Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-23 / 173. szám, hétfő
Ágost i no Brizzi: Téves számítás „Mindenekelőtt be kell bizonyítanom — gondolta Dora, méghozzá talpraesetten, hogy mindaz, amit rólam fecsegnek, nem más, mint rosszindulatú, lelkiismeretlen alakok rágalma ... “ Mégis, miután emlékezetében pontosabban fölidézte az akkor reggel történteket, becsületesen beismerte, hogy valóban óvatos lépteket, majd visszafojtott, gúnyos nevetést halott a közeli nádasból, amellyel nem sokat törődött, mert az alacsony tengerparti sziklákról visszaverődő tajtékzó habok zúgása jóformán minden hangot elnyomott. És most magában el kellett ismernie, hogy — amint pletykálják — valóban „néma, de nyilvánvaló egyetértésben“ látták azzal a jóképű csendőrrel, aki után az összes helybeli lányok vágytak, és aki — a gazemberi — egyetlen életjelt sem adott magáról, amióta elhagyta a szigetet. És néhány nagyszájú kotyogó rögtön tájékoztatta Antoniót, aki — oly büszkeséggel, amelyet Dora sohasem nézett volna ki belőle — kissé bizonytalan írású, de mégis világosan érthető levelet küldött, amelyben értésére adta, hogy ez az eset mindenképpen útjaik elválását jelenti. Ezért szükségesnek tartotta elhitetni az emberekkel, hogy ez a levél halálosan megsebezte őt, mert hiszen nem érdemelt ilyesmit... Másképp ki hinné el, hogy megbízható, hű feleség lesz belőle? Azt azonban senki sem gondolja komolyan, hogy Dórának nem volt ínyér© az Antonio róla alkotott rossz véleménye, és hogy ő ezt valóban meg akarta változtatni. Még álmában sem gondolt erre! Figyelemre sem méltatta a közutálatot, és ami Antoniót illeti, igazán hálát adna az isteni gondviselésnek, ha ez a pletykaság valóban megszabadítaná tőle, lehetőleg minél előbb, még most, amikor Antonio egyre komolyabban veszi az ügyet s házasságról kezd beszélni és Algériából való visszatérése után meg is akarja tartani az esküvőt. Antonio, ez a sajnálatra méltó esetlen medve, bizonyára nem tudja megérteni, hogy a saját teste értékének tudatában lévő nő — aki igazán vágyhat arra, amire joga van — az igazira várakozva, ha csak ideiglenesen is, de elfogadhatja bármilyen kutya szerelmét, egyedül csak azért, hogy elhallgattasson bizonyos szégyentelen alakokat — olyanokat, mint például Carlotta és Amina —*, akik azért, mert menyasszonyok, minden alkalommal, amikor ő, Dora, elhalad a házuk előttt — habár egyikük arca undorítóan himlőhelyes, a másik pedig olyan, mint egy fogpiszkáló —, gúnyosan vihognak és hangosan mondogatják, hogy többféle testi szépség van, de egynémely, úgy látszik, rothadásra van ítélve, mert... És a többit, amit ez a haszontalan Amina átkiált az utca túlsó oldalán, az ablakban könyöklő Carlottának, a célzást elértve — ideges feszültségében Dora öntudatlanul vele együtt mormogja: — ... Mert hamis! De aznap, mikor Dora ünnepélyes és győzelmes képpel karonfogva húzta maga után azt a medvét, a két lány nem mert gúnyolódni, és láthatóan fájdalmas csodálkozással néztek rá. Abban a pillanatban tökéletesen elégedett volt. De már másnap érezte, hogy az ő büszkeségének nem elég, ha csak egyszerűen elhallgattatja a szemtelen Carlottát és Aminát ezzel a vademberrel. Hát Antonio talán többet ér, mint Carlotta vőlegénye, az arellai kőfaragó, vagy az Amináé, a kancsi favágó? Azt akarta, hogy a két nyamvadt lány megpukkadjon az irigységtől! Ilyen gondolatok és érzések töltötték el azon a májusi estén, amikor a kis kikötőből a kastély felé vezető meredek úton első ízben találkozott a fiatal, új orvossal, - miközben szerelmesen csicsergő fürge fecskék cikáztak a felhőtlen égen, és az árnyékba borult völgyből szédítő virágillat szállt a magasba. Szerelmes költemény volt a levegő, és az örökké zúgó tenger hullámai részegítően édes, andalító szavakat suttogva csókolták a partot. Minden, minden a szerelemről beszólt körülötte, és a szelíd szellő lopva elkapta ezeket a csábító hangokat, tovaszállt velük és mint ígéretet a nyugtalanul vágyakozó léleknek, a fülébe lehelte... Istenem, hogy nézett rá a fiatal orvos!... Ügy nézett, hogy csillogó fekete szemei, mint tüzes nyilak, elválaszthatatlanul a leikébe fúródtak ... És szívó dobogása — amely nem hazudott, nem hazudhatott — azonnal azt súgta, hogy most már eljött a megingathatatlan hittel várt, rég megálmodott szerelem. Csak ő, csak az a férfi, akinek büszke feje, széles, erős válla az erőt testesített meg, csak ő nyújthatja neki a szerelmet, azt a szerelmet, amelyre tüzes ifjúságával vágyott. Csak ő, nem a száraz Antonio, aki egyáltalán nem értette, mi a szerelem, aki nem érezte az ő kemény húsának hívását: gyere, szoríts, harapj — mint ahogyan, kissé túlságosan szorítva és harapva, a csendőr, a szép csendőr megértette; nem ez a haszontalan medve, aki egyébről sem tudott beszélni, mint a halászhajójáról, algériai hajóútjairól, átélt veszélyekről, mindig egyformán, tűz nélkül, ahogy bármiről, bárkinek lehet beszélni! Az orvosnak, a szerelmet illetően, kétségkívül „fejlettebbnek“ kell lennie! Herkulesi termete, hatalmas, széles keze ellenére minden bizonnyal gyengéden simogat... A lágy tavaszi szellő édes szelídségével simogathat és úgy szoríthat hatalmas kezével, mint a puha pi- hepárna ... És azok a nedves, duzzadt ajkak, amelyek kéjes remegést ébresztenek a nőben, amikor szájára tapadnak; azok az ajkak, amelyek mögül mosoly közben két elefántcsontszínű fogsor villan elő! De most mindenekelőtt a jó- hírét kell visszaszereznie! És mit tehet ezért? Dora már régóta törte ezen a fejét, de hiába, egyetlen hasznos ötlet som jutott eszébe. Egy csípősen hideg, de .napos decemberi reggelen, amikor a kis utca végén a kihalt tengerparti fövenyre ért, a dühöngő széltől hajszolt végtelen tenger megsúgta a régóta keresett megoldást. A tenger hangja, mint éhes vadállaté, fenyegető volt, de Dora hívogatónak, ígéretesnek hallotta. És nem félt attól, hoigy csalódik. Pontosnak érezte számítását. Már most száz meg száz, az ő megmentésére a habokba ugró bátor embert látott maga előtt, s azt, milyen óvatosan viszik haza, és a sebesen odarohanó orvost, aki elbűvölten érinti a testét. És ez minden kétséget kizáróan elég lesz — még ha igaz is az a suttogás, amely szerint Rovida asszony és a doktor között van valami —, hogy miután testének titkos báját megismerte, minden kapcsolatot azonnal megszakítson azzal a másik nővel, mert — nos, ezt tárgyilagosan el kell ismerni — közte és Rovida asszony között nem éppen elhanyagolható a különbség ... M/ilyen simán, pontosan megy minden! Lehetetlen, hogy el képzelése ne kívánsága szerint, szabályosan valósuljon meg. És Doi’a nyomban olyan képet vágott, mint aki megunta életét s elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet nyomorúságának. Olyan sikere-sen beleélte magát ebbe, hogy Maria, a plébános házvezetőnője megállította és nyugtalanul megkérdezte, mi van vele. — Mi van velem! Az van velőm, ami egy ilyen sajnálatra méltó lánnyal lehet, akit szüntelenül és irgalmatlanul rágnak, rágalmaznak, és akit elhagyott a vőlegénye! Hát ez van velem! Habár Dora szavaiban reménytelenség rezgeti, Mária mégis elmosolyodott és szemmel láthatóan kétkedve nézett végig rajta. Dora megsértődött a gúnyos pillantástól, megigazította piroscsíkos fehér sálját, hátat fordított Mar iának és határozott léptekkel a gát felé indult. Majdnem futva haladt át az öreg, rokkant tengerészek között, akik a vámhivatal előtt a földön üldögéltek, a meleg napfényben sütkéreztek és vágyakozva a nagyszerű, régimúlt időkről beszélgettek, amikor ha- lászhajójukon, a határtalan tenger közepén, megvetően neveltek az ilyen vad viharokon, mint amilyen például ez a mostani. — Ma találjon valaki olyan tengerészt, aki ilyen tengeren is kormányozni képes a halász- hajót! — mondta nyomatékosan Antonello, a legidősebb halász, aki még jól emlékezett arra az időre, amikor Szent Mamiliano megjelent Campeso tornyán és elüldözte a szigetről a mohamedán kalózokat. — Azóta nagyon romlott lett a világ! . . . És Ambrosio, aki botjával szórakozottan különböző arabesz- keket rajzolt a homokba, ugyanolyan éneklő hangon, meggyőződéssel visszhangozta: — Romlott lett a vilááág! ... — Mi több, egyes disznóságok akkor egyáltalán nem léteztek! — folytatta Antonello, és mindig könnyes, világoskék apró szemével megvetően Dórára nézett és behúzta a lábát, nehogy a lány letapossa. — Azt akarom mondani, hogy a fiataloknak különösen a lányoknak, nem nyílt ki ennyire a csipájuk! ... Dóra rögtön megértette, mire céloz a vén pletykafészek. Egyébként épp Antonello volt az, aki lépten-nyomon megszólta Dórát és „testet öltött ördöglánynak“ nevezte őt. Dora most mélységes gyűlölettel nézett végiig rajtuk. Hát nem ezek a nyomorult alakok taszították őt ebbe a kellemetlen helyzetbe, hogy elkeseredésében ilyen veszélyes dolgokat forgat a fejében? Hát kell ez neki? Habozva állt meg a gát végén emelkedő világítótoronynál. Egy pillanatig a bőszülten kavargó hullámokra nézett, mert most, mielőtt szembeszállt volna a szörnyű viharral, ingadozni kezdett, úgy érezte, számítása téveis. De elegendő volt, hogy gyorsan átfutotta elképzelését, s máris minden kétsége elszállt. Hiszen nem tévedett! Akkor fölkapaszkodott a gát korlátjára, kiáltott egyet, hogy mindenki figyelmét magára vonja, ha netalán már nem őt néznék, és a hullámokba vetette magát, amelyek pillanat alatt úgy elnyelték, mintha rajta akarnák kitombolni rettenetes haragjukat. — Doktor úr, hogy van ez a hülye lány? — kérdezte a kényelmesen napozó, hátát egy partra húzott halászbárka oldalának támasztó Antonello, és fogatlan szájából kivéve pipáját, gúnyos mosolyra húzódott képpel tekintett a Dora házából vidáman kilépő fiatal orvosra. — Valóban tudőgyulladásról van szó? — Volt szó. Ez a helyes kifejezés ... — Az öreg kérdően tekintett rá. — Nem nagy kár ezért a bolond lányért... — mondta az orvos. — Meghalt? És a doktor igenlő bólintásá- ra hirtelen lelkiismeretfurdaláSzobó Sándor: MARTINÁSZ SZITÁS! FERENC VERSEI: ARATÁS 1973 Ujjaimmal megérintem a magokat - érzem az egész tájat. A földdel beszélnek a gépek - : vasfogalmak koppannak a tarlóra. Tiiszták, mint a kenyér. FALU Az köt ide, amit már nem a létezés determinál, ami több. mint az én, ami szaporít és felcserél. Engem az is ideköt, aki köszönés helyett leköp, aki nem tudja mit jelent formálni a jelent, s megsebez - s mert nem akarja, - annak is ideköt a karja. Aki dicsér és megölel, annak is tartozom a jövővel, mert a húsomban munkáló gyökerek célja, hogy kössenek. Ha felsorakozik ellenem minden, hogy millió évre megsemmisítsen, akkor homlokom földbe zárom, hogy termékenyítsen meg a zápor. sa támadt. Lehajtotta a fejét és szomorúan ingatta. — Bolond lány! Könnyű ezt mondani, doktor úr! ... — mondta, s a homokon tovaguruló, szélhajtotta algadarabokat nézte. — Sokat fecsegtek róla összevissza, de valójában rendes lány volt... És hirtelen fölkapta a fejét, mert úgy hallotta, mintha az orvos a szavai hallatára gúnyosan elnevette volna magát. De meglepődve látta, hogy az futva távolodik, mintha kergetné valaki. A fiatal orvost a tompán csengő déli harangszó izgatta. Mert előző este, mikor mindenáron szájon akarta csókolni Rovida asszonyt — aki férjének a szomszéd szobából hallatszó csoszogására ijedten igyekezett kiszabadulni karjaiból —, ilyen ígéretet kapott: — Holnap, kedvesem, holnap! Akkor a csók lesz az étvágygerjesztő ebéd előtt, amely- lyel az én jószívű férjem megvendégel ... Stánszky József fordítása iram 1973. VII 23.