Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-18 / 143. szám, hétfő
Dal Stivens: Az egyszarvú — Maga persze még szűz? — kérdezte. Mondtam, hogy igen. Ha elég bonlod volt hinni, hogy látott unikornist, azt is elhiheti, hogy virgo intacta vagyok. — Láttam — mondta. — Ogy értem, öt! Nem is egyszer. Kinn a Vörös Sivatagban. De nem tudom kézre keríteni. Magának sikerülne. Szűz lánynak mindig sikerül. Régen is így vadásztak unikornisra. Majdnem hangosan felkacagtam. Aztán gondoltam, ez bolond a javából. Alighanem attól, hogy tíz évig vadászott ritka állatokra Kelet-Afrikában. Jó negyvenes volt, kövér, kopasz és csorba. Ráncos, sárga arcán, mint lárva-sor tekergőzött a verejték. A vályogfalú, fehérre meszelt ivóban szedett fel, ahol már három órája kitartóan iddogáltam; és azt hittem, a régi mese. Elütni a magányt egy kurta szünetre, mialatt csak a zsigerek működnek, s a tudat kikapcsol egy heves pillanatra. De tévedtem. Először inni sem akartam vele. S nem tudom miért, beleegyeztem, hogy elkísérem uní- kornisvadászatára. Hekulából, azt hiszem. Harmincéves voltam, s egy kissé válságos pillanatomban. Nem egy okból, sok minden ... a bomba, meg hogy miben lehetne hinni, mihez kezdjek vagy van-e értelme egyáltalán. És felhagytam a festéssel. Elhagytam a férjemet is. Nem ő tehetett róla. Én voltam szajha. Az a furcsa ötletem támadt, hogy a Vörös Sivatagban rátalálok valamire. így hát elhagytam Londont és Kelet-Afrikába utaztam, ahol meglehetősen sokat ittam. Backhaus, aki zoológusnak vallotta magát, megszólalt: — Tíz éve vadászok rá. Mondja, hogy jön. — Rendben — mondtam. — A legcsodálatosabb lény, akit valaha látott — mondta. — A legtisztább fehér, fehérebb az első hónál, és az az egyetlen csavaros szarva! — Mint baloldalt a narvál agyara? — kérdeztem. — Hogy? Igen — mondta. — Szakálla mint a kecskéé? — Igen — mondta. — És fara mint az antilopé? — Igen — mondta. — De honnan tudja? Létezik ... létezik, hogy maga is látta? — Olvastam az egyszarvúak- ról. Természetellenes állattani keveredésnek tartják. — Nem természetellenes — mondta mogorván. — Mindenesetre ezek csak durva, hasonlatosságok — derekához csak a legkényesebb karcsúság fogható. — S elkezdte mormolni, szinte csak magának: Láttam unikornist, Örményföldön jártam akkoriban Láttam, midőn bőszült iramban űzte A kalmárt, aki vakmerő volt vágyni Homloka kincsét s most már mindhiába Futna a tölgyhöz, mielőtt elérné. Az ékes szarv földhöz szegezte őt. — George Chapman — mondtam. Sugárzott az elragadtatástól. — Magának fog sikerülni — mondta. — Becsülni őket, és ezt. ő méltányolni fogja. Vadsága megszelídül. — Fejét ártatlan ölembe hajtja majd — mondtam. Komolyan rábólintott. Annyira rázkódtam a nevetéstől, csodáltam, hogy nem vette észre. Az egész ügy furcsa volt, s a legfurcsább még ezután következett. Mint négy nap múlva értesültem, valóban nyomára akadt egy unikornisnak, a kikötő mögött, mélyen bent a sivatagban. Expedíciónkkal egy kavicsos párkányon “ vesztegeltünk néhány tüskebokor gyér árnyékában. Az unikornis háromszáz yardnyira lehetett, vakító fehéren, patái belevesztek a szikrázó déli verőfénybe. — De hogyan — kérdeztem hitetlenkedve —, hogyan talált rá? Míg jöttek a kietlen úton a három járművel, nem zaklattam a kérdéssel. — Az én Schliemann-mód- szerem — mondta mosolyogva. — Schliemann, mint tudja, Homéroszt tanulmányozta és meglelte Tróját. S én a régi írásokban az unikornist tanulmányoztam. Arisztotelész indiai szamárnak mondja, de gyanús nekem, afrikait kellett volna hogy írjon. És egyéb bizonyítékok. Až egyszarvú észrevett, vagy megérezte jelenlétünket. Mellső lábaival kapálni kezdte a vörös homokot. Porfelhő függött a levegőben és lassan ereszkedett le mögötte. Backhaus izgatott volt. ,,A Jelenés“ — suttogtam magamban. — Hát nem fenséges? És oly szép volt. Lélegzetelállítóan szép. Most már sajnáltam — nem a szűz-trükköt, de mert ott várt készenlétben Backhaus nyamvadt ketrece. No meg, ha már létezik unikonrJs, ez az ártatlanság-ügy is csodát művelhet olykor. — Gyerünk! — mondta. — Nincs mitől félni. Megindultam előre a laza vörös homokon, csikorgott a talpam alatt, és a fény szúrta a szememet. Belélegeztem a forró levegőt. Amikor száz yardnyit haladtam — mögöttem Backhaus és a bennszülöttek kigördítették a ketrecet — az unikornis szembefordult velem, fejét dobálta és vadul felnyerített. Nem tudom miért, tovább folytattam utamat. Felidéztem magamban a sort: „S az ékes szarv földhöz szegezte őt“. És semmi remény, hogy fa mögött keressek menedéket. De mentem tovább, sortom ráfeszült csípőmre. Ha látott valaha szűz lányt, gondoltam, az biztosan köntöst viselt. Az unikornis hirKusztus Endre: Fény te len felkapta fejét és vágtatni kezdett felém. Nem futottam el, pedig féltem. Jött egyenesen előre, túlszárnyalva szépségét s a nyíl sebességét. Mikor már csak egy ugrásra volt tőlem, megláttam szenvedélyes haragtól lobogó arany szemét. Backhaus rám kiáltott, hogy fussak. Moccanni sem tudtam. Amúgy is késő lett volna. Az egyszarvú hirtelen megtorpant, megvetve fényes fekete patáit. Vörös por emelkedett. Aztán hozzám jött csendesen és tejfehér fejét mellemre hajtotta, és azok a szemek, a gondolat csendes tiszta tükrei, most jóságtól és nagylelkűségtől sugároztak. S akkor megértettem, oly pontosan mintha megszólalt volna, hogy átlátott rajtam, de elhatározta, hogy áldozatot hoz értem. Hogy miért, nem tudom. Nem szolgáltam rá semmilyen nagylelkűségre. Engedelmesen tűrte, hogy ketrecbe zárják, miközben kezemet szaglászta bársonyos fekete orrával. Fényleni látszott a rácsok mögött. Üvölteni szerettem volna. Hiába korholtam: „Mért tetted? Mért nem menekültél legalább, ha már nem akartál megölni?“ És aztán, magam se tudva, mit beszélek: „Úgyse tudsz segíteni rajtam. Senki se tud.“ Backhaus közbevágott: „Nincs írásbeli feljegyzés arról, hogy az unikornis értené az emberi nyelvet“. Magánkívül volt az izgalomtól. Nem vitatkoztam Backhausszal, de nem voltam olyan biztos benne, hogy az unikornis nem fogta-e fel, amit mondott. — Minden idők legnagyobb zoológiái felfedezése — lelkendezett Backhaus. — Azt hitte, őrült vagyok, mi? Látja, én tudtam, hogy maga nem szűz. — Kiváló — mondtam gúnyosan. — Az állat nagylelkűségére számítottam — mondta. — Egy régi kútfő említést tesz hasonló jóindulatú viselkedésről. — Szabadon engedi? — kértem reménytelenül. Válaszra sem méltatott. Még aznap visszaindultunk. Az egyszarvút — oly büszke és fensőbbséges, mint valaha — egy gépkocsi vontatta. Esküszöm, tudta, hogy még nincs elfogva. Láttam aranyló szemében — a méltóságteljes gőg olykor kegyetlen opálos villanásában, de ami mindig jóindulatúvá enyhült. Biztos voltam benne, hogy bármikor áttörheti a rácsokat, ha úgy akarja. Backhaus kiválóan érthetett a közönséges vadállatokhoz, de ennek a képességeit lebecsülte. Csodálkoztam volna, ha még akad unikornis a sivatagban. Kellett, hogy legyen, gondolom, de ki tudja. — Homlokán a kincs — mondtam szemrehányón Back- hausnak, akkor este, amikor lesátoroztunk. Hogyan végződött volna az egész, nem tudom, ha akkor éjjel Backhaus nem környékez meg. Én szembeszálltam vele, semmi komoly veszély nem fenyegetett, de az unikornis felhorkant, tombolt és patáival szétverte a ketrecet. Nyomban kiszabadult és rárontott Back- hausra, aki Chapman kalmárjához hasonló sorsra jutott, az ékes agancs átdöfte fejét. És ott állt a csodás vad várakozón, csavaros szarva vértől csöpögött. A hajtó fegyvert ragadott, de nem engedtem, hogy használja. Leültem. Egészen elgyengültem. Az unikornis ölembe nyugtatta fejét. Maradt néhány percet és aztán elment, ki az éjszakába. Most bizonyára azt mondod, csakis így fejeződhetett be a mese. De ez csak félig-meddig igaz. Az unikornis eljárásába is vegyül egy pici ármányság. Azt hiszem, azért tette, amit tett, mert bár ő maga elnézte nekem, hogy becsaptam, nem tűrte el Backhaus részéről is ugyanazt. A vége az lett, hogy visszamentem Londonba. Nem a férjemhez, nem voltam annyira önfeláldozó, mint az egyszarvú; és újra elővettem az ecsetet, nem túl nagy lelkesedéssel, de hogy hű maradjak az unikornis- hoz. Láng Zsuzsa fordítása Hriszto Szmírnenszki: SUHANC Sose kérdeztem, mért vagyok s miért halok, én is lettem, mint mindenki más, s rabul ejtettek engem a hétköznapok meg a májusi éghasadás. A tavasz és az ifjúkor szép idején kinyitottam a két szememet, hogy az Élet ha jön, a virág meg a fény özönéből majd rám is nevet. De az élet nem jött - se himnusz, se dal, se a vállamon almaszirom . .. csak a vas, csak a lánc és az éjsztnű fal, velem elbánt a csúf hatalom Eledelnek az égről a démoni szörny csak a fellegeket szabta elém, aranypikkelyű dög volt és hízott a könny - és a vér-tavak rengetegén. És láttam a meggyötört arcokat ott, sose sírt így az ember fia, s mintha álmodnék, dühvei a szív dobogott, s vele csörgött a lánc-muzsikai. És én láttam, a véreim válla fölé aronyborjú szökik, magasul és az emberi szellemet tüske közé nyomorltjo. gyalázza gazul. Ez a földi sötétség fagyasztja a vért, beleborzongva szóltam nagyot: gyere tűzvész, emészd el a jéghideg éjt, és ti vas-szavak, zuhogjatok! Piros lánglakomába kerengjen a föld, hol a sortűz halált ereget, barikádot emelj, a nyomort lesöpörd, kerekíts zivatart, dühöset! Sokakért ver azóta c szív hevesen és az új hajnalt én is hozom, hogy mért szültek engem én nem kérdezem, de hogy halnom miért kell, tudom. NAGY LÄSZLÖ fordítása Genrih Rjadkin: Mindent megmagyarázok Még nincs mindenki tisztában vele, milyen óriási jelentősége van bizonyos negatív jelenségek helyes megmagyarázásának. Egyszer elmentem az IKV irodájába. — Az udvarunk csupa kösz, senki sem takarítja. A lépcsőházban nem ég a villany — jelentettem be. — Miért van ez így? — Mindjárt mindent megmagyarázok — mondta az iroda vezetője. — Nem kapunk házmestert. A villanyszerelőnk részeges. Szóval nehéz helyzetben gyünk. Remélem, érti? — Értem — szóltam és tá voztam. Megyek át az udvaron, szemét, kosz mindenütt. Most már azonban értem a dolgot. A mi tranzisztoros korunkban ki vállalkozna arra, hogy elhordja a szemetet. Mászok jel a lépcsőn, sötétben. De világos, hogy egy részeges villanyszerelő nem nyúlhat a vezetékhez. Nincs harag. Megmagyarázták, megértem. Hogy is mondta a barátom, Szemponov? „Mikor megértjük, mi miért rossz, az ugyanaz, mintha jó volna.“ Apropó Szemjonov. Meghívott a születésnapjára. Mit vigyek neki? Egy divatos nyakkendőt. Azt mondja az eladónő: — Honnan vegyek széleset, amikor keskeny is alig van. Megyek dühösen az üzletvezetőhöz. — Mindjárt mindent megmagyarázok. A szállító nem tud megfelelő anyagot szállítani, így hát nics széles nyakkendő — nyugtatott. — A gyár viszont már átállt a széles nyakkendő gyártására, ezért hiánycikk a keskeny. Szóval nehéz helyzetben vagyunk. Remélem, érti? — Értem — válaszoltam. Most már mindent értek és egyiittérzek azokkal, akik hagyják, hogy virágmintás színes ing nélkül szaladgáljunk. Erről szokta mondogatni Szemjonov: „Minek hozzászokni ahhoz, ami úgysem lehet neked“. Apropó Szemjonov. Kiokosí- tott. Azt mondta, hogy te min- dig az igazat keresd. Pedig borban az igazság. A borhoz viszont pénz kell. Írd meg tehát az egészet. Amilyen kapcsolataid vannak, még le is közlik. Az írásért honoráriumot kapsz. Vagyis közelebb járhatsz az igazsághoz. Meg is írtam. A szerkesztő elolvasta és így szólt: — Őszintén megmondom, ez az írás érdektelen. S már megbocsát: nem is humoros. — Mindjárt mindent megmagyarázok — okosítottam a szerkesztőt. —1 Nem humoros, miután az ilyen bosszantó dolgok elrontják a kedvemet. Rosszkedvűen képtelen vagyok vidáman írni. Nem írnom viszont lehetetlen, mert már ráálltam erre a dologra. Szóval nehéz helyzetben vagyok. Remélem, érti? — Értem — mondta a szerkesztő —, s már küldte is a kéziratomat a nyomdába. Önök épp most olvassák. Es ha nem tetszik, ne haragudjanak a szerkesztőre. Vele kapcsolatban is mindent megmagyarázok. Egyrészt, neki se tetszett — de ezt már tüdják. Másrészt (ezt viszont még nem tudják), a feleségem apja a szerkesztőség és a kiadóhivatal személyzeti osztályán dolgozik. Szóval a szerkesztő nehéz helyzetben volt. Remélem, értik? Pető Miklós fordítása 1973. VI. 18.
