Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-07 / 107. szám, hétfő
r Három fiú álldogál a sárga falú régi ház kapftjában. A <iáz előtt hófehér oszlopsor. A Mars-mi Yőre tüzesen süt le még az augusztusi nap, egy hét, és vége a gondtalan életnek. Hej, de szép volt a nyár! Szép vök, elmúlt... — Bagňzunk? — kérdi Vityká letörte», s egy csomag cigerattát rángat elő a zsebéből. Száska kivesz egyet. — Hát te? — kérdik Jurcsiktól. — Kösz’, nem kérek — sóhajt Jur- csik. — Leszoktam. — Örökre? — Hát?! Véznácska, sápadt, szemüveges fiú. A válláig sem ér a másik kettőnek. Amikor a mamája megtudta, hogy dohányzik, sikoltozva zokogni kezdett, mintha a fia öngyilkos lett volna. Egyszerűen elviselhetetlen volt. Jurcsik feláldozta a cigit, csakhogy végre abbahagyja. — Hagyd békén — ripakodik rá Száska Vitykára. — Leszokott és kész. Mi közöd hozzá? — Mi bajod? Csak megkínáltam. — Ne kínáld! Azt hiszed, nagyon könnyű leszokni róla, ha már egyszer elkezdte az ember ... Ahhoz erős akarat kell. A két vasgyúró sajnálja Jurcsikot, mert ilyen lehetetlen a mamája. Meg csodálja. Nemcsak erős akaratát, hanem mert az ő szemükben Jurcsik az olvasottság netovábbja. Kérdezhetnek tőle bármit, mindenre kapásból válaszol, de legkésőbb másnap. „A mi szemüvegesünk“ — mondják róla őszinte bámulattal. A ház előtt villamos döcög a keskeny hídon. A vágány túlsó oldalán illatos, százszínű mező, kerekre nyílt hársfák alatt sétányok. Az élénkzöld pázsiton pitypangok nyújtogatják ezüstös pitypang-fejüket... A Néváig, a Kirov hídig ellátnak innen a kapuból. Ott áll a Szuvorov emlékmű. Gyönyörű ifjú, tunikában, izmos lábikrája meztelen. De Jurcsik azt mondta, hogy tévednek, az nem Szuvorov, hanem Mars, a háború istene. A régi időkben itt gyakorlatoztak és díszszemléket tartottak, a katonacsizmáktól idővel kőkemény lett a föld, többé nem nőtt rajta fű, csak porfelhők szálltak felette. Azért hívják Mars-mezőnek. Azokból a régi időkből csupán tizenhat lámpa maradt meg a Mars-mezőn, csodálatos, sötét csiszolt búrákkal. Esténként, ha csillogó gyöngyszemként felgyúlnak körben a kerek fehér búrás lámpák, furcsán imbolygó sárgás fény- nyél világít közöttük a tizenhat régi. Mintha valami másik világból jönne fényük. A közös síron világítanak, pontosan a közepén. A sír körül alacsony gránitfal, a szürke grániton feliratok, nagy- meg kisbetűs sorokkal. Négy oldalon lehet belépni oda, ahol a forradalom hősei nyugszanak. Régen temették erre a helyre őket, ezek a gyerekek, de még a szüleik sem voltak akkor még a világon. A síron öröktűz lobog. Gázláng. Föld alatt jön a gáz, csövön, itt vezették ki a lángot. A Leníngrádi Gázművek szerelői tartják karban, hogy mindig égjen. Roppant egyszerű, egyszerűbb aligha lehetne. A városban, ahol a fiúk felnőttek, mar atomjégtörőt is építettek, a gyerekeket a világűr, a szput- nyik, kibernetika foglalkoztatja. A gázláng — gázláng, és kész. Hogy örök- tűz? Az is valami? — Azokat a hosszú sorokat Luna- csarszkij írta — mutat Jurcsik a falra. — Régen élt ő is, népbiztos volt. Hiszitek, hogy akkor nem volt hajónk? Csak öreg meg rozoga! Az amcsik felajánlottak száz hajót a Nyári-kert rácsáért. — Ezért? Száz hajót adtak volna érte? — Én odaadtam volna — jelenti ki Vityka. — Szerinted megérte volna? — Talán nem? — Miért? Azért, ha éppen tudni akarod, annyi hajót építünk, amennyit akarunk, és nemcsak vitorlást, de gőzhajót és Dieselt is. De ilyen rács nincs több a világon! Ami azt illeti, Lunacsarszkij is így gondolta. És megmagyarázta a Népbiztosok Tanácsának, miért nem szabad eladni a rácsot. — Tényleg nincs belőle több? — tágul nagyra Száska szeme. Egyik oldalon a Nyári-kert, a ráccsal, amelyik drágább száz hajónál, a másikon Mihajlov-kert. A kaputól balra, kicsit messzebb, a Péter-Pál-erőd, rögtön a híd után. A Néva és az erőd között keskeny homoksáv rakódott le. Az erődfal felfogja az északi szeleket. Vityka kora tavasztól kezdve idejár napozni. Áprilisban, még verőfényben is, jéghideg a homok, nem lehet kifeküdni, kész nyavalya. A férfiak, fiatalok, öregek, állva napoznak tömegestül, órákig ácsorognak félmeztelen, türelmesen. Az ember el sem tudja képzelni a férfiéletet, amíg kicsi. Azt hiszi, az apja befejezi a munkáját hét, mondjuk nyolc óra alatt, s aznapra befejezte. De közben egy értekezlet, társadalmi munka vagy ilyesmi. Aztán nagyobb lesz, kiengedik egyedül az utcára. És mit lát? Mindenfelé férfiakat, akiknek örökké rengeteg a dolguk. A Lóvásár téren például, ahol naponként vizsgáltatják a motorkerékpárokat. Á férfiak sorba írják a nyolcasokat a rendőrhad- nagy színe előtt, csakhogy megkapják a jogosítványt. A többi férfi meg kör- heállja őket, s mintha gyökeret eresztettek volna. El nem mozdulnának, ráadásul be nem áll a szájuk, mindent kifogásolnak. Egyik-másik munkaruhában cövekel le, meszesen, olajfoltosan. Aztán a bélyegbolt, a Nyevszkijen, ahová Száska jár. Meg sem lehet mozdulni, annyi ott a felnőtt férfi, az utcára mennek ki rágyújtani, a diákokkal csencsölnek. A Mihajlovszkij fasoron sakk-klubjuk van, csak úgy az utcán, elhozzák a sakkjukat, és ezek a Bot- vinnikok meg Talok a padokon játszanak, a szurkolók gyűrűjében. Három fiú álldogál a kapuban, bámulja a Mars-mezőt. A sétányokon emberek andalognak, a padokon nénikék susmognak szünet nélkül. Egy piros ruhás kislány meg egy fehér inges kisfiú a gyepre lopódzik, le-, szakítanak egy pitypangot. A Néva felől most fekete Zil-ek érkeznek, zajtalanul bekanyarodnak a saroknál. —Odanézz mennyi! — kiált fel Száska. A kocsik lassítanak, egyre újabbak tűnnek fel, hovatovább el sem férnek szűk utcánkban. Óvatosan kúszó hatalmas bogarak, ahogy rámásznak a vágányokra. A szembejövő villamosok sorba leállnak. — A lengyelek — közli Jurcsik. — Honnan tudod? — kérdi Vitya. — A Leníngrádi Pravdából. — Tényleg — szól közbe Száska is. — A rádió bemondta, hogy lengyel kíil döttség érkezik. — Koszorúzni fognak — folytatja Jurcsik — és elviszik Lengyelországba a tüzet. — Hogy viszik el? — hökken meg Vityka. — Az egészet? — Mit képzelsz? Meggyújtják a lángjukat itt, a miénken és azt... A gépkocsik megállnak, nyílnak, majd csapódnak az ajtók. A Zil-autók- ból emberek szállnak ki. Ketten sapkában, a többiek vékony szürkés köpenyben. Két férfi óriási koszorút cipel a gránitfához, a sírhoz. A járókelők kíváncsian megállnak. A gyerekek kezét fogva odasietnek a nénikék, a nagymamák. Odacammog a három fiú is, flegmán zsebrevágott kézzel, „kit érdekel az egész“ arckifejezéssel. A kocsik utasai már a sírnál állnak. Az a kettő is levette sapkáját, a szél beletúr hajukba. Biztosan a zöldkabátos a tolmács, amelyik megállás nélkül magyaráz, hadonászik. Aztán az egyik férfi kiválik a csoportból, öles léptek- kell a kerítéshez megy, oda, ahol az öröktűz ég. A többiek mögötte haladnak, egymás mellett, láncban. Most fél- térdre ereszkedik és eltűnik a fiúk szeme elől. Eltakarják. De amit még látnak, az roppant tetszik nekik. Megelégedett, büszke arccal nézelődnek tovább. Nagyon is tetszik, hogy az ősz hajú lehajtott fejjel féltérdre ereszkedik. Ez olyan gyönyörűen lovagias. Ilyent még nem láttak, hogy valaki féltérdre ereszkedett volna, mint a történelmi regényekben. És a leggyönyörűbb, ahogy a Néva felől fúj- dogáló szél meglengeti Ősz haját. Mindenki némán figyel. A sétálgatók, a gyerekek, a Len-energo alkalmazottai az emeleti ablakból, a posta dolgozói a földszintről. Most hátralépnek, az ősz hajú visszamegy a gépkocsihoz. Valami van a jobb kezében, mellmagasságban tartja, bal tenyerével vigyáz rá. Mögötte a többiek, egymás mellett, láncban. Csapódnak a gépkocsiajtók... és vége. A fekete Zil-ek óvatosan hátrálnak, megfordulnak. Csilingelve megindulnak a villamosok, visszabandukolnak a . nagymamák is az unokákkal a padokhoz. A három fiú, zsebrevágott kézzel, szó nélkül, odacammog a sírhoz. Itt nőttek fel az emlékmű tőszomszédságában, té- len-nyáron láthatják a gránitfalat, a feliratokat, amiket Lunacsarszkij népbiztos fogalmazott. Mégsem olvasták el soha, még Jurcsik sem. Az embert vajmi kevéssé érdeklik a sírfeliratok tizen- egy-tizenkét éves korában. Most odaléptek mindegyikhez, lassan, figyelmesen böngészgetik a szigorúan ünnepélyes sorokat. A három fiú tudni akarja, mit olvastak ezeken á köveken a lengyelek, mit vittek magukkal a Mars-mezőről. „ ... hős vérüket áldozták az emberiségért, életüket adták A Szent Szabadságért, míg áll e márvány századokon át hirdesse örökké a NÉVTELEN HÖSÖK dicső emlékét.“ Száska a homlokát ráncolja, Vityka piros ajka csöppet szétnyílik, Jurcsik zárkózott, komoly arccal olvas. Nem egyszerre fogják fel a szavak értelmét. Meg aztán hiányoznak az írásjelek is. Mennyi bajuk van velük és lám, meg lehet élni nélkülük. Évszázadokra szól ez itt, időtlen-időkig, oroszoknak, lengyeleknek, minden népnek, igazán fölöslegesek az írásjelek. „HALHATATLAN ki életét népének adta ÖRÖKKÉ él a népben ki dolgozott harcolt öldöklő csatában vérét hullatta A KÖZÖS SZENT ÜGYÉRT“ A fehér inges kisfiú meg a piros ruhás kislány oldalról sandít az olvasó nagyfiúk felé. Valamire várnak. Talán lesz még egy térdrehullás. De a nagyok csak a csikket veszik ki szájukból, olvasnak tovább. „Az elnyomás szegénység és tudatlanság sötét mélyéből megszülettél PROLETÁR s magaddal hoztad a szép szabadságot, hogy rabságából kivezesfl és boldoggá tedd az emberiséget“ Belépnek a kerítésen. A sarokban a lengyelek koszorúja Középen, négyzetlapon, kis mélyedés, benne az örök tűz. Könnyű szellő lengeti, élő, vérvörös- aranyos zászlóként lobog a ragyogó napsütésben. A tűz, amiért eljöttek a lengyelek. Amire a gázművesek vigyáznak, hogy örökké égjen. „NEM MÁRTÍROK? HŐSÜK nyugszanak e sírban IRIGYELNEK — NEM SAJNÁLNAK a hálás utódok kik ismerik sorsotok mert a nagyszerű szörnyű napokban hősökként éltetek s dicsőséggel haltatok“ A gázművesek időnként megnézik, kii kell tisztítani a vezetéket. Világos, másképp nem megy. Eszükbe jut, hogy egyszer iszonyú szélvihar volt, kioltotta a lángot, de meggyújtották. És megint meggyújtanák, ha újból előfordulna ilyesmi. Elvégre azért öröktüz, hogy örökké égjen. Szandálos, karcolásokkal sebzett poros barna lábuk előtt halkan beszélnek a sírkövek. Neveket, eseményeket mondanak el: „Meghalt a fehérgáiMistákkal vívott ütközetben“. „Jobboldali eszerek gyilkolták meg“. „A jaroszlavi lovarda elfoglalásánál estek el, 1918 júliusában“.. „Itt nyugszanak, akik életük adták a februári forradalomban és a Nagy Októberi Forradalomban“. „HARCOT HIRDETTETEK a gazdaság és hatalom, a tudás kiválasztottjai ellen TISZTESSÉGGEL HALTATOK hogy a tudás gazdagság hatalom MINDENKIÉ LEHESSEN“ A három fiú, zsebretett kézzel, odébbáll. Nagyon helyes, gondolják, hogy a külföldiek felírják az ilyesmit, hogy hősökként éltetek és dicsőséggel haltatok azokban a nagyszerű szörnyű napokban. — Miért voltak azok a szörnyű napok? — kérdi Vityka. Barátai nem válaszolnak, nem akarnak most beszélgetni vele. Gondolkodniuk kell. Jurcsik összeszorítja sápadt ajkát, olyan keskeny, mint egy kés pengéje. így mutatja, hogy nem óhajt társalogni. Gondolkodj, Vityka, ha tudsz, azért van fejed. Szótlanul lépkednek a kavicsos sétányon, a kerekre nyírt harsak alatt. A magasztos szavak mintha a szrvüköft kopogtatnának. A legjobbkor mentek el. A hölgy, síppal a nyakában, épp a sírhoz rohant. Azt hitte, virágot loptak a koszorúról. De a fiúk elmentek, a koszorúról meig nem hiányzik virág. Azért mérgében utánuk fütyül, mivel hiába szaladt a rossz lábával. A piros ruhás kislány és a fehér inges kisfiú visszalopakodik a pitypan^ gokhoz. Semmit sem értettek az egészből, elejétől végig semmit. Nincs még itt az ideje, hogy valamit is értsenek. Lehuppan a kislány a fűbe, piroi szoknyája szétterül, olyan, mint egy óriási piros virág. Meg a kisfiú is, mind a ketten olyanok, mint nagy, színes virágok az üde zöld réten. TÖRÖK PIROSKA fordítása VERA PANOVA: HÁROM hú a kapuban V. 7, O) 'O U) ~o o-O o N cn b N s<D ü o-O o C/3 ü
