Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-27 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
DÉNES GYÖRGY VERSEI A KÖZÉP-EURÓPAI DOBOSSY LÁSZLÓ JCÖNYVE Megejtő, elgondolkoztató könyv Dobossy Lászlóé, aki nemcsak „írott dokumentumokra hivatkozik, hanem egyéni megfigyelésekre és egyéni tapasztalatokra is“. Hiszen az 1930-as években egyik vezetője volt a csehszlovákiai magyar főiskolások SarJő-mozgalmá- nak. Tehát nem csupán tanulmányai, olvasmányai, hanem életének egy (nem kis jelentőségű) része kötődik a csehszlovákiai magyar irodalom és kultúrpolitika történetéhez. Ennélfogva lehetővé válik számára, hogy e sajátos, történelmileg kialakult terminológiát: közép-európai, közép-európai ember rendkívül eredetien és gondolkozásra késztetően közelítse meg. Nem is Közép- Európáról beszél, hanem — pontosabbá téve a megjelölést — Kelet-Közép-Európa népeinek közeledését, e közeledés áramlásait mutatja-kutatja. Hiszen az elmélyült előszóban világosan utal arra, hogyha voltak is eltérések a kelet-közép-európai népek történetének alakulásában, ha léteztek káros ideológiai befolyásoló tendenciák, „nem oly mértékben, hogy a népi történelem természetes menetét eltéríthette volna ..." A népi történelem természetes menete akár mottója lehetne Dobossy László könyvének, a kötet átfogó jellegű és részletmegfigyeléseket — de mindenféleképpen tanulságokat — rögzítő, filológiai természetű írásainak. Tehát a szerző e táj, a Duna-táj népei történetének pozitív képét mutatja föl. Ennek következetes végigvezetése nagy nyeresége a cseh, a szlovák és magyar kultúrtörténetnek. A közeledésnek, s mindannak, ami évszázadok alatt és óta ösz- szeköti a kelet-közép-európai népeket és kultúrájukat. Dobossy László nagy tanulságokat rögzít s ad tovább. Merít a közös hagyományokból, saját ifjúkori élményeiből (egyetemi tanulmányai, Sarló-mozgalom). Végigkíséri a történelmi sorsfordulókat. E központi rendező elvnek és törekvésnek veti alá könyve szerkezetét, amely két fő részből áll: I. A cseh irodalom, kultúrtörténet — közös érdeklődésre számot tartható — mozzanatait, alakjait villantja fel; II. az előbbinek mintegy folytatásaként nyújt vázlatot a csehszlovákiai magyar irodalomról, középontban a Sarló-mozgalommal, Fábry Zoltán, For- báth Imre, Győry Dezső, Sáfáry László alakjával, akik mögött hagyományként fölbukkan Móricz Zsig- mond robusztus alakja is. Arra a kérdésre is világosan felel Dobossy László, hogy ő hol nyomozza a közös múltat, keresve a választ — tanulságul a jelennek. A „kényesebb — ellentmondásokból sűrűbben átszőtt — területen, az irodalomban nyomozza a párhuzamos meg a szabályosan eltérő jelenségek törvényszerűségeit.. így válik plasztikussá Prága vonzása (az egyetemi évek lobogása, Salda alakja és embersége, éppúgy — miként Zdenék Nejedlýé. „Annak idején Prágában tanultuk meg — s a magunk módján hirdettük is —, hogy tudatosítanunk kell, milyen közös tényező határozta meg népeink múltbeli közös életét“, hogy az előítéleteket és ellentéteket „fölválthassa a kölcsönös megbecsülésen alapuló őszinte rokonszenv és barátság“. Útvesztők és „mélyrétegi“ találkozások: ez a könyv fő mondanivalója. Felkutatása annak (Előítéletek ellen), hogyan és mi módon keletkeztek az antagonizmusok Kelet-Közép-Európában. Miként lehet ezt föloldani. Miként maradt torzó az erre irányuló törekvés a második világháború befejezéséig, de mégis miként élt lappangva (Antonín Zápotocký példája) tovább, várva a megvalósítás kiteljesülő esztendeit. A félelem és reménytelenség éveiben, útvesztők között miként hasított bele az éjszakába J. Fučík szava — a Sarlósok 1931. évi kongresszusán r— cseheknek, szlovákoknak és magyaroknak címezve. Miként dolgozott — kevésbé látványosan, de nagyon hatékonyan — A. Straka stb. Dobossy László nemcsak arra nyújt példát — miként lehet és kell az „összehasonlító irodalomtudományt“ művelni, hanem arra is, hogy a szaktudós gondolatrendszerében — frázismentesen — miként formálódik a „mélyrétegi“ törekvés, egymás kultúrája megismerésének igénye, a mélységekig hatóan. Úgy tűnik: s bizonyosan így is van — Dobossy László monográfikus igénnyel lát a cseh és a magyar avantgarde történetének és összehasonlításának megírásához. Éppígy — ez is kitűnik, még utalásaiból is — a Sarló-mozgalom szintézis-igényű megírása sem áll tőle távol; ennek elvégzését azonban még nem látja Időszerűnek, éppen jó néhány filológiai adat és támpont hiányában. A történettudomány és az irodalom- történet elvégzendő feladatai közé sorolja. „Lehet, és a történelmi felmérés során bizonyára kell is majd bírálni a Sarló-mozgalom hagyatékát... Annyi azpn- ban máris bizonyosra vehető, hogy kezdeményezései főleg az új tartalmú kapcsolatépítés terén hatottak erjesztően ..." — jegyzi meg önkritikusan és — mint egykori résztvevő — tárgyilagosan! Egy bizonyos: mint egykori résztvevőnek, Dobossy Lászlónak nincs szégyenkezni valója a Sarló-mozgalom némely fogyatékossága miatt sem, még akkor is, ha vallomásként fogjuk fel, hogy „két türelmetlen, vak és vad nacionalizmus malomkövei közé szorultunk. Tiszták voltunk, igaz szóra vágytunk, úgy éreztük, szétlapít, megaláz, elemészt a kétfelől szorító hazugság ...“ Ügy érezzük: e tömör mondat bővebb kifejtésre szorulna. Tulajdonképpen — Balogh Edgár Sarló-tanulmányához hasonlóan — Dobossy Lászlónak elemző tanulmányban kellene megírnia a Sarló történetét; így elszórt a sok megjegyzés. Még akkor is, ha néhol nem mentesülne a vallomásjellegtől sem. Bizonyos, hogy így plasztikusabbá válna a Győry Dezsőről, Fábry Zoltánról, Sáfáry Lászlóról nyújtott kép, teljesebbé válna — s nem vázlat maradna — a csehszlovákiai magyar irodalom egy jelentős korszelete. Hiszen — Sáfáry Lászlóról szólva — kérdésként vetődik fel az a jelentős kezdeményező szerep, amelyet oly sokuk nevéhez lehetne és kell odaírni; de e kötetben csak kérdőmondatokban szerepelnek: Lőrincz Gyula, Csáder László, Fery Antal, Pituk József és így tovább. Ezek „feszítik“ Dobossy László eme tanulmányainak kereteit. Bővebb kifejtést igényelnek. így valóban vázlat, és vázlatos marad a kép, amint a szerző erre önkritikusan utal is, nem szólva Kassákról és másokról. Dobossy László könyvét a budapesti Magvető adta ki. KOVÁCS GYŐZŐ 1973 V. 27. TAVASZ, VIRÁGZÓ AGAK Ott kóborlok az erdőn, hol a szél bolyongott szép tavasznap reggelén, mikor intett a csupasz sziklahát, s öröm kiáltott: állj meg, ne további Mert meg nem álltam. Buzgón csábított a hűs hegyoldal, fénybe tört titok, s a törpe cserjés, szeszélyes világ, hol egymást óvja-öli minden ág. Mily csoda volt, és máig az maradt az öröklétből metszett pillanat, a zárt egész, mit felemelt a szem, s megőriz bennem változó jelen. Mily csoda volt s vézna gyalogút, ahogy a bokrok árnyékába bújt, s mikor kitetszett gyenge fű között, rácsodált hamvas vadsőska, bürök. S körül a som, a sárgán bokrozó, arany tajték, de élő és mohó, hogy repesett a feslő somvirág, buja bibéjén átnyilalt a láz. Csupa hullám: a zöld, a lila, kék hogy összefolyt, míg pillantást cserélt, áradt, sodort a boldog erjedés, napját-csöcsét kínálta ifjú ég Engem is emelt szárnyas döbbenet, karoltak, vontak kontyos fák, füvek, csontos mellemből szíjas indo nőtt, elvarázsolt a tündérarcú föld. GYALOGÜT Rozstáblák közt a gyalogút oly virgoncán szalad, mintha nem is út volna, de beszédes kis patak. Fut a zöld árban, bujdosik, csak sejted, hol lehet, fölé bőrűi a zizegő, tajtékos rengeteg. Utacska, vézna gyalogút, oly félve lépek én, hisz régi gyermek-magamat varázsolod elém. Egy régi nyárban ballagok a rozsmezőkön át, szívemben csendesjó öröm, s virág, csupa virág. ?■ LU s 2. I Z < * Š § > z LU-I b* I 1 ä SZÉPEN FELELNI Örökkön együtt a világgal, szembeszegülve a halállal, mindig az ember mosolyáért, nem koporsóért - nyoszolyáért. Bölcső fölött dúdolni hosszan, kis lángot óvni meghatottan, mosolyogni - ha törten, vénen, elmélázni egy falevélen Értelmét vetni minden szónak, szépen felelni, hogyha szólnak, mert sző igaza aranyablak és az igazak megmaradnak.
