Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-06 / 18. szám, Vasárnapi Új Szó
jríbámultam a gyávák pajzsa möi a lelkek sötét éjszakájából a h dat néztem, amely nem volt sehol. Any könnyeivel, apám kaszapenqésével feli tezve elérkeztem a csendhez. Most b nem hallgat az egész falu, s talán egész Csallóköz; odvas fűzfák, büs akácok, fakó tehenek, lármás kuty tejszagú lányok, pipázó öregek. Haza kell mennem, eljön hozzám a kies falu, házaival, örömökkel, bánatokkal, egész gyerekkorral. Visszapergeth emlékeim tekercse peren... Ez a nap, uramisten, micsoda nap volt ez! Végigdőlve a szalmán, az égre bámulok, és nincs erőm bármiről Is gondolkozni. Csordultig telve vagyok élményekkel. Számolom a rakétákat. Erre még képes vagyok. Piros, zöld, megint zöld, négy zöld egymás után. Csumak beszél valamit. Oda se hallgatok. — Hagyj békén. — No, mi az neked ... Hiszen kérnek rá. Ne légy ilyen disznó. — Hagyj békén, mondom, minek erőszakoskodsz. — No, olvasd el ... Olyan nagy fáradtság neked? Legalább tíz sort... — Milyen tíz sort? — Hát ezt. A beszédét. Hiszen érdekes ... biz’isten, érdekes. — Az arcom elé dug egy piszkos német újságfoszlányt. — Mi a fene ez? — Olvasd csak el. A szokatlan gót betűk ugrálnak a szemem előtt. Mellettük Hitler .degenerált ábrázata; összeaprítolt száj, vastag szemhéj, óriási, bárgyú sapkaellenző. Völkischer Beobachter. A Führer beszéde Münchenben, 1942. nov. 9-én. Majdnem három hónapja ... „Sztálingrád a miénk! Néhány házban még bent ülnek az oroszok. Nos, hadd üljenek, ez az ő dolguk. Mi a magunkéval végeztünk. A Sztálin nevét viselő város a kezünkben van. A legnagyobb orosz ütőér, a Volga, megbénult. És nincs erő a világon, mely elmozdíthat bennünket erről a helyről. Ezt én mondom nektek, az az ember, aki még soha nem csapott be benneteket, az az ember, akinek vállára helyezte a gondviselés az emberiség történelme e leghatalmasabb háborújának terhét és felelősségét. Tudom, bíztok bennem, és meg lehettek győződve róla, ezt Istennel és a történelemmel szemben érzett felelősségem teljes tudatában ismétlem — Sztálingrádot nem hagyjuk el soha. Bármennyire szeretnék is a bolsevikok“. Csumak rázkódik a nevetéstől. — Hej, Adolf! No hát, pompás fickó vagy! Biz’ isten, pompás fickó! Szóról szóra úgy történt, ahogy megjövendölted. Csumak hasra forduJ, és kezébe támasztja a fejét. — De miért, mérnök, miért? Ezt magyarázd meg. — Mit miért? — Miért történt így? Emlékszel, hogy püföltek minket szeptemberben, és mégsem sikerült. Miért nem? Miért nem szorítottak a Volgába? Forog a fejem; mégis gyenge vagyok a kórház után. — Liszagor, magyarázd meg neki, miért. Én addig, izé ... sétálok egyet. Felállók és kitámolygok a nyíláson, amely valamikor bizonyára ajtó lehetett. Milyen átlátszó, magas az égbolt, tiszta, nagyon tiszta, se felhő, se repülőgép nem háborítja. Csak a rakéták. Meg sápadt, kihunyó csillagocska közöttük. És a Volga is nyugodt, széles, sima, csupán egyetlen helyen nem fagyott be: a szivattyúházzal szemben. Azt mondják, itt sohasem fagy be. A legnagyobb orosz ütőér ... Megbénult, azt mondja ... Micsoda bolond! Micsoda bolond! Néhány házban még bent ülnek az oroszok. Hadd üljenek. Ez már az ő dolguk ... Hát itt van: ez a néhány ház. Itt van a Mamajev-kurgán; lapos, csúnya, és az a két dudor a búbján, a tartályok ... Ó, mennyit szenvedtünk miattuk. Még most is undorral nézek rájuk. Amott, a piros romok mögött — csak a szitává lyuggatott falak állnak — ott kezdődtek Rogyimcev állásai, kétszáz méter széles sáv. Ha elgondoljuk: kétszáz méter, nyomorult kétszáz méter! Áthaladtak egész Belorusszián, Ukrajnán, a Donyec- medencén, a kalmük sztyeppéken, és ezen a kétszáz méteren akadtak el... Ha, ha, ha! Csumak meg azt kérdi, miért. Nem másvalaki, hanem éppen Csumak. Ez tetszik nekem a legjobban. Talán Sirjajev és Färber is megkérdi tőlem, hogy miért. Vagy az az öreg géppuskás, aki három napig feküdt gépfegyvere mellett, elvágva társaitól, és addig tüzelt, amíg el nem fogytak a töltényei? Azután a géppuskával együtt lemászott a partra. De még az üres töltényes ládákat is magával cipelte. „Minek eldobni a holmit, még hasznunkra lehet“. Nem emlékszem a nevére, csak az arcára, a szakállas, keskeny szemű arcára, a félrecsapott sapkájára. Talán ő is megkérdi majd, hogy miért. Vagy az a szibériai legényke, aki fenyőgyantát szopogatott. Ha életben maradt volna, bizonyára ő is megkérdezné, miért? Liszagor elmesélte, hogyan halt meg. Csupán néhány napig ismertem, röviddel a sebesülésem előtt érkezett hozzám. Vidám, jófejű legény, tréfacslnáló. Két páncéltörő gránáttal odafutott egy kilőtt harckocsihoz, és behajította a lőrésen. Hej, Csumak, Csumak, te vén tengeri medve, micsoda kérdéseket tudsz te feltenni, és fenét sem értesz a dolgokhoz. Gyere ide! Gyere már... Hadd öleljelek meg. Mind a ketten felöntöttünk egy kissé a garatra. Ez korántsem érzelgés a részemről. Isten ments! És te is gyere ide, Valega ... Igyál, hű fegyvernököm! ... Igyál a győzelemre! Látod, mit csináltak a fasiszták a várossal Merő téglahalmaz, semmi több ... De mi életben maradtunk, a város pedig ... Újat építünk. Ugye, Valega? A németeknek végleg kaput! Ott vonulnak, látod, cipelik a hátizsákjaikat, Berlinre emlékeznek, a Frau- jaikra. Akarsz Berlinbe menni Valega? Én akarok. Szörnyen akarok. És ott leszünk mi még veled, majd meglátod! Feltétlenül ott leszünk! Útközben csak beugrunk egy pillanatra Kijevbe, hogy megnézzem az öregeimet. Derék öregeim vannak. Biz’ Isten ... Igyunk egyet rájuk, kotyog még benne valami, Csumak? És megint iszunk. Iszunk az öregekre, Ki- jevre, Berlinre, és még valamire, már nem is emlékszem, mire. Közben pedig folyton lődöznek, az ég már egészen lila. Süvítenek a rakéták, és a közelben valaki vadul pengeti balalajkán a ,,Barinya“-t. — Hadnagy elvtárs, engedelmet kérek. — Mi az megint? — A törzsparancsnok hívja. — Hát te ki vagy? — A törzs küldönce. — No és? — Az a parancs, hogy pontban 18 órakor gyülekező a harcállásponton. — Elment az eszed!... Mi a fene. Hisz ma szabadnap van, vasárnap. — Azt teszem, amit rám bíztak, hadnagy elvtárs. A törzsparancsnok így rendelte, én meg továbbítottam. — Értelmesen beszéljl Elrendelte, továbbítottam ... Bankettre hív tán, mi? A győzelem alkalmából? A küldönc elneveti magát. — Úgy hallottam, a németek északi csoportosításával holnap végeznek a „Barikádok“ gyár körzetében. Minket és a 32-eseket átdobnak oda. Nahát! Csumak bekecsét, derékszíját keresi a sötétben. Matat a földön. Liszagor lerázza köpenyéről a szalmát. — Valega, szedd össze a cfokmókot, és eredj szaporán Garkusáért. Innen a mäsodik ház, a pincében. Egy-kettő ... Valega felpattan. — Vigyázz, itt ne felejtsd az ásókat. — Majd Liszagor hozzám fordul: — Nos, mérnök, gyerünk figyelőpontot ásni! — Van elég ásó? — Van. Mindenkinek jut. Nekem, neked, Garkusának, Valegának. Az éjszaka megcsináljuk, annyi szent. Gyerünk. Az utcán felharsan Csumak öblös hangja. — Oszlop négyesével... Ének . .. Menet, szakasz, indulj! A szakaszában pedig összesen három ember van. Liszagor megveregeti a vállamat. — Nem sikerült hát benézni a te Igorodhoz. Mindig így járunk... Holnapra kell halasztani. Adja Isten, hogy életben maradjunk. Valahol, nagy magasságban, „kukoricadaráló“ berreg az égen, éjszakai felderítő. A „Barikádok“ fölött kigyulladnak a „mécsesek“. A mieink, nem a németekéi. A németek között nincs már senki, aki meggyújtaná. És nincs is miért. Hosszú, zöld sorban ballagnak a Volga felé. Hallgatnak. Hátul pedig egy fiatal, pisze orrú, apró termetű, szovjet őrmester halad — foga között hosszú, görbe pipa, himbálózó bojttal — s útközben felénk hunyorít: — Turistákat vezetek... A Volgát akarják látni. És fergeteges vidámsággal felkacag. Fordította: Gellért György Fáradt katonák jönnek, úgy ellepi) falut, hogy még lélegzeni is nehéz töl Hallgatagok. A fákat vágják, nagy ti két raknak, és néha énekelnek. „Ma t indulunk a frontra, búcsúzni jöttem Kató..." majd: „Öt perc az élet, öt pt és nincs tovább". Én szeretem őket. el lehet velük játszani. Különösen az magas, erős katonát szeretem, akit a , bielc Zsórinak hívnak. Én is így hívi Zsóri, gyere játszani. És Zsóri jön. kap, hatalmas tenyerével a plafon szorít, és nagyot nevet. Vele nevetek is. Szépen süt a Nap. Az eget bámul akár csak a katonák. Nehéz zúgás < latszik nyugat felől. A valószínűtlenül égen felcsillannak a repülök. Elöl a zérgép, oldalt a vadászgépek, közé a bombázók. Méltóságteljesen úszna) saját morajukban. — főnnek az angol gépek, jönnek angol gépek — kiabálom. Egy katc akinek szebb ruhája van a többiek rám üvölt: — Ne kiabálj, te kölyök, vagy té talán azok a gépek annyira érdekelni Mars az anyádhoz! Ijedség kerít hatalmába, és futni l dek végig az udvaron. Meztelen talj. csak úgy csattog a földön, pedig i csak március van. Tudom, édesanya hátul a kertben találom meg a nagy < fa alatt, a bunkerban. Szeretem ez helyet. Mindig, amikor a család ide nekült, úgy éreztem, mintha bújócskát szanának, csak azt nem tudtam sós hogy ki a kereső. A háború után, c kor az édesapám betemette az egész /< alatti építményt, én nagyon szomorú \ tam. Az apám azzal vigasztalt, hog\ bunkerba egy csúnya róka költözött elhordja a csibéket meg a tyúkokat, vei a tyúkokat, de különösen a csib( nagyon szerettem, így sikerült a me gasztalás. Csak később tudtam meg, h az óvóhelyen a háború után tényleg agányosan hosszúk aí szakák. Csak fél óra telt el, Polykarp három cigi tát is elszívott egy után. Legalább Jakwí) jönne, gondi de csak a szomorúsága fokozč Gondolatai közti szünetet kitölti a milyen könnyen hatolt a fekete 1 be a fehér kereszt szára. Ilyen ki nyen jut a földbe az ember is, ; dől ja Polykarp. A föld beszívja, szippantja, elnyeli. Utálatos a telhetetlensége! Elszomorodik I karp, mint mindig, ha ezekre a gokra gondol, de nem esik kétsé A folyamat természetszerűsége t nyugtatja. Valaki bezörgetett az ablakon, lykarp kimegy az ajtó elé. — Ki az? — szól ki a sötétbe. — Kísértet — válaszolja egy e tott hang. — Tűnj el! — mondja hangosan. Robbanásszerű a nevetés. A söt( Jakub alakja bontakozik elő. — Megijesztettelek? — kérdez — Nem is mondhatnám! — Akkor gyere, zárd be a háza gyere. — Hová? — kérdezi Polykarp. — Inni, megkönnyebülsz — m ja Jakub. — Gyorsabban felejtesz — Nem akarok felejteni — mc Polykarp —, de azért megyek. Bezárja a házat, egymás mellett kednek. A kocsma teli, a füst mé üres poharakba Is befészkelődik. i vanyú bűz ellenére a pulthoz tán kodnak. A lárma elnyomja a gon< tokát, s ez talán jó. — Öntsön nekünk — paranc. Polykarp —, de mindjárt decivel. A kocsmárosné önt, eléjük tol poharakat, és Polykarphoz hajol. — Egyedül maradtál, gyereli mondja —, asszony kellene nekei — Eh, mit! — legyint Polyl koccint Jakubbal, s egy hajtásra 1 sza italát. — Vagyis hát, igaza va fordul a kocsmárosnéhoz —, egy maradtam. Mind eltemettem, s L hogy engem nem lesz ki.. .1 Még szer, telil — parancsolja. — E magának isi . — Ne szórd a pénzed, gyerek - feléje haragosan a kocsmárosné V. Vestenicky: A NAPOS ÜT (olaj) VI KTOR NYEKRASZOV:
