Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-28 / 125. szám, hétfő
NEGYEDSZAZADA A PARTISKOLAN Mivel kezdje felszólalását, ha szót kap — törte a fejét Szórád János az iskolagyűlésen, azon a korán sötét őszi délutánon, negyvenkilencben. — Bevezetőben talán Szabó Berci szavaihoz kapcsolódhatna — gondolta. Az ifjúsági titkár minden harmadik mondatában a népet emlegette, ő majd anélkül, hogy ezt tenné, arról beszél, hogy a nép gondja, baja, érdeke és öröme azonos az ogy ember gondjával, érdekével, bajával és örömével. A nép öszessége emberekből áll, lehetetlen a népet felemelni, ha nem fordítjuk minden figyelmünket az emberre, ha nem erősítjük, ha nem segítjük és nem szeretjük az embert. Amikor én kommunista lettem — így mondja majd —, még nem népben, csak emberben gondolkoztam. Aztán tér majd rá a középpontban álló témára. Eszébe jutott az a régi esős novemberi délután, amikor Ján Rob Ponifian szlovák költővel és Richter Mihály területi párttitkárral, a diószegi malomasztalossal Nagymegyeren járt, az ötezer lakosú csallóközi faluban. Az állomástól kövezett út vezetett a községbe. A nedvességtől csillogó kockakövek egyikén kisil- labizálta a belevésett kopott szöveget: „Épült 1916 ban, méltósáqos Wallner Ferenc ezreden rendeletére, szerb hadifoglyok által.“ Neki — akkor harminchatban szegődött el kőfaragó inasnak — mindjárt szemébe tűnt ez a különös emléktábla, melyet a kényszermunkások raktak le valaha. A Dörnhau melletti kőfejtőben, negyvennégyben, többször felrémlett előtte ez a nagymegyeri járda, s arra gondolt: Rólunk. Hitler rabszolgáiról úgylehet még egy utcakő sem beszél majd az erre járóknak ... A diószegi cukorgyáré volt harminchatban a nagymegyeri határ. A földeken távolból jött munkások dolgoztak, a helybeliek rebellis hírben állottak, nem szívesen alkalmazták őket. A szlovák költő magyarul üdvözölte a népgyűlés résztvevőit, ő meg a fiatalokkal, vele egykorú fiúkkal és lányokkal beszélgetett késő estig. Nemcsak egy községet ismert meg Nagymegyeren, hanem embereket, tízegynéhány fiatalt, név szerint és külön, külön a helyzetüket, a családi állapotukat, a sorsukat, kevés örömüket, sok gondjukat, keserűségüket, vágyaikat. Megyercsen, egy szülővárosukhoz közelebbi faluban búcsú volt, amikor ott járt. Zene szólt, jótorkú legények dalolták: Kék a búzavirág, kék az egész világ, ha a két szemedbe nézek ... Ez járta akkoriban. Ö a keresetekről beszélt, s arról, hogy mit tehetnének magukért a nélkülöző fiatalok, a reménytelen, céltalan lézengés helyett miképpen tehetnék tartalmasabbá az időnkénti kényszerű munkátlanság napjait. Morvay Gyula, a tardoskeddi író-tanító így beszélt arról a fülledt, rossz előérzetektő) terhes őszről: Kamrám, konyhám tele halálos világrezgéssel gyűlik, gyűlik a garmada Nem veszem fel az újságot, úgy is tudom: idelobog Granada. Spanyolország már lángokban állt, s ő, meg a me- gyercsl fiatalok sejtették: az önfeledt táncolásnak, vigalomnak egykönnyen végeszakadhat. Karácsony közeledett: a kommunista ifjúmunkások a szlovákiai viharsarkokat járták, nem csupán, hogy tanácskozzanak a falusi fiatalokkal, hanem akin tudnak, azon mindjárt segítsenek is, támogatást szerezzenek számukra. Ha most a nagy történelmi fordulat után eljutottunk odáig — gondolta Szórád —, hogy már tényleg a párt és a nép összeforrottságáról beszélhetünk, nekünk kommunistáknak legfontosabb teendőnk erősíteni ügyünk ós eszméink iránt az emberek bizalmát, elnyeri rokonszenvüket. Így jön létre, így szilárdul meg az igazi egység. Gyerekkora őta Jókai széplelkű regényhősei voltak az ideáljai, Timár Mihály, Berend Iván, Negrotin kapitány és a többiek, a becsület elkötelezettjei, az elszánt igazságtevők. A komáromi sziget útjain az ő lábnyomaikat kereste, rájuk gondolt, ha elment a nagy író szülőháza előtt. Mindig elszomorította, hogy velük tud ugyan érezni, de mint példaképet nem tudja követni őket a mindent kockáztatás útján. Sokszor haragudott is magára: Mit akarok ezektől? Idejétmúlt, romantikus hősiességük már semmire sem jő. Megváltozott a világ, mások az eszményei, a követelményei, a mértékei. De mégis — gondolta máskor — vannak időtálló emberi értékek, amelyek minden korban nagyszerűek. Sokszor megesett vele az utóbbi hónapokban, hogy valahogy nem érezte magát elég erősnek. Több mint egy évtizede, hogy a párttagsággal járó kötelezettségek teljesítésére tiszta szívvel vállalkozott. Tizenhét éves fejjel egy egészen rövid ideig még naivul azt remélte, hogy a mozgalmi munka elképzelhető megpróbáltatások, gyötrelmek, testi és lelki kínok, súlyos válságidőszakok nélkül. Pedig már akkor, a csehszlovák polgári demokráciában is ültek börtönben barátai, ismerősei, forradalmi tevékenységükért: Schlár Ede, Fehérvári Laci és a többiek. Aztán, ahogy harmincnyolc őszén Horthy fehér lovon a Duna-hídon átment a bal partra, neki is szembe kellett néznie a kegyetlen valósággal, a fasizmus kíméletlen, durva embertelenségével. Attól kezdve nem hitte többé, hogy a börtön, a nagy próbatétel elkerülhető. Csak a szerencséjében bízhatott. Hátha. De már elszánta magát mindenre: bármi lesz a sorsa, ki kell tartania a végsőkig, mert a megadás — árulás. A következő hónapokban, években sok mindenre rájött: tanulmányozta az emberi test anatómiáját, a német koncentrációs táborban pedig közvetlen közelről látta —, nem könyvekből olvasta, hanem hiszen kézzel érinthetően tapintotta —, hogyan omlik szét az a gyenge építmény, amely a lelket és a szellemet hordozza. Iszonyú volt a felismerés, hogy a kiszolgáltatott ember milyen szánalmasan gyenge, mennyire tehetetlen préda. Az éhség, a szenvedés, a hajszolt- ság lesorvasztja az ember testéről a húst, bordái között horpadások keletkeznek, a hasa egyre homorúbb, karjai, combjai elfonnyadnak, egykor párnázott üle- pe, amelyen kényelmesen ülni tudott, két ökölnyi, sajgó dudor és a dizantéria elfolyatja utolsó életerejét, úgy pusztul el, mint a sárban szétlottyanó, ösz- szetaposott tök vagy uborka. Ki kell tartani — fogadkozott, amikor a félelmetes hírű testület, a székesfehérvári második honvédhadtest kémelhárító osztályának emberei, a kommunista ügyekkel foglalkozó csoport tagjai, negyven tavaszán elfogták és társait is, őt is „kezelésbe vették“. Ott voltak az érsekújvári csendőrlaktanya kínzókamrájában a legjobb környékbeliek, akiket az eltelt évtizedben Csehszlovákia Kommunista Pártja nevelt: Dömötör, Pálenyik, Marosinyecz, Fehér Kálmán, Bajtek, Vrzala, Chmelár, és még vagy harminc. A többieket, Csevárt, Bajkait, Trencsiket otthon gyötörték a defenzív osztály nyomozói. Az első talpalások, a vesetáji dögönyözések közben arra gondolt: nagyszerű, hogy ezek a csendörnyomozók törülközőt gyömöszölnek az ember szájába, így éppen a legnagyobb kísértések perceiben csak nyögni tud, az ordítás elfojtásával együtt az elszólástól is megóvják. Hamarosan kiderült, hogy nem olyan egyszerű a dolog. De akkorra már rutint szerzett a tartásban, a hallgatásban. A szerencséje sem hagyta cserben. Túlságosan fiatalnak látszott ahhoz, hogy sokat nézzenek ki belőle. Az egyik nyomozó kedvteléssel így mutogatta társainak: — Nézzétek, a madonnaképű haramia. Olyan ártatlanul néz, mintha háromig se tudna számolni... Milyen jó — gondolta Szórád — hogy most ezzel a nyugodt tudattal ülhet itt Budán a Karolina úti pártiskola gyűléstermében: nem árult el senkit, nincs titkolnivalója, róla nem derülhet ki semmi, sem most, sem később. De vajon, ha akkor negyvenben azok ott tudják róla, hogy még kiszedhetnek belőle valamit, s elhatározzák, ki is szedik azt a titkot, meddig tarthatott volna az ellenállása? Az emberi erő nemi végtelen. Haljon meg, de hallgasson? így írták, így mondták akkoriban, s így mondják ezt most negyvenkilencben különösen sokan. Olyanok is mondják és számonkérik, akiknek életükben egy gyomorszájütést sem kellett politikai állhatatosságuk igazolására elviselniük ... Vele pihenő időben azzal szórakozott az egyik kihallgató, hogy felváltva hol az ujjait csavargatta az el törés határáig, hol a haját tekerte az ujjaira és csomókban tépdeste. A kiszolgálatott embert, ha még szükség van rá, meghalni sem engedik. Egy szuronyos csendőr ül a lábánál, egy a fejénél, akkor is, ha alszik a betonra szórt szalmán, akkor is, ha álmatlanul hánykódik. Ha nagyon akarják, hogy beszéljen, szétszedik az agyát, a testét, széttépik idegeit, megszabdalják minden por- cikáját. A verés túlságosan egyszerű. A test fölmondja a. szolgálatot, lebénul, a tudat elhomályosul, az értelmes szavak bent szorulnak a hasznavehetetlenné vált emberi szervezetben. Csakhogy a verésen kívül sok egyéb eszköz is rendelkezésükre áll az elnyomó fasiszta hatalom embereinek, hogy a kiszolgáltatottat megfosszák személyiségétől. Csak az marad titok, amit nem tud. Amit tud, kifacsarhatják belőle ... Börtönbeli olvasmányaiból jónéhány epizódot sikerült megőriznie emlékezetében. A többi között egy elbeszélés töredékeit Michelangelóról. írója a nagy mester szavait idézte: Aki egész életében kővel dolgozik, végül maga is megküvesedik —• mondta a halhatatlan szobrász. Nem vált be a jóslat. Az idős művész később így vallott élete legnagyobb szerelmének: Ha a szobrász kigondol egy szobrot, először agyagból formálja meg, aztán vésővel kifaragja márványból. Én is tökéletlen agyagforma voltam, míg a te vésőd, Madonna, nem faragott új embert belőlem ... Michelangelo tökéletlen agyagfonnának érezte magát, akárhány csodálatos márványszobor került ki a keze alól. Kővel dolgozott, de tán nem kövesedett meg. Az ember nem válhat kővé. Bokányi is kőfaragó volt — jutott eszébe Szóródnak. — Otthon Komáromban, hétfőn éjszakánként rádiójuk mellé telepedtek az emberek és Őt hallgatták: Halló, itt Moszkva! Halló, itt Moszkva beszél! Bokányi Dezső, a híres munkásvezér, a hajdani lángoló szavú szónok, magyar nyelven híreket olvasott fel a rádióban. Lélegzetvisszafojtott csend, félórás áhitatos figyelem. A végén mindig fölhangzott az Internacionálé. Michelangelőtól, a reneszánsz korából Szórád visz- szazökkent a közelmúlthoz, aztán mindjárt a hétköznapi mába. Negyvenkilenc szeptember huszonheted i- ke volt: nem éppen a legkönnyebb napja életének. Az iskolagyűlés olyan dolgokról tárgyalt, melyek megremegtették a szíveket, összeszorították mindany- nyiuk torkát. Igyekezett másfelé terelni a gondolatait. Eszébe jutott, hogy az agrárszakos csoportban holnap lesz a vizsgadolgozat előtti utolsó foglalkozás. A Weisman—Morgan féle tudományellenes, idealista, reakciós irányzat elleni harcról, a növényi tulajdonságok eredetéről, az öröklékenységről, a fejlődés feltételeiről, a fajok közötti kereszteződés módjairól lesz szó. Már nem először. Sok érdekes vita folyt erről a témáról. Meglepte őt, valószínűleg a többieket is, az előbb felszólalt hallgató — civilben alispán — jártassága ezekben a kifejezetten agrártudományos kérdésekben. Hónapok óta együtt vannak az iskolán, de ez csak most, a tanfolyam vége felé derült ki, egészen imponáló módon. Ez az ember úgy beszélt, mintha nem magas közhivatalt töltene be, hanem a tiszántúli Dőry uraság hajdani birtokán, a föld új gazdáinak seregeit vezényelné győzelmes kenyércsatákra. Szórádot elismerésre késztette az a közvetlen beavatottság és rokonszenves tájékozottság, a szakértelem, mellyel ez a megyei vezetőember a termelési gondokról, tervekről, módszerekről beszélt. Bárcsak ő is ennyire megismerhetné új lakhelyén, Körösváron az életet — gondolta — a földet, a szántóvető munkát, a kenyérteremtő küzdelem egész nagyszerű folyamatát. (Részlet a szerzőnek a Karolina, negyvenkilenc szeptember című készülő regényéből) RÄCZ OLIVÉR: A szombathelyi politikai fogház balladája Azok emlékére, okik ott maradtak Mint aki régi, régi képen feledte kábult, álmodó szemét, s a ködbetűnő, sőpodt messzeségben nem látja már tulajdon életét, mint aki hosszú, terhes út után megérkezik magányos otthonába, úgy ért haza egy őszi délután: megérkezett a réoi lets szobába. Hosszú az út aiuiuK, ki társtalan, s társak közül egyedül tér haza, kinek szívében száz halottja van. kiket megölt a cella ajtaja: a néma ajtó, mely nem rejt vagyont, otthont, derűt, családi tűzhelyet, s melyet kovácsolt, durva vaskorong nyit sárgafényű rézkilincs helyett. Határ a foltos, néma ceiíaajto, határ az élet s szenvedés között, határ, mely nem bocsát be kint kavargó tavaszi szellőt, őszi lágy ködöt, de bebocsátja ónos éjszakákon a szomszédból szivárgó vérszagot s a nyugtalan, felcsukló, csapzott álom béklyóját leső, éber vallató» Hosszú az út annak, ki esteien kimérte százszor, hány lépést tehet ajtótól falig, s közben szüntelen megolvasta hozzá a lépteket: egy - ez itt a korsó, viz nem jár belé. kettő - a priccs, ráülni nem szabad, három - s ki léptét tovább menesztené, a homlokával verje a falat. Ki hazatért, annak már béke int. nem érez többé öklöt és sebet, a cellaajtón kívül él megint és újra kezdheti az életet. Ki hazatért, a napfényre jutott, s mert bántja még szemét a fényözön, habozva nyit be, sóhajt egy nagyot, aztán belép s megáll a küszöbön. Körültekint, bólint és megpihen, a falhoz dűl s hosszan úgy marad. Feszülten vár s mert nem jön senki sem, szemügyre veszi lossan a falat. A függönyt nézi és a képeket, a házkutatás hajdani nyomát, a feldúlt szekrényt, feldőlt székeket; szómbaveszi visszanyert otthonát. Asztalhoz lép és könyveket lapozgat, levélkötegröl régi tört emel fel, rendezni kezd, port fúj le és rakosgat, sétába fog, leül, majd újra felkel. Tükörbe néz, az ablakot kinyitja. Az ágy fölül elévült naptárt tép le, s mint akinek nincs többé semmi titka, rab-levelét akasztja fel helyébe. Aki szabad, annak már ágya van, aki szabad, kedvére álmodozhat, s ha felzokog, mert sajgó álma van, nem fél többé, hogy durván rákopognak. Aki szabad, annak a csend öröm, felejti végre őre lépteit, mik úgy csusszantak ott a vak kövön, mint tor előtt, mikor a kést fenik. Aki szabad annak már van neve: ruhája hátán nem jelzi szám tovább, s nem mormolja minden hajnal fele dermedt ajakkal Oscar Wilde négy sorát: „A hóhér az ő kertészkesztyüjével besurran a párnázott ajtón csendben, s megkötöz fürgén három bőrkötéllel, hogy torkod többé szomjan ne epedjen“. Aki szabad, nem fél hóhértól, örtöl, aki szabad, már mindent megtehet; kilépett már a szörnyű bűvös körből, ölelhet asszonyt, írhat verseket. Mindent tehet és mindent megbocsáthat, csak egyet nem - nem felejthet soha: nem felejtheti el a sok, sok árnyat, kiket megölt a bakók tábora. Ki hazatért magányos otthonába, nem felejtheti el a társakat, kiket tovább pusztít a gyilkos zárka, a szabadságot elnyomó lakat. Ki hazatért, ezért nem alszik éjjel, s mint ki a fénytől új hitet kapott, úgy üdvözli reggelre új reménnyel kelet felől a vérvörös napot. A vérvörös napot, mely győztesen lángol az égen s fénye úgy ragyog, hogy átvakít a torz emlékeken, eltöröl börtönt s cellaablakot. S ki hazatért, nem látja már a rácsot. Nem fél többé. Egyetlen jelre vár: hogy rántsa fel magasba már a zászlót az új holnapért küzdő proletár. I
