fekete gyümölcsében, a kertkapuban és a mellkas mögött, az órák számlapja alatt, ez ujjak vitorlájába feszült viharban. 3 Nagyapám fejszéje: szögön függő emlék - berámázott háztetők a falon: felvöröslö pikkelyes esték szűrődnek be az ablakon. A szögek ezüst törzsű fák - : gyökerük húsomba menekül, felsebezték fél Európát, s most magány ölelkezik velük. Virágba borulnak a halottak - a föld harangja a szemük érc-lomb, melybe a szárnyas idő a tojásait lerakja. 4 Könnyekből fakadt virágoko' rakok a föld homlokára: ötágú öklöket, illatfejeket, melyekben mély kutak forrnak. Vizet csöppentek múltam, jelenem, jövőm mellére, és elmerülök a boldogságban. 5 Falum nagyobb, mint a Hold, de kisebb, mint asszonyom szeme. Első gyökér a lábam - : ha mozdul a fa, mozdulok vele. Árnyékaim közül legszebb a nyár, kioldott zsákok a magok - : csontba zárják a kerteket - - -: tenyerem élő testvéreit. Megadom magam a születésnek, mert vagyok minden utca vége - - - : anyám gyertya-teste fúródik mozdulataimba: a második gyökérbe. Kiáltásaim szünetjelei árkok zuhogják tele a mellem: levél-pikkelyes halak nyitják ki értelmük bennem. o 'O "D O E >c 'O <D Ü > _0_-M C/D O +-> co CĹ
