Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)

1973-06-04 / 131. szám, hétfő

Csörög a vekker. Hét óra. Na igen, elmúlt az éjsza­ka. Megint kezdődhet a rumli. Hasad a hajnal, hogy szép szavakkal éljek. Csak azt tudnám, mi hasad raj­ta. Épp olyan bárgyú, mint tegnap vagy bármikor. Biztos semmi sem történik. Mindig ugyanaz a sület­lenség. Felkelni, felöltözni, egy csésze kávé, végig­menni a folyosón. Vég nélküli tömlöcső. Mocskos ég­színkék. Három méterenként egy ajtó. összesen tizen­nyolc. Égszínkék. Mit is képzeltek közben? Minden emeletnek más a színe. Nyájasság, rend. És pont ég­színkék. Ez távolságot színlel. Távolságot tizennyolc ajtó között. A lift hívogatógombja. Piros lámpácska, köszönés és jelentkezés a mai napra. Ez részvételi feltétel mindenki számára, aki itt az ajtók mögött él. Minden háromszor elreteszelvn. Ajtózár, biztonsági zűr, biztonsági lánc. És még egy kémlelőnyílás is. Biztonság. Közben egymásra halmozott fiókokban él­nek. Na igen minden csak képzelődés. Nincs komi- kusabb, mint egy ilyen toronyház kívülről. Serény méhek a sejtjeikben. És mind különlegességnek véli magát. A felvonó — fakósárga, és örökkön irigy a fölötte elhúzó égszínkékre és alkonypírra és a rétek zöldjére. Kilenc-nyolc-hét — csaló távolság — szét­kent naplemente — letöredezett nyári rét. Hordsúly: 300 kiló vagy négy személy. A rendelet kelte: 1926. szeptember 8. Tilos személyeket olyan liftekben szál lítani, amelyekben a személyszállítás tilos. Földszint. A házmester mogorván újságokat oszt szét. Az utca. Siető alakok, begombolt kabátok, be- fröcsköit nadrágszárak, neir< mindig nyilvánvaló, hogy férfi-e vagy nő, de kit zavar ez? Pirosnál várni a zöldre. Állj-menj. A bekanyarodó kocsikra vigyázni. Tovább. A hirdetőoszlopokra plakátokat ragasztanak. A színházba is el kellene egyszer újra menni. De egyedül? Újra piros — zöld. Na, meddig várjak? Végre. Az ég szürke. Mindjárt esik újra. Égszínkék már csak a festőknél van. Szeles a sarok. Régebben itt posztolt a virágárusnő. Nyilván nem fizetődik már ki. Még régebben az az öreg ember. Forgók, fababák, csörgők, tarka posztó-állatok. Mindez hosszú fárúdon. Léggömbök is. Mindig itt állt. Esőben is. Sose láttam, hogy bármit vettek volna tőle. Most idevésték a ne­vét. Szürke kő. Na, mi lesz? Itt áll a város térképével az út köze­pén. Kérdezni akar valamit, vagy mi a szösz? Nem. Inkább a térképet bámulja. Piros — zöld. Ezek még mindig építkeznek. Kész lesznek egyszer? Mi? Mi az? Nem értem. A préslégkalapács! Mit akart ez? Nem enged tovább? Miért épp az építkezésnél? Ez bolond. Mit is akart? Már csak húsz perc van. Sietni. Földalatti. Mozgó­lépcső lefelé. Előttem szürkekockás kabát. Mögöttem újságolvasó. Még előrébb csak kalapok, nedvesen csillognak. Forgókereszt. Menetjegy — szőke nő az üveg mögött. Fáradt bólintó-autömata. Gyorsan be- csusszanni. Valamelyik szöglet. Minden reggel ugyan­az. Fáradt barom, akit a vagonba hajtanak. Teli, mint mindig. Kabátok és újságok. Papír, írva van rajta, ami állítólag történt, és képek, amelyek tanúsítják ezt. Nyirkos kabátok, barnák, szürkék, kockásak, csíkosak. A fordulókban érezhetők a testek — de csak gyöngén. Jól kipárnázottak. Ezek az ar­cok. Olvasnak, vagy a semmibe bámulnak. Ha semmi mást nem lehet csinálni, görcsösen átnéznek az em­beren. Ha rájuk néz valaki, rögtön nyugtalankodni kezdenek. Inkább egy piros címsort tartanak az arcuk elé. Fedezék. És még dühösek is, ha az ember bele­olvas. Mintha más Újságjuk volna, mint a szomszéd­juknak. Jobb kinézni. Kint vacognak az alagút lám­pái. El-el-el — egyhangúan és fagyosan és vég nél­kül. Csak tudnám, mit akart? Miért éppen az épít­kezésnél. A kocsifal csillog. Mint a gyémánt. Vagy a briliáns. Nem tudom. Ellenvonat. Kabát — újság, kabát — újság, kabát — újság. Az ablakkereszt fel­aprítja őket. Legjobb behunyt szemmel. Hogy ne lás­sam a kabátokat, az újságokat és ezeket az arcokat. Görcsösen a betűkre merednek. Mindig ugyanaz a sületlenség. NaprfH napra. Egyszer régi újságokat kellene rájuk szórni. Egyáltalán nem vennék észre. Biztosan nem. Amúgy is csak azért vásárolnak új­ságot, hogy a földalattiban senkire se kelljen ránéz­niük. A kocsiban hátul valaki Uwéről locsog. Fut­ball. Valaki mindig Uwéről locsog. Végre. Csak kifelé. Forgókereszt. Fáradt, vörös ha­jú nő. Mozgólépcső. Előtted gumikabát. Mögötted — nem érdemes hátranézni. Az utca. Piros. Minden rohan. Fröcsköl a busz. Zöld. Zebra. Három perc múlva nyolc. Még odaérek. Ma esni fog. Egész nap. Na igen, mindegy, úgyse látom. Portás. Szürke egyenruha. Szemlátomást unatko­zik. Nem csoda. Egész nap ezek az arcok. 890-es szám. Kivenni. Jelen. Lift. Három férfi előttem. Futó­lag ismerjük egymást. Egyikük sem mer köszönni. Be. Ajtó csukva. Szemben a számokkal. Mint min­den reggel. A táncoló számjegyekre bámulnak, mint­ha kinyilatkoztatást várnának tőlük. Kettő — három — négy — hordsúly: 600 kiló vagy 8 személy. Bol­dogok, hogy bámulhatnak valamire. Újság itt hiába­való. A rendelet kelte: 1926. szeptember 8. Tilos sze­mélyeket olyan liftekben szállítani, amelyekben ... Hetedik emelet. Ki. Folyosó. Előcsarnok. Minden tiszta, fehér, steril, üvegszerű. Egyesek szépnek ta­lálják ezt. Az ilyeneknek odahaza stílbútoraik van­nak. A fehér köpeny. A modern láthatatlanná tevő süveg. Minden fehér. A helyiség és az emberek. Mű­tét-fehér. Minden csinosan egységes, világos és nyá­jas. Szeretném látni, mi történne, ha valaki köpeny nélkül jelenne meg. Forradalom, üzemi klíma, szo- ciálpresztízs. Seggfejek. A levelezőlap. Még Ingétől. Klee. Intelem, hogy a rend nem örök. ö könnyen beszél. Két perccel múlt. Itt az Ideje. Na, akkor rajta. Fel a szabad természetbe. Váltás. Kapcsolótábla. Forgószék. Fehér köpeny. Megérinted a vállát. Oldalra fordul, feláll, és te a székre csusszansz. Mindig ugyanaz a szertartás. A fe­hér köpeny eltávolodik, és te egyedül maradsz. Egye­dül ezzel a kapcsolótáblával és szabályozóival, gomb­jaival, kapcsolóival és lámpáival. Egyedül a kis plüss- medvével, amelyet valaki egyszer itt felejtett. És mögötte a fal. Ez a ľal monstrum. Ez a falrönk. Piros lámpák Üdére villogása. Higanyoszlopok kúsz­nak fel és zuhannak vissza. Hegyes tűk remegnek a mérték vonalkák előtt. Tévéernyők köpik ki számosz­lopaikat elkékülve a megerőltetéstől. Négyszögek, há­romszögek, körük suhannak mindenfelé, hadakoznak egymással, egyesülnek, nyugtalan berregők hajtják, diagrammák ellenőrzik őket, ezekre viszont piros lámpák ügyelnek, amelyeket Ismét más diagrammák figyelnek meg, egy tévéernyő felügyelete alatt. Órát beállítani. Jelentés a központnak. A 890-es át­vette a 12-es kapcsolótáblát. Minden rendben. Piros lámpa 14 fölött, a 14-es kapcsoló nullán. Piros-zöld. Mit is akart az az alak ma reggel? A tű mindjárt a vonalak fölött lesz. Szabályozó: sűrített levegő 40. Stimmel. Ha egyszer fiam lenne, és megkérdezné, mit csinálok, mit is mondok majd neki? A 9-es tévéer- nyő 14628. Rendben. Utánaigazítani. Emelkedik az oszlop? Igen, emelkedik. Nyolc óra tíz. Tíz perc a nyolc órából. A plüssmed- vének foltos a bundája. Mocskos is. Az egyetlen szennyfolt az egész teremben. Mi dudál itt? Ja, igen, jól van. 39-es gomb. Na, most gyere. Ne dühöngj. Légy jó. Na látod. Nyolc óra tizennégy. Mit raknak elénk ma megint? A kantinban, csak ott van felfor­dulás. Mindig ugyanaz a íehérküpenyes sor. Beállni a sor­ba. Ez a szag. Meleg és szutykos. Ablaknyitás szóba se jön. Ma is hogy vánszorog. A tálca. Az evőeszköz. A kis futószalag, boldogult Ford. Első rekeszt: toló­ablak fel, egy csésze krumpli, tolóablak le. Tolóablak fel, tolóablak le. Hús és mártás. Tészta. Plasztik-po­hár, tartály, piros fény, fröcsköl a tej, kész. Már csak az hiányzik, hogy a tartálynak tehénformát adjanak. Most hova? A falnál még van hely. Vidáman lakko­zott hokedli vidáman lakkozott deszka előtt. Először a csészécskéket szortírozni. Mesterien szétválasztott egy tál étel. Miért nem rázzák rögtön egy edénybe? Új plakát. Baleset elhárítás. A vér csaknem belefolyik a mártásba. Balra egy egy fehér könyök, jobbra egy fehér könyök. A deszka mellett végig nyitott szájak. Az étel? Mint mindig. Sosem olyan jó, hogy dicsérni lehetne, és sosem olyan rossz, hogy ócsárolhatnánk. Tehát mindenki hallgat. Rá kéne billenteni a kotyva- lékot a fehér köpenyükre. Egy szót se szólnának. Sohasem mondanak semmit. Az általános üzemi klí­ma jegyében nagy szemeket meresztenének rám, és szelíden mosolyognának. Neeem, köszönöm, akkor már inkább a négyszögek, körök, háromszögek. Az ember barátságot köthet egy meghibásodott négy­szöggel. Részvétet érezhet iránta. Fogadhat vele. Egy kis zavart is megjátszhat, ha egy gombot rosszul nyom meg. De ennek nincs sok értelme. A fal vi­gyáz. Rám is. Automatikus vezérlés. Világcsalás, hogy előtte ülök. Tiszta dekoráció. A fal egymaga sokkal jobban tudja. Nem csodálkoznék, ha egy napon ki­adnák a rendeletet, hogy minden gép előtt egy em­bernek kell ülnie, fehér köpenyben. Dekorációnak. Az emberek egyre satnyábbak lesznek, a gépek pe­dig egyre jobbak. A fal mindent elintéz. Csak ha nem működik, akkor jön valaki, és megkérdi, mi baj. Ez után érdeklődnek. Elvégre egy ilyen berendezés értékes. Törődni kell vele. De sajnos nem megy tönkre. Legalábbis én még sosem tapasztaltam. Egy­szer egy piros lámpácska nem működött, de valaki valahonná*h felhívott, és azt mondta, hogy megint rendben van. Azt mondtam, nagyszerű, a vezérlőmű központjával kapcsolták-e össze. Hosszú szünet, aztán letette a kagylót. Na igen. Jobb, ha az ember a há­romszögeihez tartja magát, és békében hagyja őket. Magasra csavar egv oszlopot, táncoltat egy tűt, piros lámpácskák világítanak. Barátaim, a piros lámpács- kák. És esténként viszontlátom őket az automata­utcákon, amikor bevásárlók. Az egyik masinát Emilnek neveztem el, ahol gyü­mölcsöt lehet kapni. A mosodát Annának. így hívják a mosónőnket. Emilt is ismertem, mindig egy targon­cával furikázott. Amikor még nem voltak automaták. Valóságos utca, jó hosszú. Fekete-sarkos dobozok, tátott üveg-szájuk állandóan okádik. Illedelmes slic­cek pénz számára. Kell is. De keskenyek. A pénz örökös, csodás átváltozása áruvá. Uram, köszönjük neked a mi mindennapi kenyerünket — ámen. Prak­tikus, gyors, higiénikus. Ó, mit is beszélek. Még prak­tikusabb, még gyorsabb, még liigiénikusabb. A piros lámp'ák szolgálatkészek. Minden csattog, forog, gördül és működik. Csak néha dugul el egy doboz, vagy a pénz gurul vissza. Az örök, csodálatos átváltozás csuklani kezd. A piros lámpák remegnek, posztjai­kon, sárga és kék alattvalók segítenek nekik, villog­va, folyamatosan esdekelnek segítségért. A csodát megzavarta valami. De gyorsan rendbejön. Automa­tikusan. És működik. Az automata-lélek legnagyobb erénye: működik. Pénz a nyílásban, csapóajtó ki, csapóajtó be. Nagyon köszönöm, legyen máskor is szerencsém. Vaj, almák, virágok, pálinka. Csapóajtó ki, csapó­ajtó be. Nagyon köszönöm, legyen máskor is szerencsém. Kolbász, kenyér, harisnya, ing. Nagyon köszönöm, legyen máskor is szerencsém. Igen, igen, nagyon köszönöm. De tegnap mégsem voltam ott — mégiscsak különc vagyok — igen. Gya­log mentem. Nem földalattin. Automaták nélkül. Gya­log. Eey áruházba. Tulajdonképpen miért is? Fogal­mam sincs. Pompás egy Ilyen áruház. Nagy üvegajtók. Maguktól nyílnak. Szelén. Vékony kis fénysugár meg­szakad, a szeléncella árammá változtatja, és máris benn vagyok. Nincs lehetőséged arra, hogy másnak nyitvatartsd az ajtót, kéremszépent mondj, vagy ta­lán egy köszönömszépent hallhass. Egyszerűen csak azt, hogy köszönömszépen, ez már volna valami. De a szeléncella is valami, és még javulni is fo'g. Ha már nincsenek automaták, legyen önkiszolgálás. Pol­cok, árak, áruk. A végeredmény mindig ugyanaz, Fs mindenütt tükrök. Az egész nagyok mögött ülnek és figyelik az embert. Köpni kéne rájuk vagy egy szerűen a közepükbe csapni. Vajon ők kezelik a han- gosanbeszélőt is? Nyomorúságos kornyikálás. Hang- zagyvalék. Hiszen most a teheneket is zeneszóra fe­jik. Hogy többet adjanak. Barátságosra pingált ter­mekben. Hogy még többet adjanak. Akkor már mégis az automatákat dicsérem. A legtöbbet érne egy jól­nevelt gyár. Tulajdonképp meg lehetne csinálni. Ügy négy öt kérdést csak feltehetnének: Hogy van? o csék az idő. Már volt szabadságon? Néhány ilyen kérdést. Esti tereferének. Olykor cserélnék a lemezt. Elég volna egyszer egy hónapban. Még mindig intel­ligensebb volna, mint ez az önkiszolgálás. Vigyázat, kassza. Itt már csak kinyitják a szájukat. A pénzért kinyitják a szájukat. Itt kell valamit mondaniuk. A kosarakat a futószalagra. Egy fehér köpeny veri a billentyűket. Neki is megvan a kapcsolótáblája. A ko­sarak előre futnak. Csengő-jelzés. Piros számjegyek: hatnyolcvan. Tízmárkás bankó a tálcán. Az aprópénz egy dobozba potyog, számla utána libben. Fehér kö­peny mindent becsomagol. Aprópénz. Zacskó. Szelén. Ajtó. Ki. És aztán még egy szép esti séta. Mindig a járdán. Mindig sorban és rendben. Az úttesten kocsi-oszlop. Bádog robog gumin és fontoskodik. Állítólag embe­rek ülnek benne. A másik oszlop az üveg, márvány és árcédulák, a való élet örök kiállítása előtt húz el. És mindenek fölött édes tarka neonfény. Szemüve­gek, kalapok, aktatáskák. Bal, jobb, bal, jobb. Saját testvérét sem ismerné meg az ember. Amúgy is csak hátak látszanak. Nem lehet kiválni a sorból. Talán az ellen-áradatban — egyszerűen menjek neki? El­nézést — bocsánat. Egyáltalán nem néznek körül, és a következők visszaszorítják az embert a sorba. Lé­pés, indulj. Talán tüzet lehetne kérni az egyiktől. Megengedi, kaphatok tüzet — bolond idő van ma, nem? Köszönöm szépen. Félrenéz. Mintha félne. Mind fél. Tudnak-e még egyáltalán beszélni? Piros. Ezt még megértik. Mozdulatlanul állnak és bámulnak. Senki se moccan. Még a gumin a bádog is áll. Úgy látszik, valóban emberek ülnek benne. Ha kissé le­hajolunk, láthatjuk őket. Előre néznek, és félnek a piros lámpácskától. Mintha hipnózisban lennének. Nem néznek se balra, se jobbra. Morgás nélkül alá­vetik magukat. Abszolút tekintély. Senkisem kételke­dik. Még a bádog sem a gumin, pedig máskor olyan pimaszul dudál. A piros lámpa, ez az új tlrannus. És ha kipróbálta hatalmát, ha megmutatta, ki paran­csol itt, és ha alázatosan figyeltek rá, és senkise mukkan — akkor ez egyszer még futni hagyja őket, és visszahúzódik sötét üregébe Ha még egyszer születek, csak piros lámpácska le­gyek, s mindenki tudni fogja, ki vagyok, és mit érek. Mi? Már fél nyolc? Most aztán rajta. Felkelni, fel­öltözni, egy csésze kávé, végigmenni a folyosón... Eörsi István fordítása NÁZIM HIKMET: A HUSZADIK SZÁZAD- Most elaludni, kedvesem s egy század múlva ébredni fel újra . . .- De nem, hogy is lennék én szökevény! Engemet nem rettent e század, e szánni való század, mely enyém, e század, mely olyan szégyenletes, a századom, amely nagy és nemes. Nem bánkódtam soha, hogy ily korán születtem, és büszke vagyok, hogy a huszadik század fia lehettem. Elég nekem, hogy a huszadik század forgatagában helyem jó harcunk oldalán van, s egy új világért lehet küzdenem.- Majd száz év múlva, kedvesem ...- Nem, nem kell hozzá annyi sem. Meghal és újjászületik e század, megszépítve végső napjait / ó, én jajongva virradó, nagy éjszakám / s úgy ragyog majd, Hatcsém, mint a te szemeid. SOMLYÓ GYÖRGY fordítása Tíz éve, 1963. június 3-án halt meg Nazim Hik- met forradalmár török költő. Részt vett az anató­liai felkelésben, majd a Szovjetunióban járt egye­temre és Majakovszkij mellett kezdte meg költői pályafutását. A harmincas években bekapcsolódott a törökországi illegális munkásmozgalomba és a második világháború kitörése előtt 28 évi börtön­re ítélték. Fogságának 13. évében éhségsztrájkot jelentett be. Bejelentésének óriási világvisszhangja volt s a török kormány kénytelen volt szabadon bocsátani. Költészetének nagy ihletője a nemzet­közi békemozgalom, s a mindenfajta kizsákmányo­lás álól felszabadult boldog emberi jövőbe vetett törhetetlen hit. (— r) 1973. VI. 4. DIETER FORTE:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents