Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-01 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó

HP

Az ég túl alacsonyra szállt. A házak hosszúaknak látszottak, mintha csak a hideg kegyetlen szorításától nyúltak volna meg. Csendesen pipázgattak a kémények. A füst felszállt a nagy szürkületbe, talán így kereste a föld az éggel a kapcsolatot.

A kis vaskályhában reggeltől ropogott a tűz, de a kályha túl Kicsinek, a szoba túl nagynak bizonyult. Ebből az aránytalanságból adódott, hogy az ablak üvegére tapasztott szájjal a bozontos jégvirág-liget közepébe kémlelő nyílást olvaszthattam leheletemmel. így szórakoztam. Persze jobb szórakozást is el tudtam volna képzelni. Például, csúszkálni a tükörsimára fagyott faluvégi tó jegén, de erről egyelőre csak álmodozhattam éppen úgy, mint a patkós meleg kis csizmáról. Egyébként is e kettő összefügg. Már a negyedik vagy az ötödik kémlelőnyílás olvasztásával foglalatoskodtam, amikor az előbb olvasztott nyíláson keresztül két csendőrt pillantottam meg, amint a falu felől felénk tartanak. Persze ehhez tuídnl kell, hogy a házunk a falutól mintegy háromszáz méterre van. A ház és a falu között terül el a libalegelő, fűzfákkal és az előbb említett tóval. Kimentem a konyhába és elmondtam a családnak a látottakat. Édesanyám a fejéhez kapott, majd hirtelenében dobott magára vagy három keresztet és elmondott egy fél miatyán kot. Testvéreim is mind elsápadtak. Nagy kapkodás kezdődött. Apám kijelentette, hogy „valaki feljelentett bennünket“, majd nyomatékkai közölte, hogy „mindent letagadunk“. Én nem tudtam, hogy mit kell letagadni, de akaratlanul is bólintottam. A tűzhelyről gyorsan lekerültek a fazekak, be a szobába az ágy alá. Apám mindegyikünk kezébe egy-egy darab puszta kenyeret adott.

Egyétek — mondta par^ncsolóan.

A két csendőr megái 11 az ajtó előtt Az egyik valami köszönés félét motyogott, a másik csak állt szótlanul. így telt el vagy két perc, majd a köszönő csendőr intett az apámnak, hogy menjen ki. Apám megigazította a kucsmáját, vállán a bekecsét, és ha jól emlékszem, még a torkát is köszörülte és kiment. Az ajtó nyitva maradt utána.

— Hol a disznó? — szólal meg a másik csendőr, akinek akkora orra volt, hogy szinte belelógott a szájába.

Az ólban — mondta az apám, és elindult az ól felé. A csendőrök utána.

Anyám a konyha közepén állt, fejkendője kibontolódva lógott alá a válláról, akár csak a kezei. Száját nem hagyta el hang, de az ajka apróra mozgott. Gyula, aki a testvéreim közül a legidősebb volt, kisomfordált a konyhából és indult az ól felé.

— Hol van az a disznó? — kérdezte a köszönős csendőr.

— Itt — mutatott be apám az ólba.

— Ez lenni kicsiny disznó, az nagy disznó hol van?

— Itt ne disznót keressünk, hanem zsírt, húst, szalonnát — mondotta a nagyorrú.

Mikor ölték meg? — fordult apám felé.

— Semmikor. Nem volt nekünk nagy disznónk, bár csak ez nőne gyorsabban.

— Ne tagadjal — állt apám elé a nagyorrú. Nekünk tudomásunk van róla, hogy feketén vágott disznót. Hol a hús? Jobb, ha megmondja, mert mi úgyis megtaláljak.

Mondtam, amit mondtam — felelte apám.

Gyula apám mögé állt és ette nagy buzgalommal a puszta kenyeret

— Hol a kamra? — kérdezte a nagy- orrú, és választ se várva elindult a ház felé

Kezét állandóan a vállára akasztott puska szíján tartotta, mintha minden pillanatban le akarná kapni. Szeme nyugtalanul mozgott, és az alsó szája szélét nyaldosta. Nagyokat lépett, hogy ezzel a határozottság látszatát keltse. Nekem az is az eszembe ötlött, hogy azért nyújtja úgy a lépteit, hogy nagynak lássék. Bárhogy is mesterkélt, az én apám volt a határozottabb, a magasabb. Bementek a kamrába. Az ajtó mellett a sarokban különféle szerszámok voltak összerakva. Apám megállt mellettük és sokáig nézte a nagyfejszét. A csendőr figyelmét sem kerülték el a szerszámok. Hol az apámra, hol a sarokba tekintge- tett. A kamra félhomálya megtelt feszültséggel.

A köszönős csendőr, hogy ne lopja potyára a napot, az udvart vette szemügyre. Nem nagy eredménnyel mert az éjjel havazott Szeme körül a ráncok unottan gyülekeztek. Álla alatt kis bőrtoka gyűrődött, ami arról árulkodott, hogy szebb időket is megélt már.

öt perc múlva újra az udvaron voltak.

— Nič? — kérdezte a köszönős.

— Nič. — mondta a másik.

— Pince van? — hangzott a kérdés.

— Nincs. Csak bunkerunk volt, de azt már betemettem — mondta az apám.

Mi, gyerekek a küszöbig merészkedtünk. Félelmünket és a nagy hideget legyőzte a kíváncsiságunk. Álltunk ott hárman, egymás kezét szorongatva. Én csodáltam az idősebbik bátyámat, aki úgy állt a csendőrök előtt, mint az apám. Szerettem volna odafutni hozzá, de a küszöböt nem volt képes elhagyni a lábam. A nagyorrú csendőr megindult felénk. A nővéremet fogta vallatóra.

— Ki Ölte le a disznót?

— A gyerekeimet hagyja békén! — szólt keményebb hangon az apám.

Lia elbőgte magát. Édesanyámhoz menekült. A köszönős csendőr hol ránk, hol a cipője orrára nézett. Apám előre lépett a nagyorrúhoz. Mozgásában volt valami félelmetes. A kigombolt bekecse alatt feszült a boltíves mellkasa. Sejtette az erőt és a mindenreelszántságot. Nagy csend született. A pillanat feszültsége megállította a szélfúvást is.

— Menjetek be! — szólt apánk és intett a kezével is.

— Mondtam már, hogy a gyerekeket hagyja! — fordult a nagyorrú felé.

Egy pillanatig farkasszemet néztek. Apám kivette kezét a zsebéből. A csendőr a piískája szíját szorongatta. A kőszö- nős lépett elő. Belekarolt a társába és félre vezette. Valamit halkan beszélgettek. Az egész nem tartott tovább két-há- rom percnel

— Hol van az padlásra járó?

— Ott a ház végiben.

A köszönős a ház vége felé indult, és intett apámnak, hogy kövesse. A másik csendőr a kertnek vette az irányt.

Anyám beterelt bennünket a szobába. Szemébe nagy könnycseppek ültek. Letérdelt a falon Higgő Krisztus kép elé és imádkozni kezdett. Miatyánk, ki vagy a mennyekben ... — imádkozzatok ti is szólt ránk . . . Szenteltessék meg a te ne ved — mondtuk már vele együtt

A padlásról léptek hallatszottak. Édesanyám áttérdelt a Szűzmária kép elé. Úgy nézte a képet a szúette rámában, mint ha Szűzmária tényleg a szobában volna.

— Édes szűzanyám könyörgök, hisz látod, hogy milyen soványak szegények.

Megfogott engem és a kép felé tartott. — Nézz ezekre a gyerekekre, hát őraj- tuk akartunk segíteni. .. miért hoztad akkor nyakunkba ezt a nagy bajt

Magához szorított, és most már csak értelmetlen hangok hagyták el a száját. Utoljára akkor hallottam így sírni, jajve- székelni, mikor a bátyám leesett a padlásról. Sírásából megéreztem, hogy nagy a baj. Vele sírni nem tudtam, mert itthon van az édesapám. Baj nem történ hét, ő biztos megvéd minket.

A padlásról újabb lépések zaja szűrődött a szobába. Egy erősebb és egy halkabb. A köszönős csendőr téblábolt végig a padlásgerendák között. Öt az apám biztos léptei követték. Ez a csendőr nem viselt puskát, csak a derékszíján fityegett valami pisztoly féle. A padláson meglehetősen sötét volt. Apám figyelmeztette is néha a csendőrt: vigyázzon, újabb gerenda.“

Fent a szalufák átkötőjén kötözött kukorica száradt. A köszönős minduntalan ide lesett fel, féloldalt tartva a fejét mint a kotlós, amikor a levegőben sas köröz. Egész elöl, ott, ahol a ház keresztje fordul, több gerenda futott össze egy erős tartógerendához. A gerendákat két öreg istállóajtó takarta. Az ajtókon hársfavirág porosodott. Ha lehetséges, akkor itt még sötótebb volt. A csendőr félre piszkálta lábával a hársfavirágot és fel állt az ajtókra. A kötözött kukoricák fölé emelte a fejét és így próbált végignézni a padlás felső részén. Nem sokat láthatott, legalábbis azt nem, amit keresett. Apám feszülten figyelt. A köszönős lelépett az ajtókról és leült a vastag gerenda szélére.

— Gyufa van? — kérdezte.

Apámon végigfutott a hideg. Most már minden elveszett, gondolta Az ajtók alatt két fateknőben voltak a húsok. Be lenyúlt bekecse zsebébe, jól megmarkolta a töltényből készített öngyújtókat, várt egy darabig, míg lecsendesedik kezének a remegése, és határozott mozdít

CORNELIU RAPULESCU:

Kecskés Péter Illusztrációja

V

alamivel éjfél után már éreztem, hogy egy pillanatig sem maradhatok tovább. Nem mintha bántott volna a nagy társaság zajongása, az a meglehetősen bábeli nyelvzavar, a zene, a nevetgélés, a cigarettafüst meg a tánctól és egymás közelségétől felhevült testek átható szaga, hanem egyszerűen csak éreztem, hogy mennem kell, hogy valahol fontosabb dolgok várnak rám, az életnek valami egyszeri alkalma, és sietnem kell, hogy el ne mulasszam. Otthagytam tehát a barátaimat és azt a nőt, akit szerettem, és kiléptem az utcára.

Egy ideig csak bolyongtam a gyéren kivilágított mellékutcákon, anélkül, hogy felfigyeltem volna, hol is járok s anélkül, hogy tudnám, hova is jutok, bár ugyanakkor éreztem, hogy közel vagyok a célhoz.

A szokatlan, nem túl erős, de nagyon élénk fényt elöl, az épületek felett láttam meg. önkéntelenül is arrafelé indultam, s így jutottam el abba a különös utcába, ahol a fény egyszer csak a maga teljességében tárult elém. Az egész díszlet kissé szentélyszerű volt, templomra emlékeztetett: hatalmas falak az utca egyik végétől a másikig, vastag, hőfehér kőfalak. Sehol egy kapu, sehol egy ablak, a legparányibb színfolt sem szakította meg azt a két párhuzamos végtelenséget. Egyedül voltam ott abban az órában, és azt hiszem, sohase jött volna senki egy ilyen utcába, ha az egyáltalán létezett. A komoran fenséges, érintetlenül tiszta hangulat nem illett össze a vidámsággal, gondtalansággal vagy a mindennapi gondokkal.

Félelmet és valamilyen misztikus átszellemültséget éreztem, s hogy magamhoz térjek, cigarettára gyújtottam. Vártam, hogy halljam a zenét, az orgona zúgását meg az éneket, de csak nyomasztó csend és a fény vett körül.

Azután lépteket hallottam a sötétség függönye mögül, s amikor a közeledő ember a falak fényébe került, láttam, hogy nagyon fiatal. Majdnem szabályos, határozott és ugyanakkor derűs arc, de a szemében ott volt az a metszően éles kékség, ami áthatol a tárgyakon. Vállán kétágú létrát vitt, a kezében meg egy kis ládát, amiben a festők tartják a festékeiket.

Úgy ment el mellettem, mint aki észre sem vett, bár igaz, hogy szinte futott. Majd az utca közepén megállt egy pillanatig, mintha tanácstalan lenne, de nem volt az határozatlanság, hanem a választás pillanata, mert azután határozott léptekkel az előtte magasodó falhoz indult.

Mindaz, ami ezután történt, elképesztő gyorsasággal zajlott le. Alighogy derengeni kezdett bennem, mi is a szándéka, már oda is állította a létrát, szétrakta a kőlapokon a festé- kes edényeket, és előkészítette a falfelületet, amire majd festeni fog. Amikor az előkészületek megvoltak, egy pillanatra visszalépett, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen. Nézte a nedves falat, s a homlokán mély ránc jelent meg. Majd bemártotta az ecsetet a festékbe. Abban a pillanatban, hogy a falon megjelent az első színes vonal, egy láthatatlan óra lassan ütni kezdte a perceket. Gyors és széles mozdulataival a festő úgy kezelte az ecsetjét, mint egy kardot. Az alól pedig.emberi arcok, madarak, kék és fekete ég, vizek és felhők tűntek elő.

Időnként megpillanthattam az arcát, s az mind borúsabb és öregebb lett, és mind több ránc jelent meg rajta, ö is egyre sietősebb, izgatot- tabb, s testének férfias erejét enyhe remegések gyengítették. Rájöttem, hogy mi volt az, oka: az a láthatatlan óra egyre szaporábban mérte a perceket. Alig halt el a falak közt az ®gyik, már jött is egy újabb, hogy végül az elmúlt pillanat visszhangja egybemosódjék a következő ütéssel.

A freskó majdnem kész volt. De talán mégis kellett még valami, hogy teljesen befejezett legyen. Egy árnyalat, egy utolsó ecsetvonás, amitől élni kezd. A festő azonban csüggedten megállt. Elfelejtette. Vagy talán nem is tudta, nem döbbent rá, hogy mi hiányzik még. Pár lépésnyire eltávolodott, hogy tekintetével átfoghassa az egész festményt, majd fellökte a létrát és szétrúgta a festékes edényeket. — A szárnyak! — kiáltottam oda. — A madaraknak nincs szárnyuk és nem bírnak repülni!

De már túl késő volt. Mély és mesz- sze hangzó kondulással az óra akkor ütötte el az utolsó percet.

A festő a kövezeten szétszóródott szerszámaira zuhant. Odamentem, hogy lefogjam a szemét. Nem leh_^ tett. Egyedül az maradt meg fiatalon és élőn azon a ráncos, megöregedett arcon.

Azután emberek jöttek, akiknek nem hallatszott a léptük, felemelték és elvitték a sötétség függönye mögé, vissza abba a sötétségbe, amiből jött s amiben úgy tűnt el, mint aki nem is létezett.

A történtektől kétségbeesés és rémület fogott el. Leereszkedtem a kövezetre, hogy hátamat a falnak támasztva, megpihenjek. Szívtam egyet a cigarettámból és körülnéztem. A mellettem heverő festékes dobozok közt egy könyvet pillantottam meg. Régi, kézzel díszített betűkkel pergamenre írott könyv volt. Kinyitottam és olvasni kezdtem: „Az összes munkák között, amiket a festők végeznek, a falfestmény a legmesteribb és a legszebb, mert azt jelenti, hogy egy nap alatt kell befejezni egy olyan művet, amire — más festési módok esetén — még sok napot vesztegethetsz“. Majd tovább: „Meg aztán ügyes, határozott és gyors kéz is kell hozzá, de mindenekelőtt egészséges és mindent átfogó -ítélőképesség.“ Tehát a szépség és férfiasság valamiféle megónek lése volt, amit az a hajdani toll egyszerű szavakba öntött. Megint szívZIRIG ÁRPÁD:

és