Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-23 / 173. szám, hétfő

Ágost i no Brizzi: Téves számítás „Mindenekelőtt be kell bizo­nyítanom — gondolta Dora, méghozzá talpraesetten, hogy mindaz, amit rólam fecsegnek, nem más, mint rosszindulatú, lelkiismeretlen alakok rágal­ma ... “ Mégis, miután emlékezetében pontosabban fölidézte az akkor reggel történteket, becsülete­sen beismerte, hogy valóban óvatos lépteket, majd visszafoj­tott, gúnyos nevetést halott a közeli nádasból, amellyel nem sokat törődött, mert az ala­csony tengerparti sziklákról visszaverődő tajtékzó habok zúgása jóformán minden han­got elnyomott. És most magában el kellett ismernie, hogy — amint plety­kálják — valóban „néma, de nyilvánvaló egyetértésben“ lát­ták azzal a jóképű csendőrrel, aki után az összes helybeli lá­nyok vágytak, és aki — a gazemberi — egyetlen életjelt sem adott magáról, amióta el­hagyta a szigetet. És néhány nagyszájú kotyogó rögtön tájé­koztatta Antoniót, aki — oly büszkeséggel, amelyet Dora so­hasem nézett volna ki belőle — kissé bizonytalan írású, de mé­gis világosan érthető levelet küldött, amelyben értésére ad­ta, hogy ez az eset mindenkép­pen útjaik elválását jelenti. Ezért szükségesnek tartotta el­hitetni az emberekkel, hogy ez a levél halálosan megsebezte őt, mert hiszen nem érdemelt ilyesmit... Másképp ki hinné el, hogy megbízható, hű feleség lesz belőle? Azt azonban senki sem gon­dolja komolyan, hogy Dórának nem volt ínyér© az Antonio ró­la alkotott rossz véleménye, és hogy ő ezt valóban meg akarta változtatni. Még álmában sem gondolt erre! Figyelemre sem méltatta a közutálatot, és ami Antoniót illeti, igazán hálát adna az isteni gondviselésnek, ha ez a pletykaság valóban megszabadítaná tőle, lehetőleg minél előbb, még most, amikor Antonio egyre komolyabban ve­szi az ügyet s házasságról kezd beszélni és Algériából való visszatérése után meg is akarja tartani az esküvőt. Antonio, ez a sajnálatra méltó esetlen medve, bizonyára nem tudja megérteni, hogy a saját teste értékének tudatában lévő nő — aki igazán vágyhat arra, amire joga van — az igazira várakozva, ha csak ideiglene­sen is, de elfogadhatja bármi­lyen kutya szerelmét, egyedül csak azért, hogy elhallgattas­son bizonyos szégyentelen ala­kokat — olyanokat, mint pél­dául Carlotta és Amina —*, akik azért, mert menyasszo­nyok, minden alkalommal, amikor ő, Dora, elhalad a há­zuk előttt — habár egyikük arca undorítóan himlőhelyes, a má­sik pedig olyan, mint egy fog­piszkáló —, gúnyosan vihog­nak és hangosan mondogatják, hogy többféle testi szépség van, de egynémely, úgy látszik, rot­hadásra van ítélve, mert... És a többit, amit ez a haszon­talan Amina átkiált az utca túl­só oldalán, az ablakban kö­nyöklő Carlottának, a célzást elértve — ideges feszültségé­ben Dora öntudatlanul vele együtt mormogja: — ... Mert hamis! De aznap, mikor Dora ünne­pélyes és győzelmes képpel ka­ronfogva húzta maga után azt a medvét, a két lány nem mert gúnyolódni, és láthatóan fáj­dalmas csodálkozással néztek rá. Abban a pillanatban tökélete­sen elégedett volt. De már más­nap érezte, hogy az ő büszke­ségének nem elég, ha csak egy­szerűen elhallgattatja a szem­telen Carlottát és Aminát ezzel a vademberrel. Hát Antonio ta­lán többet ér, mint Carlotta vő­legénye, az arellai kőfaragó, vagy az Amináé, a kancsi fa­vágó? Azt akarta, hogy a két nyamvadt lány megpukkadjon az irigységtől! Ilyen gondolatok és érzések töltötték el azon a májusi es­tén, amikor a kis kikötőből a kastély felé vezető meredek úton első ízben találkozott a fiatal, új orvossal, - miközben szerelmesen csicsergő fürge fecskék cikáztak a felhőtlen égen, és az árnyékba borult völgyből szédítő virágillat szállt a magasba. Szerelmes költemény volt a levegő, és az örökké zúgó tenger hullámai részegítően édes, andalító sza­vakat suttogva csókolták a par­tot. Minden, minden a szerelemről beszólt körülötte, és a szelíd szellő lopva elkapta ezeket a csábító hangokat, tovaszállt ve­lük és mint ígéretet a nyugta­lanul vágyakozó léleknek, a fü­lébe lehelte... Istenem, hogy nézett rá a fia­tal orvos!... Ügy nézett, hogy csillogó fekete szemei, mint tü­zes nyilak, elválaszthatatlanul a leikébe fúródtak ... És szí­vó dobogása — amely nem ha­zudott, nem hazudhatott — azonnal azt súgta, hogy most már eljött a megingathatatlan hittel várt, rég megálmodott szerelem. Csak ő, csak az a férfi, akinek büszke feje, széles, erős válla az erőt testesített meg, csak ő nyújthatja neki a szerelmet, azt a szerelmet, amelyre tüzes if­júságával vágyott. Csak ő, nem a száraz Antonio, aki egyáltalán nem értette, mi a szerelem, aki nem érezte az ő kemény húsá­nak hívását: gyere, szoríts, ha­rapj — mint ahogyan, kissé túl­ságosan szorítva és harapva, a csendőr, a szép csendőr megér­tette; nem ez a haszontalan medve, aki egyébről sem tudott beszélni, mint a halászhajójáról, algériai hajóútjairól, átélt veszé­lyekről, mindig egyformán, tűz nélkül, ahogy bármiről, bárki­nek lehet beszélni! Az orvosnak, a szerelmet il­letően, kétségkívül „fejlettebb­nek“ kell lennie! Herkulesi ter­mete, hatalmas, széles keze el­lenére minden bizonnyal gyen­géden simogat... A lágy tava­szi szellő édes szelídségével si­mogathat és úgy szoríthat ha­talmas kezével, mint a puha pi- hepárna ... És azok a nedves, duzzadt ajkak, amelyek kéjes remegést ébresztenek a nőben, amikor szájára tapadnak; azok az ajkak, amelyek mögül mo­soly közben két elefántcsont­színű fogsor villan elő! De most mindenekelőtt a jó- hírét kell visszaszereznie! És mit tehet ezért? Dora már rég­óta törte ezen a fejét, de hiá­ba, egyetlen hasznos ötlet som jutott eszébe. Egy csípősen hideg, de .na­pos decemberi reggelen, ami­kor a kis utca végén a kihalt tengerparti fövenyre ért, a dü­höngő széltől hajszolt végte­len tenger megsúgta a régóta keresett megoldást. A tenger hangja, mint éhes vadállaté, fenyegető volt, de Dora hívogatónak, ígéretesnek hallotta. És nem félt attól, hoigy csalódik. Pontosnak érezte szá­mítását. Már most száz meg száz, az ő megmentésére a habokba ug­ró bátor embert látott maga előtt, s azt, milyen óvatosan vi­szik haza, és a sebesen odaro­hanó orvost, aki elbűvölten érinti a testét. És ez minden kétséget kizáróan elég lesz — még ha igaz is az a suttogás, amely szerint Rovida asszony és a doktor között van valami —, hogy miután testének tit­kos báját megismerte, minden kapcsolatot azonnal megszakít­son azzal a másik nővel, mert — nos, ezt tárgyilagosan el kell ismerni — közte és Rovida asszony között nem éppen elha­nyagolható a különbség ... M/ilyen simán, pontosan megy minden! Lehetetlen, hogy el képzelése ne kívánsága szerint, szabályosan valósuljon meg. És Doi’a nyomban olyan ké­pet vágott, mint aki megunta életét s elhatározta, hogy egy­szer s mindenkorra véget vet nyomorúságának. Olyan sikere-­sen beleélte magát ebbe, hogy Maria, a plébános házvezetőnő­je megállította és nyugtala­nul megkérdezte, mi van vele. — Mi van velem! Az van ve­lőm, ami egy ilyen sajnálatra méltó lánnyal lehet, akit szün­telenül és irgalmatlanul rág­nak, rágalmaznak, és akit el­hagyott a vőlegénye! Hát ez van velem! Habár Dora szavaiban remény­telenség rezgeti, Mária mégis elmosolyodott és szemmel lát­hatóan kétkedve nézett végig rajta. Dora megsértődött a gú­nyos pillantástól, megigazítot­ta piroscsíkos fehér sálját, há­tat fordított Mar iának és ha­tározott léptekkel a gát felé in­dult. Majdnem futva haladt át az öreg, rokkant tengerészek kö­zött, akik a vámhivatal előtt a földön üldögéltek, a meleg nap­fényben sütkéreztek és vágya­kozva a nagyszerű, régimúlt időkről beszélgettek, amikor ha- lászhajójukon, a határtalan ten­ger közepén, megvetően nevel­tek az ilyen vad viharokon, mint amilyen például ez a mos­tani. — Ma találjon valaki olyan tengerészt, aki ilyen tengeren is kormányozni képes a halász- hajót! — mondta nyomatékosan Antonello, a legidősebb halász, aki még jól emlékezett arra az időre, amikor Szent Mamiliano megjelent Campeso tornyán és elüldözte a szigetről a moha­medán kalózokat. — Azóta na­gyon romlott lett a világ! . . . És Ambrosio, aki botjával szó­rakozottan különböző arabesz- keket rajzolt a homokba, ugyan­olyan éneklő hangon, meggyő­ződéssel visszhangozta: — Romlott lett a vilááág! ... — Mi több, egyes disznóságok akkor egyáltalán nem léteztek! — folytatta Antonello, és min­dig könnyes, világoskék apró szemével megvetően Dórára né­zett és behúzta a lábát, nehogy a lány letapossa. — Azt akarom mondani, hogy a fiataloknak különösen a lányoknak, nem nyílt ki ennyire a csipájuk! ... Dóra rögtön megértette, mire céloz a vén pletykafészek. Egyébként épp Antonello volt az, aki lépten-nyomon megszól­ta Dórát és „testet öltött ör­döglánynak“ nevezte őt. Dora most mélységes gyűlö­lettel nézett végiig rajtuk. Hát nem ezek a nyomorult alakok taszították őt ebbe a kellemet­len helyzetbe, hogy elkeseredé­sében ilyen veszélyes dolgokat forgat a fejében? Hát kell ez neki? Habozva állt meg a gát vé­gén emelkedő világítótoronynál. Egy pillanatig a bőszülten ka­vargó hullámokra nézett, mert most, mielőtt szembeszállt vol­na a szörnyű viharral, ingadoz­ni kezdett, úgy érezte, számí­tása téveis. De elegendő volt, hogy gyorsan átfutotta elkép­zelését, s máris minden két­sége elszállt. Hiszen nem téve­dett! Akkor fölkapaszkodott a gát korlátjára, kiáltott egyet, hogy mindenki figyelmét magára von­ja, ha netalán már nem őt néz­nék, és a hullámokba vetette magát, amelyek pillanat alatt úgy elnyelték, mintha rajta akarnák kitombolni rettenetes haragjukat. — Doktor úr, hogy van ez a hülye lány? — kérdezte a ké­nyelmesen napozó, hátát egy partra húzott halászbárka olda­lának támasztó Antonello, és fo­gatlan szájából kivéve pipáját, gúnyos mosolyra húzódott kép­pel tekintett a Dora házából vi­dáman kilépő fiatal orvosra. — Valóban tudőgyulladásról van szó? — Volt szó. Ez a helyes kife­jezés ... — Az öreg kérdően tekintett rá. — Nem nagy kár ezért a bo­lond lányért... — mondta az orvos. — Meghalt? És a doktor igenlő bólintásá- ra hirtelen lelkiismeretfurdalá­Szobó Sándor: MARTINÁSZ SZITÁS! FERENC VERSEI: ARATÁS 1973 Ujjaimmal megérintem a magokat - érzem az egész tájat. A földdel beszélnek a gépek - : vasfogalmak koppannak a tarlóra. Tiiszták, mint a kenyér. FALU Az köt ide, amit már nem a létezés determinál, ami több. mint az én, ami szaporít és felcserél. Engem az is ideköt, aki köszönés helyett leköp, aki nem tudja mit jelent formálni a jelent, s megsebez - s mert nem akarja, - annak is ideköt a karja. Aki dicsér és megölel, annak is tartozom a jövővel, mert a húsomban munkáló gyökerek célja, hogy kössenek. Ha felsorakozik ellenem minden, hogy millió évre megsemmisítsen, akkor homlokom földbe zárom, hogy termékenyítsen meg a zápor. sa támadt. Lehajtotta a fejét és szomorúan ingatta. — Bolond lány! Könnyű ezt mondani, doktor úr! ... — mondta, s a homokon tovagu­ruló, szélhajtotta algadarabo­kat nézte. — Sokat fecsegtek róla összevissza, de valójában rendes lány volt... És hirtelen fölkapta a fejét, mert úgy hallotta, mintha az or­vos a szavai hallatára gúnyo­san elnevette volna magát. De meglepődve látta, hogy az fut­va távolodik, mintha kergetné valaki. A fiatal orvost a tompán csengő déli harangszó izgatta. Mert előző este, mikor minden­áron szájon akarta csókolni Rovida asszonyt — aki férjének a szomszéd szobából hallatszó csoszogására ijedten igyekezett kiszabadulni karjaiból —, ilyen ígéretet kapott: — Holnap, kedvesem, hol­nap! Akkor a csók lesz az ét­vágygerjesztő ebéd előtt, amely- lyel az én jószívű férjem meg­vendégel ... Stánszky József fordítása iram 1973. VII 23.

Next

/
Thumbnails
Contents