Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-14 / 166. szám, szombat
L avrovot, a moszkvai festőt megbízták, fessen néhány volgai képet. Örömmel beleegyezett. De minthogy kissé lassú természetű volt, egész nyara készülődéssel telt el és csak szeptember elején utazott a Volgára. A zömök kéményű hajó ablakai kristályfényben ragyogtak. A gépházban tompán zúgtak a motorok. Könnyedén és mégis méltóságteljesen siklott lova a hajó. Ezernyi fény ... jól öltözött utasokkal zsúfolt fedélzete elhúzott u Moszkva környéki nyaralók, ligetek és öblök előtt, melyek fölött mosl volt kialvóban a hűvöskés naplemente. A parti erdők már sárgán aranylottak. A csatornapart jelzőlámpái homálylón világítottak az őszi párában. Lavrov, előrehaladott kora ellenére, félénk volt, nehezen barátkozott meg az utasokkal. Az emberek mindenekelőtt jellegzetes vonásaikkal és festői- ségiikkel érdekelték. A hajón csupán két ember foglalkoztatta: Szasa, a napbarnította navi- gációstiszt-leány és egy utas, egy gondosan borotvált öreg ember. Híres történettudós, ba rátságos tekintetű, duzzadt szemhéjú. A Ribinszkij-tengert hajnalban szelték át. Lavrov felment a fedélzetre, amely üres volt, harmattól nedves. A rossz időt jósló borongős pirkadat elé nyugatról apró hullámok tü- remlettek. A történész is feljött a fedélzetre. Felhajtotta a gallérját, fejébe nyomta ódivatú kalapját és a korlátnál állt. Szása leszaladt a meredek lépcsőn a parancsnoki hídról. Sötét köpeny volt rajta, bőrkesztyű és sapka. Szőke hajfonatát a sapka alá gyűrte. Éjjeli őrségről jött, váltás után. Arca kipirult a hidegtől, ajkát kifújta a szél. — Jónapot! — köszönt barátságosan Lavrovnak és mosolygott. — A tengerünkben gyönyörködik? — De még mennyire! — válaszolt Lavrov. — Szinte hihetetlen, hogy mindez emberkéz műve! — Én magam is erről a vidékről vagyok, Mologából — mondta Szasa. — Éppen itt, a mostani tengerfenéken, kislány koromban gombát szedtem. — És a hajnal rózsaszínű fényében viliódzó hullámokra mutatott. — Még nem is olyan régen. Ez a tenger fiatalabb, mint én. — Az események fejlődése napjainkban olyan gyors ütemű, hogy a történelem nem éri utói — szólt a történész és majdnem a füléig húzta kalapját. — Az események száguldanak, egymást keresztezik és megelőzik aprólékos történelmi gondolkozásunkat. Egész seregnyi történész kell ahhoz, hogy tudományos kutatásaikkal szentesítsék az időnek ezt a so sem látott szárnyalását. — És nincs ilyen hadsereg? — kérdezte Lavrov. —Van — felelte a történész és elmosolyodott. — Éppen most sorakozik hadirendbe. A hajó Kinesmánál egész sor tutajt ért utói. A széllökések könnyű, szakadozott felhőket sodortak. Árnyékuk átrepült a folyón és az erdős partokon, melyek lankáiról homokos om- ladékok nyúltak a vízbe. Az árnyék nyomában napfény villant és ezernyi színben és csillogásban gyújtotta föl a tájat. Hol egy csapat hófehér sirály búk kan ki az árnyékből, hogy nyomban egy másik árnyékba olvadjon; hol egy vörös lobogó lángolt fel a parton egy távoli házon, talán a falusi tanács ormán; hol egy fenyőliget rezzen és szikrázik föl, mintha ferde, tiszta eső locsolta volna, hol ugyanezt a ligetet tompazöld fátyol borítja. A hajókavarta hullámok vé- gigfröcskölték a tutajokat. Az acélsodronnyal összefogott vastag fenyőszálfákon lányok álltak kampókkal és valamit kiabáltak, de a szél a túlsó partra vitte hangjukat, semmit sem lehetett érteni. Csak a lányok fehér foga villant napbarnított nevető arcukból meg tarka kendőjük és kartonszoknyájuk, melyet a szél barna lábuk felett lobogtatott. Szasa a parancsnoki hídon állt. Szájához illesztette a rézcsövet és belekiáltott: — Hogy vagytok, lányok? • 5 éve halt meg. — Jól, Szasa! — kiáltották vissza a lányok egyszerre és kendőjükkel integettek. — Messzire? — Sztálingrádig! — A viszont-lá-tás-ra! Ne felejts el minket, volgai lányokat! Ebből Lavrov megértette, hogy Szását a magukénak érzik, hogy a hajóslány nyilván népszerű és kedvelt a Volgán. Érthető! Nem olyan gyakoriak a női navigációstisztek errefelé! Este Lavrov panaszkodott Szasának, milyen remek képtéma lett volna: a tutajos lányok, a szélben színeit váltogató világítás, de még csak egy vázlatot sem volt ideje odavetni, túl gyorsan pergett le az egész. — I.eglább egy percre megállíthatta volna a hajói — mondta tréfásan. KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ:* Szárnyaló idő — Megértem — válaszolta Szasa — csakhogy, Vlagyimir Petrovics, az ilyesmi egyszerűen lehetetlen. — Ó, ti gépemberek! sóhajtott Lavrov. — Nem becsültek eléggé a szépség jelentőségét életünkben! — Dehogyisnem! — hangzott a heves ellenvetés. — Mi nagyon szeretjük és értékeljük a szépet. Csak magának is meg kellene bennünket értenie. — Mi van itt megérteni való? — Képzelje maga elé a mozgás egész bonyolult folyamatát és összhangját az egész országra vonatkoztatva. Az összes hajók, vonatok, repülőgépek mozgását, útjuk keresztező pontjainak egész hálózatát, ahol mindnek menetrendszerű pontossággal kell befutnia. Erre szükség van ahhoz, hogy az élet simán és fennakadás nélkül folyjon — ennek nincs meg a maga szépsége? — Lehet — hagyta helyben Lavrov. — Az igazat megvallva, erre nem gondoltam soha. Haladtunk lefelé a Volgán. A meredek jobbparton ősziesen aranyló dombok húzódtak. A távvezetékek aeélárbocai térdig álltak a rozsdás erdei lombban. A magasban, a ki feszített drótokon szüntelenül áradt a villanyáram. Lavrovnak, ki tudja miért, úgy rémlett, hogy az áram kéken izzik. Talán azért, mert ahol láthatóvá válik, kéken lobban fel. A balpart ködbefoszlott. A ködnek sokféle árnyalata volt. Rózsaszínű, arany és violakék foltok úsztak benne, másutt meg szétterülő, elmosódó bíbor- és bronzszínűek. Lavrov tudta, hogy ezeket hol az erdők festik ilyenre, hol az estifény megvilágította felhők, hol partok szakadékéi, hol talán ködbevesző városok messzi fehér házai. Egyszer Lavrov ott ült a felső fedélzet egyik padján, a parancsnoki híd közelében, ahol nem jártak utasok. Festőállványára maga elé állított egy vakrámát és gyors, széles ecsetvonásokkal vászonra vetette a levegő, a köd, a sokszínű víz, a visszfények és az aranyló távlatok alkonyati csöndben elmerülő világát. Szasa szolgálatban volt, a parancsnoki hídon állt. Időnként kérdőn pillantott Lavrov- ra, majd az égre nézett. Bántotta, hogy olyan sietve közeledik az est, hogy ez az egész ragyogás elhal s hogy a szürkület mindent fakóvá és egyhangúvá fest. „Nem lesz készen vele! — gondolta Szasa. — Gyorsabban kellene dolgoznia, igazán!“ Szasa meghúzta a hajókürt drótkötelét. A kürt elnyújtot- tan, figyelmeztetőn búgott. Egy csónak tartott a hajó felé. Sebesen közeledett a hajó a csónakhoz és Lavrov látta, hogy egy fiatal asszony áll kabátkában a ladikban. Egy nyaláb őszi lombot ölelt magához, és a hajóra nézett. Az evezők mellett egy feketére lesült ifjú üit. Abbahagyta az evezést és ő is a hajót nézte. Az őszi lombok tükörképe ott ringatózott a vízen a csónak pereménél. Ez az egész alkonyat, a nő és a folyó fölött égő szőlő- fürtalakú felhő, Lavrov számára annyira olyan volt, mint a nagy, drága, hasonlíthatatlan ország békéjének és pihenésének jelképe, hogy csak sóhajtani tudott és bosszús pillantást vetett Szasa felé. Egy rebbenésnyi ideig föle melt ecsettel várta, hogy Szasa talán, legalább egy pillanatra, megállítja a hajót, de Szasa arca merev volt, mintha megkövült volna. Himbálózva tűnt el a csónak és a nő beleveszett a szürkületbe. A naplemente utolsó sugarai az őszi lombokra hulltak. A sötétség sehogy sem tudta kioltani a levelek arany villódzását. Lavrov mérgesen csapta be íestékesládája tetejét és bement kabinjába. Ahogy elhaladt a parancsnoki híd előtt, gyors oldalpillantást vetett Szasára. A leány elpirult és elfordult. „Jól van — gondolta Lavrov — majd még beszélünk róla.“ A kabinba érve azon tűnődött, mi mindent fog Szasának mondani. Egész vádbeszéd lett belőle. De ezen az estén Lavrov nem látta Szását. Nyilván aludt a szolgálat után. Éjszakán át aztán a vádbeszéd mintha kissé elfakult volna, sőt egyenesen ostobának érezte. Lavrov elgondolkodott: mit is akart? Hogy megálljon az élet? Hiszen az sohasem áll meg. Széles, ezerszínű áradatként siet mindig a messziség felé, amelyet mi jövőnek nevezünk. Ha megáll az ember — az áradat lovaszáguld, elhalványul, eltűnik a szem elől és utolérni már sehogy se sikerül. „Talán igaza volt — mondta magában végül Lavrov. — Kár volt haragudnom rá ...“ Másnap Lavrov a fedélzeten összeakadt Szasával. Elég volt szégyenlős, de vidám szemébe néznie, hogy ezt mondja: — Okvetlenül le akarom festeni magát. De nem most, hanem majd télen, Moszkvában. Beleegyezik? — Miért ne? — felelt Szasa. — Köszönöm, Vlagyimir Petrovics. A lány könnyed, bizalomteljes mozdulattal Lavrov karjára tette kezét. Lavrov a folyóra nézett: lámpák fényfüzére csillámlott az őszi sötétségben. A Volga frissen, valami óriási fekete üveghullám teljes szélességében lezuhant az éjszaka feneketlen mélységébe. A tükröződő fényeket világító sávokká nyújtotta, majd széttördelte és magával ragadta. A hajó az épülő kuj- bisevi gáthoz közeledettt. D ecemberben Szasa elment a Tretý jakov-képtárba, hogy megnézze az idei képkiállítást. Est>? volt. Lomhán hullt a hó és az utcáról olyanok voltak a házak kivilágított ablakai, mintha bent meleg színű arany- gyertyák égnének ezerszámra és valami (.söndes, téli ünnepet ülnének. A kiállításán már kevesen voltak. Szasa átsietett a termeken. Lavrov képét kereste. Már messziről észrevette. Az izgalomtól egy pillanatra elakadt a lélekzete ... Hogyan, milyen érthetetlen erő dolgozott ebben a hallgatag, látszólag szinte ügyefo- gyott emberben, hogy örökre meg tudta állítani ezt a csodálatos estét a folyón, több szépséget és színt látva meg, mint amennyit ő ugyanakkor fölfedezett benne: Miben van az ereje? Tehetségében? Vagy abban, hogy tehetsége a csodálatos haza imádatával párosul? „Hogy tudta emlékezetből megfesteni ezt az estét, a csónakot, és a nőt, az őszi lombbal? — gondolta Szasa. — Nem állítottam meg a hajót, bár tudtam, erre vár“. Minél tovább nézte Szasa a képet, annál erősebb lett benne a kívánság, hogy megköszönhesse Lavrovnak, és talán gyöngéden és bámulattal érintse meg sovány, festéktől piszkos kezét. Szasa állt, nézte távolról a képet, és izgalmát váratlanul viharos öröm váltotta föl. Milyen jó minden! — gondolta. — Még ez a lustán hullongó, arcot csiklandozó, borzas hó is, az ablak mögött. Minden, minden! ..." Nagyon sok múlik a jó szervezésen Tikkasztó hőségben, páradús, nyári forróságban kezdődött az aratás a Hubicei (Gombai) Állami Gazdaság hviezdoslavovoi üzemegységében. Délebbre fehér felhőfoszlányok és esővel terhes sötét gomolyfelhők kergették egymást, északról mennydörgést lehetett hallani. Minden jel arra mutatott, hogy vihar közeleg, de csak Samo- rín környékén lett belőle komolyabb csapadék. Mintha az elemek készakarva kerülték volna ezt az árpatáblát, ahol négy SZK-4-es kombájn délelőtt tíz órától. A négy kombájn közül liágédeik Nagy György és Mikó- ci Zoltán csoportvezetőjük köré tömörültek, aki a gazdaság agronómusával, Vincent Kolá rikkal és Ján Ozogáňnyaí, az üzemegység pártszervezetének elnökével éppen azon tanakodott, hogy melyik részen lássa nak hozzá a szomszédos, érettebbnek bizonyuló árpatábla aratásához. Talán negyedóráig sem tartott, s a négy gép máris beleharapott a tábla közepén legérettebbnek tűnő kalásztengerbe. Nyomukban szép rendre hullott a kicsépelt szalma és magasba szállt a felkavart porHárnmtagű bizottság aont az egyes táblák aratási sorrendjéről. Csenkey Rudolf, Vincent Kolárik és Ján Ozogáň az aratásra váró árpa érettségi fokát vizsgálja rom Csenkey Rudolf gépésztechnikus irányításával tegnap még a gazdaság Štvrtok na Ostrove-i üzemegységén a búzában próbált szerencsét, de a termés még éretlennek bizonyult és így a gépeiket inkább ide csoportosították át, ahol már sárgább a kalász, keményebb a mag. Ha még azt is megemlítjük, hogy ezek a kombájnok tulajdonképpen a janíki üzemegységhez tartoznak, akkor ez csak megerősíti azt a benyomásunkat, hogy a gazdaságban magas színvonalon áll a munkaszervezés, az üzemegységek közötti együttműködést természetesnek veszik, s ha csak lehet, nem hagyják a gépeket kihasználatlanul heverni. Delelőre járt a nap, amikor Horváth Tibor, az üzemegység saját kombájnosa verítékes arccal megállította a gépét, mert a táblának ezen a részén nem volt elég érett a termés. A többi három kombájn is befejezte a munkát, mögöttük egyenes sorokban hevert a kicsépelt szalma. „Legyen a préseknek és a felszedőkocsiknak is valamilyen munkájuk“ — jegyezte meg tréfásan Árvái Lajos. a gazdaság egyik legtapasztaltabb kombájnosa. Rövidesen Nemeth Lajos, Hegyi István és Tóth János traktorosok is megérkeztek, akik a gabona elhor- dásáról gondoskodnak. Izzadt, poros Ingük a testükhöz tapad. Holocsi Rudolf segédkombáj- nost széles karimájú kalap védi a nap perzselő sugaraitól. O Árvái Lajos munkatársa, akivel nagyon jól megértik egymást, már harmadik éve dolgoznak együtt. Fehér József és Mikóci István kombájnosok, valamint sefelhő. A pótkocsikat vontató traktorok is elindultak, minden kombájnra jutott belőlük egy, s bizony igyekezniük kellett, hogy győzzék elhordani a kicsépelt gabonát, bár csak ide a közeli gazdasági udvarba történt a szállítás. Vincent Kolárik agronómus jó gazdaként még ellenőrizte a kicsépelt szalmát, s jelentős pillantást vetett Csenkey felé. Ez a pillantás azt jelentette, hogy a fiúk jól dolgoznak, szemveszteségnek nyoma sincs. Ezután motorkerékpárjára ült és elrobogott a hubicei üzemegység irányába, ahol szintén aznap kezdték meg a búza aratását. Ezen a napon talán már tizedszer rendezi él gondolataiban a munkák terve zett sorrendjét, hogy minél rö videbb idő alatt és minél kisebb veszteséggel jussanak az aratás végére. A gazdaságban az idén kétezer hektáron érett be a gabona. 650 vagon gabona betakarítása bizony nem kicsiség; Jól felkészültek az aratásra, mert nagy érték van kint a gabonatáblákon. Az árpa egész területét meg is öntözték, a búzából 900 hektárra jutott mesterséges csapadék, némelyik táblára kétszer is sor került. így hát sok munka fekszik az idei termésben, melynek eredményességére most derül fény. Lehet, hogy a következő félórában már a Štvrtok na Ostrove-i búzatáblák felé veszi az irányt. Az agronómus legnagyobb bánata most az, hogy aratás idején is csak 24 órából áll a nap. Kép és szöveg: Jozef Sluka A Hubicei Állami Gazdaságban jól beváit a csoportos kombájnos aratás. Horváth Tibor, Fehér József és Mikóci István kombájnosok jó minőségű sörárpát aratnak.
