Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-22 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
retnék még egyet durmolni. —. A tévében láttám egy kabarészámot, amely arról szólt, hogy sohasem szabad az ötnapos tanítást bevezetni, mert ha a szülők legalább egy délelőttön át nem lehetnének egyedül, akkor előbb-utóbb kihalna az emberiség. — Hát igen, a tévéműsor nap mint nap későn ér véget, s persze, legtöbbször a gyerekek is végignézik. — Nocsak, ez célzás akar lenni? — nézett fel a férfi. — Igen, de nem rád, hanem a tévére. — Ne simogass, mondtam, hogy szeretnék még aludni. — Hát akkor, az előbb rád céloztam! — Éhes vagyok. — Nemsokára még a gyomrod is fog korogni, te lustaság. — Nicsak, kék folt van a lábadon. — Neki kell mennem az asztalnak, hogy folt legyen rajtam. Másoknak nem az asztaltól van ... — Ejnye, te kis követelődző — dünnyögi a férfi és magához öleli. — Már fél tizenegy — ugrik fel később a férfi az ágyból. A fürdőszobába siet, de csiklandozik ez a pamacs, dünnyögi, s közben belepislant az egyik képes folyóiratba. Mit iszol, teát vagy kávét, kérdezi feleségétől. Kávét. Igyál teát, mert nincs otthon kávé. Kisvártatva nagy hangon kiáltja a hálószoba felé, jöhet, nagysága, meg van terítve. Sietve tányért és csészéket tesz az asztalra, azután evőeszközért nyúl, majd lerakja a kenyeret, vajat, sajtot, kalácsot, lekvárt, mert hátha ma ezt kér a felesége, szalámit, kolbászt, ha nagyon éhesnek érzi magát, a tea mellé odakészíti a citromot és a tejet is, hadd válassza ki az asszony, hogy mivel óhajtja inni a teát. A nő hálóköntösben ül az asztalhoz, nézi a férjét, aki a teát önti a csészékbe. Közben észreveszi, hogy nincs kanál a tojáshoz, felkel, idehozza, visszaül. Mikor jön haza a fiú az iskolából, kérdezi a férfi, egy órán belül, hangzik a felelet, na akkor pótoljuk be e hét elkapkodott regelljeit, mondja a férfi. Evés közben beállítja a rádiót, s azt mondja feleségének, nem érti, miért bosszankodott tegnap a főnöke miatt, hiszen jelentéktelen ügy az egész, lehet, hogy a górénak valami miatt rósz hangulata volt. Kopogni kezd az ablakpárkány. Beborult, esik, legalább ma jól kilustálkodjuk magunkat. Az ablakhoz mennek. A férfi a nő vállát csókolgatja. Lent sietős emberek lépkednek, azután felbolydul az utca, gyermekek szaladnak az iskolából. Csengetnek. Szia, papa, szia, mama, s befut az esős láb, egyenesen az ebédlőbe. Ti még csak most reggeliztek, mondd, mama, mi lesz ma ebédre. Mama, szeretném este megnézni a tévét. Jó krimit jászanak. Dirk mondta, ő is fogja nézni, meg a többiek is, persze, ha megkérded a szüleiket, ők ezt nem ismerik be, pedig Dirk mondta, hogy ő sokszor fél tizenegyig is fent van. Ugye megengeditek. A férfi elmosolyodik. Sokáig nézi a fiát. Na, nem bánom, ma kivételesen megnézheted azt a krimit... méghozzá egyedül, és alig észrevehetően a feleségére kacsintott. HLAVATÝ MÁRTA fordítása Dtízeda szerény és dolgos l'- ember volt, de néha úgy fejezte ki magát, mintha sokáig tevékenykedett volna a zsebtolvajok közismerten megszűnőfélben lévő — munkaközösségében. Mindn embert palinak nevezett, minden ismeretlent muki- nak. Sokan gyönyörködtek Rezeda közvetlen hangjában, természetességében, és fölismerték szavaiban a humor elemeit. Szavat azonban nem voltak eléggé eredetiek. Bár a humanizmus korát éljük — és ez teljességgel közismert — de az „ember“ megnevezés csak a sajtóban fordul elő. Az élő beszédben a pasas, alak és ürge kifejezés használatos, az ember megbecsülésének csodálatos évszázadában. Tudomásom szerint még senki sem derítette ki ennek a szokásnak eredetét, én magam se kívánok ennek mélyére hatolni. Csak föltételezem, hogy ez is olyan rossz szokás, amelyet a múltból örököltünk, valószínűleg a feudalizmusból. Mint általában minden hibát és hiányosságot. Rezeda tehát pasasoknak, mu- kiknak nevezte az embereket. És nem is lett volna semmi baj, ha nem érkezik az intézményhez egy központi ember, aki értelmesen és vonzóan beszélt. — Mit szólsz hozzá —, bökte oldalba Rezedát a szomszédja, mire Rezeda félhangosan megszólalt. — Egészen kitűnő a mókust Erre a közelben tartózkodók feddően néztek Rezedára. — Hogyhogy kitűnő a mókus — kérdezte hűvösen a szomszéd — ez nem mókus, hanem támogatónk és segítőtársunk! Es körbetek intett, majd mesz- szebb húzódott kollégájától. — Márpedig ez igazán értelmes mókus — magyarázta Rezeda még hangosabban. Erre hátulról meghúzták a kabátját. — Mókus?! — mondta egy hang ,áhítatosan és vádolóan. — Hát micsoda? — kérdezte Rezeda. Mire többen leintették. — Ez éTjy káder! Az előadás után Rezeda magára maradt, csak az egyik barátja lépett melléje és megcsóválta a fejét. — Ezt igazán nem kellett volna — közölte hangosan, hogy mások is hallják. Később a főnöke ment el mellette és csak annyit mondott, jelentőségteljesen. — Tehát: mókus: Mondhatom, szépen állunk. Jmmjm Rezeda már kezdte gyanítani, hogy hosszú barna szőrrel feketítette be azt, akivel kapcsolatosan az emberi mivoltának hangsúlyozása is sértő volna. Mert az illető — még ha egy eszes ember formájában is lépett a nyilvánosság elé — nyilvánvalóan káder volt, lángoszlop, intézményi iránytű. Rezeda erre megállította az ismerőseit és zavartan magyarázkodott. — Nagyon értelmesen és becsületesen beszélt a mi fáklyánk, akiről úgy le lehetett olvasni a modern időt, mint egy toronyóráról! Ezért mondtam reá, hogy kitűnő mókus... A megszólítottak többnyire befogták a fülüket. — Csak állandóan ismételed minősíthetetlen és mindnyájunkat sértő kijelentésed. Mókus, mókus és mókus! — A hozzáértő mókuson van a hangsúly! Szóval: megint mókus! — Igen, de abszolút okos mókus... Kétségbeesésében a kikiíldötthöz ment, aki még az intézménynél tartózkodott. — Tisztázni szeretnék valamit — jelentette ki, miután megmondta a nevét. Á kiküldött félrenézett. — Tudom, miről van szó: azt hogy tán ugráló állatnak nevezett, megbocsátom. Tisztelem a mások véleményét is. De elítélem, amiért a tudományos szervezés kerékkötőjének rút szerepét is vállalja. Menjen: én nem állok bosszút. De próbáljon gondolkozni! Rezeda kibotorkált, kint a folyosón egy bizottsági tag várta. — Mit keresett odabent? — Hát ami azt illeti, jól fölhúzták ellenem; de a mókus nagyvonalú és tisztességes — mondotta. A tag suttogva utasította rendre. — Mondjon reá bármit; de csak amikor elment! Különben a modern javaslatait én is 61- latságnak tartom ... Nemsokára Rezedát az üzemi bizottság elé hívták. Leültették. — A mókus-ügyről van szó — közölte az elnök. — Maga szemérmetlenül rágcsálónak bélyegezte központi kiküldöttünket. — Ez nekem szavajárásom — dadogott Rezeda — így nevezem a barátaimat is. Az üzemi bizottság elnöke széttárta a kezét. — Az ellen nincs is kifogásunk. Azok csakugymi mókusok. — Így nevezem az irodafőnökömet is. — Helyes: az is mókus — mondta az ügyvezető. — De mókusnak hívom a főmérnököt is: hozzáértő mókusnak Erre mindenki fölállt. — Mókusnak? A főmérnököt? Hát nem tudja, hogy a főmérnök: nem mókus, hanem főmérnök? Vitatkoztak, magyaráztak. — Legyen ez nyomatékos figyelmeztetés a maga részére. Végül a jegyzőkönyvvezető szólalt meg: — Azt hiszem be is fejezhetjük az ügyet. Ez a mókus el fog töprengeni a magatartásán .. . /áltozott. Szinte eik soká nem rni a történtek igí. Talán maga emmit. A válás itt. Kálmán már n volt: alig vár- >en második fet el. Ági számá- tárom esztendő, kítanak el min- 3k, melyek egy- t adnak ahhoz, n sivárságot el emlékekből nem 1. A múlt egyre A múltunk mö- tranézünk, előre íré kell néznünk, lőre kell. A még teli megtennünk, van. De mi 'van issan Ági is egy- :ett. gyerek és igen on anyás. De ez onírtáborból is a zonnal írt. Ági asta a levelet, de neki. Holnapra Mindegy, ma ír-e, igyis csak hétfőn Gyuszi annak el- gaszkodik az any- ít táborba. Nem odik nyáron van c Gyuszi nagyon 2sen küldi a nyá- egész idő alatt aly, miután haza- ta a nyelvet. Ta- ákon egész évben dicsérte, és a többi tanulónak is javasolta a pionírtábort. Ági háromszor szeretné Gyuszit nyárra elküldeni, s akkor játszva úgy elsajátítaná a szlovák nyelvet, hogy sohasem lenne vele gondja. Legalább úgy tudna szlovákul, mint azok a gyerekek, akik szlovák iskolába járnak. A többi tantárgyból persze tartósabbak az ismeretei, hiszen az anyanyelvén sajátítja el őket. Ági Gyuszi példáján is látja, mennyire igaza volt a tanítónőnek, amikor azt mondta, hogy a csallóközi magyar gyerekeket úgy lehetne a legjobban és a legkönnyebben megtanítani szlovákul, ha mindegyiket legalább egyszer-kétszer elküldenék pionírtáborba. Saját jövőjét mindenekelőtt Gyuszi jövőjének biztosításában látta. Ha arra gondolt, mi lesz egy, kettő, három vagy tíz év múlva, egyben azt is elképzelte, mi lesz a fiával. Gyuszi ak- <or ennyi meg ennyi éves lesz, gon- lolta, ha tervezgetett. Mintha csak a ia életkora lenne a fontos, a saját- a nem. Anyagi gondokkal nem küszködött. \ szövetkezetben jól keres, s Kálmán rendszeresen fizet a gyerekre. Mindenük megvan. A ház is, hiszen Kálmán a váláskor csak a vadonatúj moszk- vicshoz ragaszkodott. Az osztozkodásnál lovagiasan viselkedett, ezt el kell ismerni. Anyagiak dolgában mindig ilyen volt. Igaz, meg is engedhette magának a nagyvonalúságot, hiszen irigylésre méltóan keres. Munka után és hétvégeken is jár dolgozni — vizes gázszerelő. Szívesen hívják magánépítkezésekhez, mert igen alapos munkát végez. A szomszéd faluban lakik, de még mindig ide is jár dolgozni. Ilyenkor rendszerint benéz Gyuszihoz. Ma is itt dolgozott: a Pongráczék most épülő, emeletes házában végzi a szerelési munkákat. Egyenesen onnan jött. Persze nem munkaruhában. Dolgavégeztével a kocsiba mindig elegánsan felöltözve száll be. Ma bordó ingpulóvert és szürke nadrágot vett fel. A szandálja is szürke. A szürke szín igen jól illik neki. Talán a deresedő haja miatt. Ezt annak idején Ági szokta mondani. Már a válás előtt is őszült, de ma sem sokkal több a fehér hajaszála. A homlokán a ráncok azonban mélyebbek lettek. És nagyon lefogyott. De ez határozottan fiatalítja. Ági is soványabb, mint volt. Férjhezmenés előtt volt ilyen vékony. Azazhogy karcsú, mint a nádszál. Legalábbis Kálmán így szokta mondani. És ez akkor Áginak mindig nagyon jólesett. — Megint olyan karcsú vagy, mint a nádszál — szólalt meg bariton hangján, de nagyon halkan Kálmán. Talán legelőször is ugyanígy mondta. Áginak egy pillanatra úgy tűnt, mintha csak álmában hallaná ezt az egykor oly sokszor elhangzott mondatot. Mintha végtelen mélységbe zuhanna visszafelé az időben. Mintha a vőlegénye állna előtte, akinek az apró bókokért puszi jár. Mintha az a bolondos legény érkezett volna meg, akit oly nehéz kivárni, pedig sohasem kell kételkednie abban, hogy eljön. Az a Kálmán, aki nélküle „fütyül a jövőre“, és aki nélkül már ő sem tudná elképzelni hátralevő életét. Akivel mindig a közös holnapra gondolnak, mely olyan szép lesz. Arra a közös jövőre, mely ... már régen a múlté, ocsúdott fel a következő pillanatban. A kis szoba még mindig Kálmán szavait visszhangozta. Vagy talán újból megismételte Kálmán, amit mondott? Ágit a sírás, fojtogatta, de minden erejét összeszedte, hogy ki ne buggyanjanak a könnyei. Nem, nem tudatosan akart ellenállni a sírásnak. Valami furcsa ösztön adott neki erőt a sírás leküzdésére. Háborúba induló férjüket búcsúztató asszonyok érez- hettek ilyen erőt, amikor nem sírtak. Kálmán odalépett az asszonyhoz és megfogta a kezét. Ági két lépést hátrált, de csak úgy, mint az alvajáró. Szemrebbenés nélkül bámult a végtelenbe, mely két, fényes ablakocskán tárult ki előtte. Kálmán farkasszemet nézett Ágival, és lélegzet-visszafojtva hallgatott. A szobában fülsiketítő csend volt. — Nem tudok nélküled . .. nélkületek élni!! — sóhajtotta Kálmán, és magához szorította az asszonyt. -- Visszajövök! Engedd meg, hogy örökre visszajöjjek!!! — suttogta elboruló hangon, és hosszasan ölelte, csókolta az asszonyt. Ági szűnni nem akaró, görcsös zokogásban tört ki. Könözsi István felvétele Bajor Andor:
