Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-20 / 171. szám, péntek
KÉT TÁRLAT Jugoszláviai és csehszlovákiai művészek kiállítása Budapesten Háromnapos tartózkodás után elutaztak a W. nemzetközi dunahajúzási táborozás részvevői. A töblt mint kétezer kilométeres víziútjukat a München melletti Ingolstadtban kezdték el június végén és szeptember 5 én a bolgár Szilisztrában fejezik be. A táborozáson 90 nyugatnémet, 10 osztrák, 30 mar gyár, 15 bolgár, 4 holland, 1 norvég, 3 lengyel és 16 csehszlovák vízisportoló vesz részt. Viszont. látásra egy év múlva! (ČSTK felvétele) CSÓNAKOS VÁNDOROK Néha a körülmények összejátszása jobb rendezést eredményez, mint maga az emberi akarat, ha azt a körülmények keresztezik. Így aztán a „sors“ jóvoltából Budapesten valóságos jugoszláv és csehszlovák képzőművészeti „fordulóról“ lehet beszélni, hogy a labdarúgás ismert kifejezését használjuk. A Műcsarnok-ban ui. a mai jugoszláviai művészet legjobbnak vélt képviselőinek képei kerültek bemutatásra, az Ernst Múzeumban pedig az Újvidéken élő Haranyi Károly szobrászművésznek és feleségének, Markov Zlatá nak a kerámiái. S míg a műcsarnoki tárlat fölvonultatja a mai jugoszláviai festészet va- iamennyi irányát s benne a háború és a végenyészet festőit is, addig a Baranyiak kiállítása az emberi érzések harmonikusabb rétegeit éreztetik, miközben a korszerűségnek is eleget tesznek. — Baranyi Károly szobrait ui. elsősorban gépi elemekből építi föl. Az oroszlán fejét a Nap korongja jelképezi, sörényét a kerék küllői, lábait az autó gyorsaságát idéző kerekek, de oly jellegzetesen, hogy az oroszlán oroszlán marad, a bölény bölény, a cigája juhok juhok maradnak, általában az emberi fej is megmarad embernek ós emberi fejnek. Derűs, helyenként humort idéző a Baranyi Károly izzig-vérig „modern“ szobrászata, míg Markov Zlatáé mélyen lírai, néhol elé- gikusan borongó, máskor már- már tragikusan elmúlást Idéző, mint a két pádon ülő öregasz- szony. A Baranyaiak kiállítását a Kultúrkapcsolatok Intézete rendezte, ugyancsak annak rendezésében s az Intézet kamaratermében nyílt meg Aarre Helno- nen finn festő kiállítása. Évekkel ezelőtt a finn művészet a budapesti Műcsarnokban pop- artos művekkel képviseltette magát. Akkor azt hihette a IáKét nappal az idei színházi évad befejezése előtt mutatta be a bratislavai Új Színpad Breal Huszárok című színművét, zenés változatban. A dalszövegeket Ivan Krajíček, Milan Lasica, Kamil Peteraj és Július Satin- ský írta, a zenét Igor Bázlik komponálta. Breal Huszárjait nem szükséges részletesen elemezni, hiszen a komoly kérdéseket — a háború értelmetlenségéről — vidám, könnyed formában felvető színmű hazánkban is közkedvelt, szinte nincs is olyan színházunk, ahol ne játszották volna. Tulajdonképpen csak az az elgondolkoztató, hogy a bratislavai Új Színpad illetékesei éppen most „porolták le“, s vajon miért éppen ezt a színművet vitték színre. A magyarázat talán a zenés változatban rejlik, s ebben nincs is semmi különös, hiszen számos példát hozhatunk fel, amikor ismert alkotásokat másfajta művészeti ágazat követelményeinek megfelelően dolgoznak fel. Elégséges a Hamlet, a Rómeó és Júlia, vagy az Anna Karenina-feldolgozásokra (film, balett, opera) utalni. Az ilyen feldolgozások egyik legfontosabb követelménye, hogy a vállalkozók megfelelő felkészültséggel nyúlja□ Graham Greene Utazás a nagynónémmel című nagy sikerű regényéből — amely négy évvel ezelőtt bestseller volt — forgatta George Cukor legújabb filmjét. Augusta nénit Maggie Smith alakítja. □ A párizsi Robert Laffont könyvkiadónál megjelent Arthur Rubinstein, a világhírű zongoraművész emlékirata, melyet a Figaró-ban Henri Sau- guet, a kitűnő komponista és zenekritikus így méltat: „a bátorság, a derűlátás és a szabadság nagyszerű leckéje“. Q Thomas Mann, 1941-ben megjelent Die vertauschten Köpfe (Az elcserélt fejek) című elbeszéléséből filmmusical készül. Forgatókönyvét Anthony Burgess angol író készítette, zenéjét Stephen Schwartz amerikai zeneszerző komponálta. togató, hogy Finnországban is csak ez a fajta „művészet megy“. Most kiderül, hogy a hagyományos festészetet is számosán művelik, s közülük Hei- nonen képei érdekes meglepetéssel szolgálnak. Északon hosz- szan tartó az ősz, a ívtrdvdúsabb éghajlat miatt, az ősz színpompája hónapokon át kelleti magát a festőnek — Helnonen ebből semmit sem vesz át. Tájképei kevés színre, a szürkés-fehérekre épülnek, izgalommentesek, de néhány csendéletét, ha jobban, elmélyültebben nézzük, sok festői értéket találunk rajtuk. Színben is fölfokozottab- bak, a skála gazdagabb s a tárgyi motívumok megformálása a nagyvonalúság ellenére is megőrzi a valóságos képzeteket keltő formákat. A csehszlovákiai művészetet három kiállítás mutatja be. Jaroslav Grus tájképeit az Ernst Múzeumban állították ki, s a kényes ízlésű budapesti művészeti sajtó mondhatni osztatlan elismeréssel ír képeiről. Nem annyira az eredetiséget dicsérték, hiszen kapcsolatai a kortárs művészettel, főleg a franciákéval letagadhatatlan, de jól láttatta a kritika, hogy a ma élő ember környezetét, az újonnan épült városképeket, műszaki létesítményeket olyan művészettel tudja áttenni a festészet nyelvére, ami kevés kortársának sikerült. A Csehszlovák Kultúra Nép- köztársaság úti kamaratermében Karéi Skála festményeit láthatta a közönség. A népművészet írásos formaalakítását idéző képek nemcsak érdekességükkel vonták magukhoz a szemet, hanem határozottan formált komponálásukkal is. — A Kultúra Rózsa Ferenc utcai kiállítóhelyiségében pedig Honthy Tibor fotóművész kiállítása látható. A megnyitáson megjelent a művész özvegye. SZÍJ REZSŐ nak a szövegkönyvhöz, vagyis legyen értelme művészi munkájuknak. A sikeres átdolgozás új szempontok alapján láttatja a konfliktusokat, s ezáltal az alkotást új, időszerű mondanivalóval ruházza fel. Valami hasonlót vártunk a Huszárok zenés változatától is, sajnos, a bemutató elsősorban ilyen szempontból csalódást keltett. Bázik zenéje igénytelennek, ötletszegénynek bizonyult, nem egyenrangú a szöveggel. A muzsika hangvétele a 18. és a 19. századot, az akkori igényeket és kifejező eszközöket idézi. Mondanunk sem kell, hogy ez manapság már jócskán az Idejét múlta. Ugyanis a „régi“ témák zenés változatban elsősorban a korszerű muzsika révén újulnak meg, erről a szinte alapvető követelményről az egyébként tehetséges szlovák zeneszerző megfeledkezett. így lvan Krajíček rendező igyekezete csaknem teljesen fölöslegesnek bizonyult; s nem sokat segített a színészek — G. Veclová, F. Hudek, K. tálik, Miskovics László, M. Lasica és J. Satinský — fegyelmezett, megbízható teljesítménye sem. A bemutató közönsége aránylag eleget tapsolt, igaz csaknem kizárólag a színészek rögtönzéseinek. Mindez azonban egy pillanatra sem tudta feledtetni e zenés játék alapvető ellentmondásait. Néhány héttel ezelőtt, amikor ugyanezen a színpadon Gogol Revizorának a zenés változatát tekintettük meg, örömmel írtuk, hogy az invenciózus zene, a sikeres átírás révén jó előadást láthattunk, amely magasra emelte a szórakoztató-zenei előadások mércéjét az Új Színpadon. E siker tükrében a mostani bemutató mindenképpen ballépésnek számít, habár a színészek játéka nyilván a következő évadban is vonzza majd a közönséget. Ez a bemutató talán megfelelő tanulságként szolgál az illetékes zeneszerzőknek, szövegkönyvíróknak és másoknak, ha új zenés játék meg komponálásához kezdenek. ALFRÉD GABAUER A Kis-Duna partján, jahodná (Pozsonyeperjes) mellett, jókedvű gyerekek szaladgálnak a parton, még jobbkedvűek lubickolnak a hűs hullámokban. Csónakok táncolnak a vízen. Vidámság, játék, nevetés... szinte egymást érik a pionírtáborok. Bemegyünk az egyikbe. KILENC SÁTOR sorakozik a híd mellett. Egyik nagyobb. Arrafelé tartunk, mert úgy véljük, hogy az a „parancsnoki“ sátor. Csakhogy az egyik kis, sárga sátorból rémült kiabálás hallatszik. — Segítség! Itt egy béka! Valaki jöjjön, dobja ki! Jaj! Rohanás. Piff puff. Nagy csobbanás. Kész. Eltűnt a béka. Közben összefut a tábor népe. Vízitúrás komáromi pionírok. Mind a húszán nemrég érkeztek. Honnan? Jelkáról (Jókáról), csónakokon. Meddig maradnak? Reggelig. Merre mennek? Végig a Kis-Dunán Holnap már Topofníky (Nyárasd) mellett táboroznak majd. Azután már csak Kolárovo (Gúta) mellett ütik fel sátraikat, s hétfőn reggelre hazaeveznek Komáromba. — Mondjatok valami érdekeset! — Itt minden érdekes — magyarázza a négy legfiatalabb evezős egyike, Szabó Tibor. — Minden érdekes, de a legérdekesebb az volt, hogy a táborparancsnok a hídról beleugrott a vízbe. — Beleugrasztották — mondja valaki. Erre szinte kórusban nevetnek. Mankó Sándor elvtárs, a komáromi járási pionírház osztályvezetője, jelenleg táborparancsnok pedig kijelenti: — Vállalom. Beugrottam .. < Alig akar véget érni a kacagás. Így kezdik mondanivalójukat főleg azok, akik valakit valamilyen állítólagos rendellenességért fölényeskedve és rendszerint nyilvánosan kioktatnak, rendreutasítanak, megleckéztetnek. Márpedig igazán nem nevezhető idealisztikusan képzelődő, az irrealizmus fellegeiben kószáló maximalistának az az egyszerű állampolgár, aki mindenkor számít a magától értetődő kötelességteljesítésre, és nem csak önmagára vonatkoztatja e fogalom érvényességét, hanem mindazokra a polgártársaira is, akikkel a mindennapi életben érintkeznie kell. Például olyankor, ha nem csupán az árcédulán azzá nyilvánított, hanem valóban válogatott minőségű gyümölcsöt, mócsing nélküli húst, vagy egyéb, kifogástalan minőségi árut igényel, méghozzá szabott áron, amelyet az óhajtott mennyiségért és minőségért meg kell fizetnie. Nemkülönben akkor is, ha különféle hatáskörű „Illetékesek“, szakismeretük és készséges rátermettségük hiányát, felelőtlen nemtörődömségüket vaskala- posságukat, sőt — és ez mindennél elítélendőbb — a megvesztegetésre rábírni akarásukat leplezve szajkózzák a már említett, jéghideg zuhanyként ható félmondatot. A TÁBOR ÉRDEKESSÉGE, hogy több a lány, mint a fiú. így azután az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a legfontosabb munka, a szakácskodás is a fiúk „joga“. A főszakács maga a táborparancsnok, segéde Csintalan Miklós, aki a Nyitrai Pedagógiai Fakultás másodéves hallgatója. Testnevelés-biológia szakos. Jelenleg a kötelező pedagógiai gyakorlat napjait tölti a vízitúrán. Főleg szakácskodással. — ízlik a koszt? — kérdezem a lányoktól. Magabiztosan felel erre a kérdésre Szabó Zsuzsa hatodikos pionírlány: — Nagyon: A többiek is helyeselnek. EVEZNI JÖ, csónakázni nagyszerű. Főleg sodrásban. Ez általános tapasztalat. A csónakoknak nincs különösebb nevük. Bár ki lehetne valamit találni. Részlet az ötletekből: Sirály, Rakéta, Tutaj, Bálna. Sehogy sem tudnak megegyezni. Csónakázni viszont névtelen „hajóban“ is lehet. Négy csónakba húszán. Mindegyik csónaknak van parancsnoka. Az elsőben Mankó Sándor, a táborparancsnok vezényli az ütemet. A másodikat „vén dunai hajós“ irányítja: Fóti István, aki már nem pionír, hisz a pincér szakiskola elsőéves növendéke, de már harmadszor vesz részt a vízitúrán, s így tapasztalt evezősnek számít. A harmadik parancsnoka Sátek Emília, aki a pionírház dolgozója és a táborban a lányok „bizalmasa“. Végül a negyedik csónak is nyílt vízre fut Csintalan Miklós irányításával. Körbeeveznek. Bemutatják, hogy milyen a „vízi karaván“. Bemutatják, hogy mindenki „érti“ az evező használatát. „Türelem rózsát terem!“ — ezt mindnyájan jól tudjuk. Ám még a nemzedékről nemzedékre hagyományozott legbölcsebb közmondás sem lehet olyan csodaszer, amely minden visz- szásságot megszüntet. A bá- rányszelidségű ember is felháborodik, vagy legalábbis jogosan méltatlankodik, ha az egyszerűen s gyorsan lebonyolítható ügyletek kerékkötői mesterien megjátszott ügybuzgalmukban nagyképűsködve han- dabandáznak üresen kongó szólamokkal. „Mit képzel? Mi lenne, ha mindenki?...“ — botránkoznak, majd akár egy minden eshetőségre készenlétben tartott, csőre töltött mor- dályt szegezik „ellenérveiket“ az elképedő egyén hosszúra nyúlt ábrázatának. Persze fajtája válogatja. Néhol néha — így is mondhatjuk — nyugtató, békéltető próbálkozások egészítik ki a körmönfont álérvek garmadáját. Az „illetékes“ esetleg a gazdasági fejlődés (még most Is) kezdeti nehézségeire, szervezési bonyodalmakra, vagy az öntudatos honpolgár díszéül szolgáló szerénységére, megértésére és — úgymond — tiszteletre méltó türelmességére hivatkozik. Ez még csak hagyján! Csakhogy az imigyen „megdögönyö- zött polgár“ rendszerint észre A KIKÖTŐBEN azonban nem olyan egyszerű a kiszállás. A merészebbek egy-kettőre kiug' ranak a partra. Ennek követ* keztében mozog, ring, remeg a csónak. Mondanám: Óvatosában! Késő. Az egyik kislány, Kazana Erika belepottyan a vízbe. Sebaj, nevet ő is. Erika azonban érti a tréfát $ úgy tesz mint a táborparancsnok a vízbeugrás ügyében. Ha» tározottan kijelenti: — Vállalom. Elmozdult... És nevet a többiekkel együtt, így van ez rendjén. Ebben a táborban mindenki érti, szereti a tréfál. Váratlan kérdést teszek fel: — Ismeritek a vízi jelzéseket? A szabályokat? — várom a zavart mentegetőzést. Hiába! A kérdésre peregnek a válaszok: — Hullámkeltés tilos! Horgonyozni tilosl Az evezés ütemét be kell tartani. Helycserét csak engedéllyel... Sorolják teli torokból, egymás szavába vágva. Ráadásull közük, hogy mindenki tud úszni, és a mentési fogásokat kitűnően ismerik. Ha akarom, be- ls bizonyítják. Csak előbb a hídról ugorjak bele a vízbe. Inkább elhiszem, hogy kitűnően ismerik a mentési fogásokat ... Jövőre Is vízitúrára indulnak majd, ha csak szerét tehetik. Biztatnak, keressem fel őket jövőre is, hisz olyan szép az Idei pionírnyár, hogy meg kell majd ismételni. Amikor elköszönök tőlük, valaki még utánam szól: — Jövőre a mentési fogásokat még jobban Ismerjük majd. Kipróbálja? — Ha kötelező lesz. Csak akkor! Persze, ezen is nevetnek. HAJDÜ ANDRÁS sem veszi, hogy bár vele beszélnek, nem hozzá szólnak! „Hanem kihez?“ — kérdezhetné jóhiszemű ámulatában, mert általában nem anilyira talpraesett, hogy azonnal észrevegye a hangzatos szavakba burkolt fondorlatosságot. Rendszerint fel sem tételezi, hogy az Ilyen — nem arányosan megosztott — párbeszéd tulajdonképpen célzatos: ellene kelt hangulatot! A pultok előtt mögötte so- rakozók, a hivatalokban vagy másutt vele együtt kilincselők mint valami boszorkányos varázsvessző suhintására szemlátomást megtagadják, lepisszegik, lehurrogják: „Ugyan, mit kapcáskodik? Csak feltartóztat minket! Mi lenne, ha mindenki? ..." Sajnos, így van ez sokszor és sok helyütt. Ne is szépítsük ezt és ne sopánkodjunk, hogy a minden hájjal megkent „dörzsöl leknek“, miért megy minden úgy, mint a karikacsapás. Inkább gondoljunk arra, hogy — ha úgy tetszik, így is nevezhetjük — a csodaszer a mi kezünkben van, mindnyájunk jogos tulajdona. Ha pedig miénk ez a csodaszer, akkor éljünk is vele. Azzal a jogunkkal, hogy nem kell, sőt nem szabad megtűrnünk az egyszerű, becsületes, dolgos ember életét nemegyszer elkeserítő viszsásságok elburjánzását! KOLÁR MARCELL BEMUTATÓ — KÉRDŐJELEKKEL BREAL HUSZÁRJAI AZ ÚJ SZÍNPADON Ml LENNE/ HA MINDENKI?
