Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-24 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó
lszorulň szívvel közeledett. A kietlen utcán csak a szél söprögette az akácok lehullott levelét. A foglyul ejtett madarak rettenetét érezte, s ahogy egyre inkább közeledett a levélsutto- gásos néma utcán, föl- rémlett benne a szirénák üvöltése utáni csend, melyben a derült, rezzenéstelen égből fölbukkanó bombázók bugására lesve, csak szívének vad kalapálását hallotta. De lehet, hogy e szorongást ezúttal a gépkocsi ziháló, meg- megrázkódó motorja váltotta ki. — Mit akarsz Szkopjéban? — kérdezte a sofőr, miközben egy német benzines kannából vizet öntött a motorba. A tehergépkocsit szénnel rakták meg, az út mindkét oldalán szétszórt falusi házak térdepeltek az őszi sárban. — Az anyám küld — felelte — bizonyos dolgokért. — Üres hátizsák fityegett a hátán, s várakozón nézegette, mint irányítja a bőrkabátos a motorszájba a csendes vízsugarat. — Miért nem küldött magasabb valakit? — mondta az ember, s rá sem nézett. — Én vagyok a legnagyobb — szólt ő. — A legmagasabb? — A legmagasabb — ismételte meg. — Az apám Bulgáriában van, internált. Az ember hallgatagon nézte a csendes vízsugarat, majd így szólt: — Miért nem az anyád indult útnak, ha már így van? — 0 nem mehet — szólalt meg. — Kisöcsém van. Az ember továbbra is a motorszáj fölé tartotta a kannát, és hallgatott, nem nézett rá. — Nem vihetlek magammal — mondta végül. — Lőnek. Repülők pásztázzák az utat. — Tudom — felelte. — Van pénzem. Az úton sehol egy lélek. Csend honolt a kissé távolabbi szántóföldeken megbújó falusi házacskákban is. Valahol távolabb, az alacsony dombok túloldalán, a derült égen leáldozóban volt a nap, és sugarai meleg pirossal szőtték át a fehér utat. — Nem tehetem — mondta az ember, és még mindig nem fordult feléje. — Késő van. Jobb, ha hazamegy. — Már ebéd óta várakozom az úton — szólt. — Nem fordulhatok vissza. Láttam a gépkocsit, amint a bánya irányában ment felfelé. • Az ember hallgatott, és egyre öntötte a vizet a motorba, mindaddig, míg el nem némult a vízsugár. Aztán letette a kannát a földre, elzárta a nyílást, fölvette a kannát, és egyetlen szempillantásra sem méltatva őt, elment mellette. Hallotta, hogy földobja a kannát a gépkocsira, majd látta, amint Ismét elmegy mellette. Amikor már fél lábbal a fülke lépcsőjén állt, hirtelen feléje fordult, elnézett a válla fölött, és lustán megszólalt:-- Gyerünk. Mássz föl. — A fülke ajtaját rángatva káromolni kezdett valakit vagy valamit. Majdnem egy órával később, amikor a hűvös nap vöröses fénye még nem aludt ki teljesen az út menli nyárfák ezüstös kérgén, mindkét kezével a kabintetőbe kapaszkodott, mely a döccenőknél menekült tőle, és bámulta az út szürkeségét elrejtő, mögöttük kavargó port. És amikor lelépett az elnyűtt kövezetre, még mindig szorongásfélét érzett a ziháló motor rázkódásától. De ezt a szorongást már nem is a berregő DIMITAR SZOLEV motor okozta. A kihalt utca kopasz akácok kettős sora között nyújtózott, s lába alatt száraz levelek csörögtek. Közeledett az üres hátizsákkal, a múló napot csak szürke fény jelezte az ég alján. Távol járt még, de már érezte közelségét. Az öreg utca máló avarján lépdelt, s a színtelen égboltú őszi szürkületben egyszerre rádöbbent, hogy szorongása keserűvé vált. „Biztosan nincs már meg“, gondolta egy pillanatra. Az alkony bizonytalanságot keltő szürkesége, a meztelenre vetkőzött akácok nyesetlen, egyenes ágainak hajbókolása a telefonhuzalok fölött, a sötéten lapuló házak pusztasága, a szirénák pánikkeltő üvöltésének emléke, s a legutóbbi bombázások hallgatag romjai, melyek visszhangtalan léptei mellé sorakoztak, hirtelen azt a gondolatot váltották ki belőle, hogy talán nincs is már meg. Ekkor valahonnan, a fagyosan ágaskodó akácágak sziluettje mögül, elfojtott mozdonyfütty sziiremlett át. Végtelenül egyedül volt ebben a csendben, és érezte a saját lépteit a kietlen utca meg-megcsördülő avarján. Biztosan 'udia, Közel jár. Amikor már annyira megközelítette, hogy láthatta is, megfeledkezett a torkát szorongató félelemről. A ház ott állt az akácok mögött. Gránátre- peszektől meglyuggatott falai épp olyanok, akár az áprilisi bombázás után. A bezúzott ablakok feketén tátonganak. Ügy rémlett, mintha az alacsony egyemeletes épület térdepelne a többi között, noha külseje a kétablakos, kis erkélyes homlokzattal mit sem változott. Alacsonyabb volt a nyesetlen akácok nyújtózkodó ágainál is. A szárazon megzördülő avart gázolva, egyre csak önmagát figyelte, majd észrevette, hogy a kapu egyik oldalánál hiányzik a kerítés. Ledöntötték. A kocsikerekektől sebzett járdán feküdt, lécei összetörve. Átlépte, és a keréknyom után indult. Űtja elhanyagolt virágágyásokon és a megbicsaklott, csak három oszlopon nyugvó szőlőlugason át vezetett, egészen az udvar belsejéig. A földet avar borította. A nyom itt elmosódott. De a fák közötti tisztáson valamilyen tömeg púposodoít, mely annak előtte nem volt ott a letaposott, sík udvaron. Elindult feléje a színt és alakot elmosó szürkületben. Már szinte fölismerhetetlenekké váltak a soha nem látott és nem ismert tárgyak körvonalai, sokáig kellett nézelődnie, míg végül megértette, mitis lát. Lóhulla. Nem volt meg az állat minden része, de egészen jól fölismerte a lábcsontokat, néhány bordát és a koponyát. A részek összevissza túrva, mintha repülőből hajították volna le őket, de az alkonyat félhomályában mégis fölsejtett a nyúzott hús kékeslila színe. Felocsúdott, amint meggyőződött róla, mit lát, de már későn volt. Fekete rovarok rajai kezdtek mozgolódni a húson, s a csendben. Gyorsan elindult a futott az avaron nyugv ve kívánta, hogy elbújl ott a ház kulcsa, az reggel, az induláskor, gét érezve, összeszor egy pillanatra a vigas Az ajtó nyitva. A 1 kilincs helyén lyuk tái hallotta a csörrenő lev egy pillanatra úgy é még csak félre sem hogy netán a csontfag az alkonyaiban, mert résen be tudott bújni. Lába alatt most nem lepel, a csendet vali érezte. A szoba sarka Ügy indult el a padló mely minden pillanatl s elnyelheti. Minden s tátongó ablakokon as áramlott be. Másodszoi dony elfojtott füttye, mászik valami a hátái nyúzott húsán lakmárc otthon volt. A szobájában, és mé; Már egészen besötétedí hogy ne látta volna a: arra a napra emlékez fagytak a járda pocsol} rukban a bevető bomb; jogásával, elhagyták e detlenség uralkodott n is sejtett, s bár nem teni, melyek azok, rr miattuk a szobát. BERECK JÓZSEF: A zongora körül és a másik sarokban is minden hely foglalt volt. Nem tudta palástolni csalódottságát. Minden asztalkánál ültek. Bosszúsan pillantott a falon körbe futó tükörsávba, aztán belenyugodva a kijárat felé indult. Már az ajtóban volt, amikor a pénztárosnő fülkéje melletti sarokban egy üres széket pillantott meg. Az asztalkához tartozó másik széken egy nő ült. Háttal a kijárat felé, de dióbarna laza hajáról rögtön fölismerte. Félt, hogy megint mérlegelni kezdi a helyzetet, ezért gyorsan, gondolatait megelőzve az asztalhoz lépett. — Szabad ez a hely? A nő felnézett és bólintott. Palástszerű, csontszínű kabátját összébb húzta a vállán, aztán lassú mozdulatokkal cigarettára gyújtott. Miután levetette könnyű felöltőjét és a közeli fogasra akasztotta, helyet foglalt a nővel szemközt. Egy pillanatig feszélyezettnek érezte a helyzetet, aztán megnyugodott, mert a nő az egymáshoz hajoló fejek fölött a zongora felé nézett és egykedvűen cigarettázott. Nézte a nő kezét, amint a kávéját keverte és ahogy a cigarettát tartotta jobb kezének két ujja között, aztán az arcát kezdte nézni, a száját, finomszőrű, hosszú szempilláit. A pincérnő mosolyogva közeledett az asztalhoz. — Jó estét kívánok! Mit parancsol? — Gutem Abend, meine Dame! Bitte, bringen Sie mir schwarzen Mocca Kaffee! Verstehen Sie mich? Rámosolygott a telt plncérnő- re, aki szép fehér fogait kivillantva elsietett. A nő közömbös arccal ült az asztal másik oldalán. Nem látszott se szomorúnak, se letört- nek vagy fáradtnak, de vidámnak se. Szinte lustának tűnő pillantása körbejárt a teremben, már amennyire a fej elmozdulása nélkül a látószög megengedte. Öt is megnézte: a szeme semmiféle érdeklődést nem árult el. A szépívű pillák meg sem rezdtiltek. A pincérnő az előbbi mosoly- lyal tette asztalra a megrendelt kávét és elsietett. — Ich danke Ihnen schön ...! — szólt utána. Közben észre se vette, hogy a nő táskájába tette a cigaret- tás dobozt és a gyufát, kihör- pintette a kávéját és felállt az asztaltól. Gyorsan döntött. — Elkísérhetem? A nő egy kicsit meglepődött, aztán várakozóan megállt. Az asztal mellett állva megvárta, amíg a kávé árát az asztalra tette és felvette a kabátját, majd kimentek. Néhány lépés után a nő hirtelen megállt. — No, hova akar elkísérni? — kérdezte. A kávéház piros neonjai melegebbé varázsolták az arcát; az ajka szögletében kötekedően kíváncsi piros mosoly bújt meg. Bentről tompán felbúgott a zongora, valamint a vékony, szőke zongorista valószínűtlenül mély hangja: merci, merci, merci... — Ha úgy értette, hogy hova szeretném ... — Nem úgy értettem. Hova akar? Tanácstalanul megvonta a vállát. — Legfeljebb megvárom, míg elindul valamilyen irányba és... — Mondja, maga mindig Ilyen határozott? — szája szögletében csúfondárosan rezdült meg a piros mosoly. Aztán elindult az új lakótelep felé vezető nyílegyenes úton. Az út menti hársfákról rozsdás levelek hullottak az útra. Itt-ott megakadva papírhulladék zize^ gett az enyhe szélben. Némán lépkedett a nő mellett. Egy kicsit kedvét szegte, hogy ilyen könnyen leleplezték. — Különben tegezhetsz — mondta a nő, de nem nézett rá. — Nem rossz ötlet! — kapott a lehetőségen. — Nos? — Tudod, hogy nagyon hasonlítasz Jeanne Moreau-ra? — Ki az? — Egy francia színésznő. — Miért mondod, hogy hasonlítok rá? — Mert valóban hasonlítasz rá. A szemed, de főképp a szád. — S neked tetszik az a színésznő? — Igen. — Akkor ezek szerint... — Igen. A nő egy oldalpillantást vetett rá. Mosolygott. Egy ideig lépteik egyenletes kopogását hallgatták. Nagyobbakat lépett, mint a nő: kipkoppjaik körülbelül minden huszadik lépés után kerültek néhány pillanatra szinkronba egymással. — Miért beszéltél németül a pincérnővel? — Mert azt hiszi, hogy idegen vagyok, és az idegeneket gyorsabban kiszolgálják. — S nem vagy idegen? — Nem tudom. Csehszlovák. — Csehszlovákiai magyar? — Igen. Onnan, a túlsó partról —, válaszolta, magas ívben a Duna felé mutatva. — Csak egy hétre jöttem át a nénikémhez. Egy ideig némán lépkedtek egymás mellett. — No, mondd meg végre, miért csaptál fel mellém kíséM. Gyúrók Éva
