Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-15 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
Frangie elnök ez év májusának elején kijelentette: „Libanonban nem lesz fekete május“. Azon a reggelen a lapokban egymás mellett találtam a véres összecsapásokról tudósító beszámolókat és az optimista jóslatokat, amelyek a libanoni hadsereg és a palesztin gerillák közti megegyezés lehetőségében bizakodtak. Az „As Safa“ 60 halottról és 150 sebesültről írt, a Le Soir közölte a harcokban elesett katonák fényképeit, a l’Oriente-le Jour megrázó képes riportban számolt be a Jnas környéki harcokról, címoldalán közölte a gerillatáborokat támadó repülőgépek egyik akcióját, a Daily Star pedig a fisr el Pacha menekülttábort és környékét mutatta be, amint a közvetlen célzással kilőtt aknák robbanását követően felszáll a füst. Ugyanezen a napon a bejrúti rádió reggeli híradásában már 400 halottról beszélt. Nehéz volt az embereken lemérni az események és a híradások hatását, mert „nem voltak emberek“. Az utcák elnéptelenedtek: a kijárási tilalom idején csak a diplomaták, az újságírók, az orvosok és néhány más foglalkozási ág képviselői hagyhatták el otthonukat. Szinte egyedül sétáltam az utcán, ahol egymást érték a hadsereg páncélozott járművei. A fegyvereket a tetőkre irányították, mintha onnan várnák a támadást. Az építkezések félbemaradtak, néhány palesztin építőmunkás állt a féligkész házak ablakában, kezét kifelé tartva — így is jelezve, hogy fegyvertelen. Nyolc után néhány európai jelenik meg az utcán, siet a dolga után. Meleg van, de gondosan nyakkendőt köt, — öltözködésével is el akar különülni azoktól, akikre a hadsereg járőrei vadásznak: a palesztinoktól. Sietős az utam, de taxinak se híre, se hamva. A szállodával szemben egy tábla még harminc százalékos taxi kedvezményt ígért a vendégeknek, — de a táblát még a háború előtt szegezték ki. Most a londiner helyismeretére van szükség, hogy taxit kapjak. A sofőr — a kiváltságos kevesek közé tartozik, akik a kijárási tilalom idején is fuvarozhatnak — szemrebbenés nélkül elkéri a tízszeres árat, és amikor alkudozni próbálok, türelmetlenül közbevág: kell a taxi, vagy nem, mert akkor odébbáll. A kö- vetségi negyed a város déli részén — veszélyes övezet. Ott helyezkednek el a menekülttáborok, ott vonult fel a táborokat körülzáró katonaság. A taxi lassan halad: sok az ellenőrző pont, meg kell állni. A sofőrrel megegyezünk: én az út jobb oldalát figyelem és ha egy puskát látok, figyelmeztetem a megállásra, ő a kormány felőli szakaszt tartja szemmel. A hatkilométeres úton nyolcszor igazoltatnak: rövid hajam és barna arcszínem miatt az első laptól az utolsóig átforgatják az útlevelemet. A sofőr ideges, beszédkényszert érez, és arról akar mindenképpen meggyőzni, hogy „az elnök nem így akarta, az elnök mást akart, őt nem terheli felelősség az eseményekért.“ Visszafelé egy kollégája hozott, aki azt bizonygatta: „A palesztinok mást akartak, ők nem így akarták, őket nem terheli semmiféle felelősség.“ És hozzátette: amit a libanoni hadsereg most tesz, azt akár az izraeli hadsereg is megtehetné. Megkérdezem tőle, hogy palesztin származású-e? — Akkor nem vezethetnék — mondja —, ezekben a napokban a palesztinok nem ülhetnek a volán mögé. A követségi negyed kihalt. Egy tires telken páncélos áll. A tank mellett sátor, bejáratánál rohamsisakos katona ül. Közeledik az öt óra, amikor a kijárási tilalmat 120 percre feloldják. A lakosságot a rádió is figyelmezteti a feloldásra, — de úgy látszik, a hadseregnek más a véleménye. Gépágyúlövedékek és aknák csapnak he a táborok utcáira és megkezdődik a tüzpárbaj. Szirénázó mentőautók rohannak a tengerparti sávon, s nemsokára visszafordulnak a város, a kórház felé. A Jnas-i táborok zömmel fegyvertelenek: civilek, nők, gyermekek, öregek élnek itt. Éhesek; a kijárási tilalom szünetében ennivalót akartak beszerezni. Elindultak az üzletek felé, amikor megkezdődött az újabb tüzérségi támadás. Az üzletek felé, amelyek zárva voltak, mert szünetelt az élelmiszerkiadás, a szállítás, mert a tulajdonos nem mert odautazni a város másik — békésebb — negyedéből. Repülőgép zúg a fejünk felett: bevetésre indul. A légierő, amely eddig gondosan ügyelt arra, nehogy összeütközésbe kerüljön az izraeliekkel — most különösen aktív. Két éve még arról beszéltek, hogy az elavult, rendkívül drága légiflottától meg kell szabadulni, el kell adni a Mirage-okat. Most a repülőszázad is részt kér a kétes dicsőségből: bombazáporával főszereplője a palesztin tragédia újabb felvonásának. A máskor zsúfolt nemzetközi repülőtérre leereszkedik néhány gép. A kötelező ellenőrzési időt is alig töltik itt: amint lehet, felszállnak. A jelentések, a rádiótelex táviratok legtöbbje megfeledkezik egy máskor jelentéktelen rutinmondatról: nem közlik, vajon a repülőtér működik-e, fogadja-e a gépeket. Emiatt a környező közel-keleti repülőterekre száll le a polgári repülőgépek nagy része. Másnap, amikor el akarok indulni, a szállodaportás megkérdezi: biztosan lesz repülőgép? Felhívom a repülőteret, s megtudom, hogy a gépein Damaszkuszban szállt le előző este, onnan indul vissza. Damaszkuszba pedig ez idő szerint csak taxival lehelne eljutni, — ha időközben nem zárták volna le a határt. De nem lesz szükség a taxira: az IL—18-as késő délelőtt mégis átreoiilt Rejrútba. Erre csak négy órával később került sor. A repülőtérnek sok a dolga, a menekülő utasok más légitársaságok gépeiről átíratják jegyüket az éppen indulóra. Az utazás vésztjóslóan szokatlanul kezdődik. Mielőtt a gép felszállna, a személyzet egyik tagja bemutatja a mentőmellény használatát. Mint mondotta, ezt az indokolja, hogy „a tenger felett repülünk“. De a gépen senki sem a tenger, hanem a harcok morajára figyel. Nézem az utasokat: aki teheti, a vészkijárat mellett helyezkedik el. Megkönnyebbülten hagytuk el Bejrútot, Libanont. Az utasok a háborúról beszélnek. Persze arról, amit láttak belőle. Hogy üresek az utcák és a szállodák, és a tulajdonosok panaszkodnak, s a hotelek bezárását latolgatják... „ha ez így megy tovább“ ... Ez a félmondat: „ha ez így megy tovább“ Jordánia után ebben az országban is megtesznek mindent, hogy likvidálják a palesztin mozgalmat. , KRAJCZÁR IMRE Egy kontinens bolondult meg annak idején, amikor ismeretessé vált, hogy egy munkás a kaliforniai Colomában aranyra bukkant. Egy éven belül 80 000 férfi költözött nyugatra, a felük a szárazföldön vágott keresztül. A San Francisco i öbölben 1850 nyarán 500 hajó horgonyzott gazdátlanul, a legénységek a hegyekbe vonultak. Zárt katonai egységek dezertáltak, a templomok üresen tátongtak, elmaradtak a községi, városi tanácsülések, mert a városatyákat erősebben érdekelte az arany, mint a közjó. Kereskedők, hivatalnokok, jogászok, ügynökök és gazemberek járták a hegyeket. Az aranyásók háromnegyede amerikai volt. Az új bányatelepek lakosságának csak 2 százaléka volt nő. Los Angeles környékén már 1842-ben találtak aranyat, a nagy aranyláz azonban csak 1848-ban kezdődött. 1853-ig a kifejtett arany értéke elérte a 65 millió dollárt és 1870-ig az 1 milliárdot. Azóta az aranyásók száma aztán állandóan csökkent. Kaliforniában a Sierra hegység egyik félreeső völgyében bukkant először aranyra James W. Marshall, Johann Sutter gazdag svájci földbirtokos munkatársa egy fűrészmalom építése közben. Marshall és Sutler a leletet jelentéktelennek vélték és titokban tartották már azért is, hogy távol tartsák a jól menő gazdaságtól az érdeklődők tömegét. Egy Bilger nevű munkásuk azonban tudomást szerzett a dologról, otthagyta gazdáját és saját szakállára felcsapott aranyásónak. Elég rövid idő múltán ércpróbákkal megrakottan jelent meg San Franciscóban és nagy lelkendezve mesélte, hogy Sierrá- ban „több az arany, mint a homok a tengerparton“. Rövidesen egész Észak-Kaliforniát elárasztották az aranyásók. Sültért teljesen tönkretették. Sierrában még ma is számos elhagyott falu, bányatelep és tárna található. Az egykori tulajdonosok közül elég sokan nagy vagyonra tettek szert, de legtöbbjük csalódottan távozott, sokan pedig nyoinorullan pusztultak el fenn a hegyekben vagy a telepek „saloon“-jaiban. Az aranyláz tetőzése után ott hagytak mindent, mert már nem fizetődött ki, hogy a föld mélyéből kikaparják az aranyérc maradékait. Elmúlt egy évszázad és a dollár árfolyamának szinte feltartóztathatatlan zuhanását szemmel tartva az USA polgárságát meg sem lepi, hogy az utóbbi hónapokban vállalkozó kedvű amerikaiak egyre nagyobb számban cserkésznek a Sierra völgyeiben és szakadékaiban, hogy új aranyleletekre bukkanjanak vagy a régi tárnák ércmaradékait ássák ki maguknak. Több közülük a nagy kincsekről álmodó „vasárnapi bányász“. Vasárnaponként a hegyi patakokban gubbasztva keresgélik az apró aranyrögöket a kavics között. Szerintük ezek a hétvégi kiruccanások még mindig kifizetődnek. Egy ismert nevű Los Angeles-i sebészről mesélik, hogy ily módon tekintélyes vagyonra tett szert. Az utolsó hetekben az arany utáni kutatás még élénkebbé vált. Miután a dollár árfolyamának zuhanásával párhuzamosan szökött fel az arany ára és a washingtoni szenátus 1934- óta először tette szabaddá az arany tartását és eladását, az alkalmi bányászok tömegei kezdték elárasztani a bányafelszereléseket és szerszámokat árusító boltokat. A magasabban fekvő völgyekben még el sem olvadt a hó és alig lehetett még átkelni a megduzzadt hegyi patakokon, az öreg aranyásók területeit az új „prospeklorok“ tömegei keresték fel. A bányászokat ellátó boltok már teljesen üresek és a kereskedők alig képesek raktáraik pótlására. Teljesem mindegy, hogy finom szerkezetű, drága ércfejtő gépről vagy régimódi szitáról van szó. Minden elkel. Erre a rohamra egyetlen kereskedő sem volt felkészülve „Ezek másfajta aranyásók, nem azok, mint valaha — mesélte egy sacramentói nagy üzlet tulajdonosa. — Valamikor szinte romantikusnak tűnő emberek vagy állandó vevők jártak ide, akik pontos mérlegelések után vásárolták meg, amire szükségük volt 10 legfeljebb 15 dollárért. Ma az új vevők nagy része tele van pénzzel, 40 sőt 50 ezer dollárt is itt hagynak. Akad köztük orvos, ügyvéd, üzletember, aki éveken keresztül takarékoskodott.“ Ez a nyár rendkívül mozgalmasnak ígérkezik. San Francisco és Salt Lake City között a hegyekben minden „kis lyuk“ megtelik majd versenyző „bányászokkal*. (s-s) Barátságos bantunégerek jégbehűtött italokat szolgálnak fel golfozó fehér úriembereknek. J ohannesburgban nemzetközi pénzmágnások adtak egymásnak találkozót. A nagystílű gardenparty házigazdája a dél-afrikai Ipari Fejlesztési Társaság igazgatósága volt. A vendégek a 2000. év gazdasági sikereire ürítették poharukat. A fejlesztési társaság szakemberei ugyanis kiszámították, hogy századunk végére a nemzeti bruttójövedelem az 1972. évi 14,5 milliárd rand ötszörösére emelkedik. A pénzügyminiszter véleménye szerint „mindent elérünk, amit csak akarunk“. Míg a fekete kontinens országai a legnagyobb erőfeszítésekkel igyekeznek felszámolni a kizsákmányoló gyarmatosítást, a Jóreménység Foka táján még mindig ürömmel fogadnak minden fehér bevándorlót, elsősorban persze azokat, akik nagyobb pénzösszegekkel érkeznek. Szívesen látják azonban az európai munkaerőt is. Az apartheid-politiímiíiíIi! |||Lr HfMjMifilS lltiWl ka híveit a jó dél-afrikai kereseti lehetőségek mellett ugyanis erősen nyugtalanítja az a tény, hogy a jelenleg mintegy 17,5 milliónyi fekete lakosság a század végéig a háromszorosára gyarapodik, míg a fehérek száma csak hatmilliót fog elérni. Ezért van a Dél-afrikai Köztársaságnak oly nagy szüksége fehér bevándorlókra. A múlt óv folyamán 32 500 érkezett az országba, hat százalékkal több mint 1971-ben. A kormány azok részére, akik nem gyárakat szándékoznak építeni, hanem csupán jól keresni, nem egy zsíros csalétekét vet ki. A fehér bevándorló útiköltségének csak egyötödét fizeti, a többit az állam fedezi. Munkakötelezettség az országban nem létezik. Amíg a bevándorló magának megfelelő munkát nem szerez, lakás- és egyéb személyes költségeit az állam viseli. A Dél-afrikai Köztársaság, mely kétszer akkora mint Franciaország, gazdaságilag jól fejlődő országnak számít. Tekintélyes aranyprodukciója mellett nagy meny- nyiségben termel gyémántot, uránércet, platinát, krómot, vanádiumot, vas- és mangánércekéit, szenet és azbesztet. Hogy milyen kimeríthetetlen kincsek rejtőznek Afrika déli csücskében, arról talán az Anglo-American Corporation, a köztársaság legnagyobb ipari vállalatának 1972. évi mérlege tanúskodik a legszemléltetőb ben. A nemzetközi vállalkozók egyébként Dél-Afrikát a fekete munkások átlagon felü li ügyessége miatt is nagyra becsülik és a gazdasági politikai érdekek mellen e ténynek is köszönhető, hogy a fekete munkaerők Afrikában itt kapják a legmagasabb béreket. Hogy azonban tisztább képet alkothassunk magunknak ezekről a bérekről, idézzük talán egy ismert nyugatnémet gyártulajdonos és politikus kijelentését: „A mi üzemünkben egy munkás két óra alatt keres annyit, amennyit egy bantunéger egy hét alatt.“ (—s) 1973. VII. 15. KALIFORNIÁBAN
