Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-15 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

nevetett. Rendsze- ez a fiú azonban an mit forgolódsz? eredj utána. Hová :orban elkéshet az kfilkól Ö meg egy- , mindennap hátra- iirke ruhás nő pe- abálva, gyorsan el­készült. Az egészet hangot, eligazítot- t, csak néhány ap- hátra. Nekem való- ivalóm, így hát je- spüljek Kijevbe. El­ftem a rendezőtől, let a barátaimnak, leleegyezett, 4.30-ra t, de közölte, hogy jelen. Ezzel is bú- tőbusz ugyanis hat- tott. hogy addigra zerint a legkapko- itatlan üggyel zsú- >rkij utcán belebot- arátomba, és kény- „Mars“ kávéházba, ín felhajtottam egy is — egyszóval, a Az első rész vége Barátaim mind ott óma látványosságai j Capitolium, a Cá­ri, és leültem a sa­uidjén. A Colosseu- fel — szűk sikáto- na, azután a hival- pápaszemes halász itt ránk a hídról. képek, a Via Mar- ngű fiúk szorongat- ledig mentegetőzött, időben, a megsza- sarkú, szürke ruhás és számomra oly t tőlünk, retiküljét i megszabott időben is legény is. A tök afordul, és felénk i szerzetes a köny átrafordult, minden gfordult, és ... oda? Vajon ennyire upica konyak? nagyon rövid volt. ltuk megjegyezni — zonnal eltűnt. Most hosszúnak látszott, volt. Nem, ez nem mert a legény meg­amilyen törtrészéig ;na — és hirtelen is nő után. Egy ki- dult. Még a lépését Majd felnyitottam, mellett, £s beszél- hogy nevettek. Felbukkant a'szer­a néztem meg. Ki- íjtottam. cináció? A három- edménye? Kimerült- a szerencsétlen há­nyáit a villany, és idtek, én nem hal­lottam senkit, valahogy átsiklottak rajtam, fnellettem, hozzám sem értek... Egyvalamire vágytam, kínzón vágytam: hogy megkérdezzem őket a szürke ruhás nőről, meg a fiúról. A je­lenlevők közül azonban senki sem látta koráb­ban a filmet, Gutman nem jött el, a vágónők sem, egyedül voltam. Benéztem a gépészekhez, de ők átmentek a büfébe. Csak az utcán szántam rá magam a kérde- zősködésre. Sajnos ... Barátaim egyik fele nem jegyezte meg a jelenetet, másik fele pedig megjegyezte ugyan, de csak a nő járását, az alakját és valamiért a kulcsait. S erre vala­mennyien az olasz nők kiváló tulajdonságairól és szépségéről kezdtek áradozni... Egy óra múlva már hazafelé repültem. Ennyi az egész. Csupa tény. Nincs mit hoz­zátenni, sem elvenni. A történtekről senkinek sem szóltam. Moziba nem járok. Még a tele­víziót sem nézem. Félek. Hosszú tétovázás után most mindazokhoz fordulok, akik látták vagy talán látni fogják a „38 perc Olaszor- szágban“-t — közöljék velem, kérem, vajon követte-e a pulóveres fiú a szürke ruhás nőt vagy nem? Nekem ez nagyon fontos. Előre is hálásan köszönöm. P. S. De hát ki látott ilyet?! Ahogy múlik az idő, egyre rosszabb. Moziba nem jártam. A fent említett okok miatt. Féltem. Tegnap aztán elmentem meg­nézni az „Anna Karenina" második részét, hosszabbított idejű előadás volt, és — zsupszl — váratlanul a „38 perc 01aszországban“-t is vetítették. Szívem nagyot dobbant. De erőt vettem magamon. Megnyugodtam ... A közön­ség reagálása érdekelt. Általában jól fogadták a filmet, nevettek, ahol kellett, el is csendesedtek, ahol kellett, ahogyan mindinkább közeledett az a jelenet a nővel, kissé idegeskedni kezdtem. Nemhogy idegeskedni — hanem valami kusza nyugtalan­ság fogott el. Egyelőre minden normálisan folyt. A Colosseum, a Capitolium, a szemüveges halász, a vitázó festők. Végül a szürke ruhás nőre került a sor. És ekkor ... Nem néztem végig a filmet. Átfurakodtam a pisszegő szomszédok között, kimentem az ut­cára. Sem a nő, sem a liú egyáltalán nem volt. Sem az egyik, sem a másik. Mindenki, akinek dukált — már nem emlékszem, kinek és hogyan — áthaladt, erre vagy arra, közeledve vagy távolodva — de ők néni voltak. Sem a másik, sem az egyik ... Teljesen tanácstalan vagyok. Nem tudom, még mit művelhet éz az emberpár. Hová- tűn­tek? Hátha a hídon bukkannak fel, a halász mellett? Vagy a Villa Borghese parkjában, a pádon üldögélő szerelmes párocska mellett? És szintén csókolóznak? De mi lesz, ha pél­dájukat mások is követik. Az autóbuszmegál­lónál ülő kölyök elrohan futballozni. A eip- záras zekét viselő legény betér a trattoriába, s leissza magát. A festők hajba kapnak. A pusz1 ta gondolatra is hideg fut végig a hátamon ... GELLERT GYÖRGY fordítása Rákosi Ernő: PARKBAN rosból. Egy gazdátlan tutajra kapott, és a nagy folyamra bízta magát, amely elsodorta, vitte lefelé. Ki tudná mind elmesélni a csa­vargó fiú kalandjait, tréfáit, szenve­déseit, amelyeket a szegény fim né­gerrel, a megszökött rabszolgával át­élt. Mark Twain, az amerikai író, aki ezt a történetet nekem, nekünk, a világ minden gyermekének megírta: eltávolodott a nagu folyó mentéről, ahol hajókormányos volt. Ü volt ma­ga Huck Finn. New Yorkban megje­lent életrajzában sorban ott látjuk a zseniális Huck egykori kiadásának ülusztrációit. ér­des em­n.cs, vat­vá­lami egyéb, mint az, hogy mire hat- esztendős lett, csöndesen, idegenben meghalt, mint egy angol úriemberhez illik, de mégis engedjék meg, hogy midón róla beszélek, ellágyul a szí­vem. A kis Dombey más világból való, mint a csavargó Huck. Dombey György nagyon gazdag an­gol kereskedőháznak volt a gyerme ke, döglött macska helyett arany soveringekkel játszhatott volna, ha egyáltalán kedve lett volna játsza­dozni. Dombey György sohasem ját­szott, mert ehhez nem volt érzése. Görögül és latinul tanult a kis gent­leman, és olyan csöndes és komoly volt hatesztendős korában, mintha már hatvan lett volna. Mert egykor ünnepélyes és előkelő apja, idősb Dombey úr helyét kellett volna be­töltenie a háznál Egyébként, mint ez már az öreg urak szokása, a tűz mellé ült, és ke­zét dörzsölgette. Fonnyadt kis arcát, bágyadt szemeit a tűzbe meresztette, és óraszámra hallgatott. Csupán ak­kor vidult föl kevéssé, ha nővérkéje, a kedves, barna hajú miss Floy kar­ját a nyaka köré fonta. De ez ritkán történhetett, mert Dombey György­nek mindig tanulnia kellett. Tanulni reggeltől — estig... S ezért halt meg olyan korán. Kis barátaim, abban az időben már nekem is tanulni kellett, és Borcsá- nyi úr, a tanítom ugyancsak megkín­zott a tudományokkal. Csak éppen görögül nem tanított. (Tán azért nem haltam meg.) És esténként, elkese­redve a sok tanulástól, búsan ültem a kályha elé, szememet a tűzbe me­resztettem, kezemet dörzsölgettem, mint egykor a kts Dombey György..'. És midőn főtt az éj és főttek az álmok, az ágyam szélére egy kicsiny, bágyadt tekintetű fiúcska telepedett, és míg fürkészve arcomba nézett, hal kan és meggondoltan kérdezte: Hogy van, kedves kis barátom? Charles Dickens, aki ezt a regényt megírta, száz esztendeje született. Az irodalmi sírásók fölásták Anglia min­den régi temetőjét, hogy a kis Dom­bey eredeti alakját megtalálják. Pe dig a kis György nem halt meg, min­den kis fiúban örökre él, akit a ta­nulással gyötörnek. (1912) V. NAGY MIKLÓS: Kettesben Ketten siettek a kopár erdő irányába. A Du­na vizét vékony jégréteg borította. Itt-ott le­törött egy-egy darab, és sebesen úszott lefelé, mintha be szeretné érni azt a kettőt, akik az erdőbe igyekeznek. Száraz, dermedt gaz patto­gott a lábak alatt. Az öreg válláról rámás fű­rész lógott, a fiatal, aki pedig a fia volt, suly­kot és nehéz táskát cipelt. — Valamikor nem volt ilyen rendetlenség az erdőben — mondta az öreg. — Mindenütt gaz. Ágak. Tele kimustrált tűzifával. Micsoda tékozlás! — A fiú szótlanul ment mellette. Talán valamin töprengett, s nem is figyelt oda apja dühöngésére. Az öreg pedig csak mondta ň mrfgáét. Traktor közelgett. Fát vitt valakinek. Isme rős volt. a sofőr, de azt már nem tudták volna, megmondani, hogy kié lesz a tüzelő. A sofőr lassított, üdvözlésül megemelte a kalapját. Ballagtak tovább a fák között Motorfűrész bú­gott a közelben. A szövetkezetiek vágták a fát Jó napot Tamás .bácsi! — Adjisten. Hogyan, ti már hajnalban ki­jöttök? — Á, dehogy. Nem sokkal előztük meg ma­gukat. — Motorral jöttünk — mondta a másik. — Motorral? Akár én is vegyek. — Még biciklizni sem tud. — Dehogyisnem — erősködött a másik. — Bacsfára is azzal jár. — Megtanultam a múlt nyáron — mondta az öreg. — Amióta nyugdíjas vagyok, minden­re futja az időmből. A futballpályán tanították a gyerekek. Sok tejfelesszájúnak hozott örömöt. Eleinte nem nagyon ment a dolog, de néhány órai igye­kezet után belejött. Ügyesen kerekezett a pá­lya körül, a gyerekek pedig szaladtak utána mint a hangyák. Egyszer-egyszer véletlenül be­hajtott a cserjék közé {a fene tudja, az a ro hadt bicikli mindig megtalálja a bozótot...) A gyerekek jót mulattak, később pedig ezen derült a fél falu, amikor Sütő Jóska, a balhát­véd, a falu „profija“ elmesélte a kocsmában. Nem haragudott meg, sőt derűsen fogadta, örült annak, hogy öregségére is egészséges, mégiscsak felnevelte a gyerekeket, súlyos be­tegségét is kikezelték. S bőven van ideje, hisz hál' istennek jó nyugdíja van, s a fiai is szépen éldegélnek. — Irigylem az öregeket — mondta a legfia talabb favágó. — Nincs mit irigyelned. Egyszer csak te is megöregszel és aztán ... — Néztük a fáit. Jók. — Minden fa jó, azért nincs mit panaszkod nőm. Van köztük egy vályúnak való, azt sze­retnénk ma kivágni. — Teknőt is lehetne belőle csináltatni. — Lehetne, de már vagy tíz éve nem lát tam teknővágó cigányt. Magam pedig tehetet­len vagyok. Nincsenek szerszámaim. A vályút még csak kifaragom fejszével, de a teknőhö7 finomabb szerszámok kellenek. — Ez igaz. — Meg aztán, elég olcsó manapság az áru. Lehet venni, minek vacakolna vele az ember, ha nem muszáj. — Ez is Igaz. — Volt olyan idő, amikor nem lehetett kap­ni, rá voltunk szorulva, de most... Beszélgettek egy ideig, majd elbúcsúztak és tovább lépdeltek. Az erdő szélén elkülönítve egy laposban há­rom fa állott. Az egyiknek kivételesen vasta­gabb ágai voltak. Akár törzsnek is beillené- nek. — Ezek azok? — Ezek. — Lesz mit csinálni! A fiú bement a közeli bódéba és kihozta a nagy fűrészt. Az öreg leült egy korhadt tönkre. Pipázott. Az erdő melléki tágas legelőt figyelte. Gödrök tarkították a sík területet. Ott állt mel­lette a fiú, de az öreg nem vette észre. Egyre közelebb jött hozzá a legelő, egyre közelebb, egészen a szívéig. Ott megállt, megnyugodott, újra elterült, mint régebben. Ä7 öreg felnézett: — Szántóterület volt ez valamikor — mond­ta. — Nekünk is volt itt egy kis földünk. Gyönyörű nagykalászú búza termett. Öröm volt aratni. És csépelni! Vigyázva kellett engedni az etetőbe, nehogy bezabáljon. Sok volt közte a tövis, de mindig kiböködtünk. amikor olvan volt a vetés. Megérte. Három évig ment így. Háromszor volt gyö­nyörű termés. S aztán jöttek az árvizek. Meg­próbálták még néhányszor, de sosem sikerűit, mindig elvitte az ördög. Régen volt. Minek is erről beszélni. Ügy hallotta, hogy befásítják az egészet. Tíz év múlva jegenyék fognak itt állni, s ahol most üldögélnek, fatelep lesz. A jelenlegi taligaút helyett széles köves út ve­zet majd idáig. Egy generáció múlva már senki sem fogja tudni, hogy mennyit dolgoztak a békakuruttyolóban, és hogy felesleges volt a verejtékük. Senkit sem érdekei majd. Enélkül is van elég kenyér az asztalokon. A fiú eltakarította a fák körül a gazt, Ekkor­ra az öreg is feltápászkodott, fogta a fűrészt s elindult a legvastagabbik fa irányába ze- yó- az s ek ak em '.át­áz­na, ha­A másik pajtásom komoly és szo­morú fiúcska volt, a legkedvesebb és legcsendesebb fiúcska. Master Dom­bey György, a Dombey és Fia Ion doni kereskedőházbői. Dombey Györggyel alia történik va

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents