Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-20 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
Két karcolat nult, a derült égen fényesen ragyogtak a csillagok. Zsuzsa szeretett volna elterülni a fűben, szétvetni a ka ját és szállni, szállni föl, a csillagok közé... Végre befejeződött a tanév. Zsuzsát nem húzták el, aminek szívből örült. S jött a sokat ígérő vakáció. Valami ürüggyel mindig elment hazulról. Egyenesen Lacihoz. Boldogok voltak. Talán soha olyan szép szerelmes napok és éjszakák nem lesznek már az életében. Szülei később valamit meggyanítottak. Apja, ha lehet, még szótlanabbá vált, anyja is megjegyezte egy- szer-kétszer, hogy egészen más, mint volt, s hogy aggódik érte és félti Aztán történt valami az életében, valami egészen szokatlan és rendkívüli. Augusztus közepe táján sírva állított be Lacihoz. — Mi történt, mókuska? HosszlT hallgatás és faggatás után kimondta: — Ügy vagyok ... — Akkor rettent meg igazán, mikor kimondta. Most már nem titok többé: megtudhatja a város, a környék, az egész világ. — Semmiség az egész — mondta Laci könnyedén. — Néhány napra befekszel a kórházba és kész... Majd én elintézek mindent, ne búsulj, mókuska. Zsuzsa mást várt: örömöt, boldogságot, hiszen Laci azt mondta, hogy gyerek nélkül nem tudja elképzelni a házasságát. Balga fejjel akkor mégis neki adott igazat. Valóban semmiség az egész. Otthon azt hazudta, hogy tíznapos brigádra kell mennie. A kötelesség az kötelesség, nyugodott bele az anyja. Mindent belepakolt egy bőröndbe, kikísérte az állomásra és könnyes szemmel Integetett a távolodó vonat után. — Nagyon vigyázz magadra, kislányom! Laci lakásán hagyta a bőröndöt, aztán együtt mentek el a kórházba. Fél óra múlva a helyére került. Akkor döbbent rá, hogy mibe is cseppent, mikor az ágya szélére ült és körülnézett. Hat kíváncsi szempár fürkészte alig titkolható kíváncsisággal. Mintha pucéron ült volna előttük. Hat kétágú, hegyes villa már- tódott a szívébe. Mérgezett volt a hegyük. Átjárták az egész testét. Égették, hasogatták. Soha életében nem szégyellte még úgy magát, mint akkor. Beleszédült az ágyba. Azt is gyűlölte. Parázs volt alatta a hófehér lepedő, parázs a benne fészkelő szégyen is. El kell égniel Bele kell halnia! Másnap délelőtt átesett az abortuszon. És estefelé meglátogatta Laci. Édességet, meg öt szál piros rózsát hozott. Vidám és jókedvű volt. Mintha egy kicsit szeszes lett volna. A két öblös pohárra gondolt: hátha mással itta nagy, bő kortyokban a boldogságot? Laci csakhamar eloszlatta minden gyanúját. — Fel a fejjel, mókuska! Beszéltem az orvossal: minden a legnagyobb rendben van. Egy-két nap múlva kijöhetsz ... Nagyon szeretlek ... Hazajött a feleségem. Két-három napra. Megbeszéltük a válást, ő is szeretne mielőbb túl lenni rajta. A jövő hónapban nvélbe ütjük. Te pedig suliba jársz, leérettségizel, utáni, ögtön összeházasodunk ... Laci már az ajtóban állt, mikor Zsuzsa visszaintette. — Vigyázz az öblös poharakral Alkonyodott már, mikor újabb látogatója jött: Laci felesége. Meglepte az előkelősége és a szépsége. — Úgy is kezdhetném a beszélgetést, hogy te kis ringyó, ilyesmitől azonban nem kell tartania. Eljöttem meglátogatni. Egyrészt, mert kíváncsi voltam magára, másrészt pedig szeretném figyelmeztetni a veszélyre, ami fenyegeti. Nem a női hiúság hozott ide, nem is a férjem féltése és visszakönyörgése, nem, őszinte jószándékkal jöttem. Zsuzsa megpróbált jól odafigyelni, bár egyáltalán nem érdekelte, mit fog mondani Laciról a szépasz- szony. Hiszen Laci már minden lényegeset elmondott a kettejük életéről. — Bizonyára azzal kezdte a férjem, hogy ő egy nagyon szomorú és boldogtalan ember.. . Aztán elmondta. hogy gyerekkorunktól ismerjük egymást. Bizonyára beszélt a játékainkról, a közös pályaválasztásról, egyetemista éveinkről, az éhségmenetelésről, a házasságunkról, belefáradásról, kiégettségről, s nem utolsósorban a két öblös pohár legendájáról, amelyekből „...nagy, bő kortyokban kell inni a boldogságot . . Nekem is ugyanezeket a dolgokat mesélte el az első feleségéről, ugyanis én már a második felesége vagyok, s ha nem ébred fel idejében, könnyen maga lesz a harmadik, hogy aztán egy két év múlva tovább mesélhessen a negyediknek, és így tovább. Laci nem rossz ember. Csinos is, művelt is, sajnos szélhámos, nagy szélhámos . .. Elegem van belőle. Rövidesen elválunk, szabad lesz s a magáé lehet, ha akarja. De miért ugrana bele ilyen csúnya, megalázó játékba, miért rontaná el az életét?... Bár csak engem is figyelmeztettek volna annak idején! .., Gondolkozzék és ne haragudjon rám, hogy kissé felzaklattam. Mi tagadás: felzaklatta. Szavainak tüskéi beletapadtak, mint a méh fullánkja. Hosszú gondolatsort indított el benne, de ő soha nem tudta és nem merte végiggondolni a dolgokat, mert félt. Sokáig forgolódott álmatlanul. Nem akart többé a szépasszony szavaira gondolni. Laci arcát látta maga előtt, az ő szavai csilingeltek a fülében: „Fel a fejjel, mókuska, nagyon boldogok leszünkl“ Legnagyobb megrökönyödésére másnap délelőtt édesanyja látogatta meg. Megtört és szomorú volt. És hallgatott. Nedves szemmel nézett maga elé és csak ült szótlanul. Zsuzsát szinte fojtogatta édesanyjának szótlan bánata, aki azzal búcsúzott el, hogy most már mindegy, megtörtént, csak az apja meg ne tudja. Pedig megtudta. Nem kiabált, csak összepakoltatta a holmiját, kinyitotta az ajtót és kifelé mutatott. Édesanyja jajszóval sírt, ne tegye tönkre a jövőjét, hiszen gyerek még, de az apa hajthatatlan maradt, nem költözött könyörület a szívébe. Máig sem tudja, hogyan került ki az állomásra. Meg fog halni, mihelyt berobog a vonat... meg fog halni. Gyáva volt, nem merte megtenni azt a szörnyűséget. Laci meglepődött. Mikor megtudta, hogy miről van szó, elkomorodott. — Mi lesz a sulival? — kérdezte. — Nem tudom ... A történtek után ... — Mindegy — vidámodott fel a férfi —, fő az egészségi Rövidesen összeházasodunk. Szeptember végén a bíróság kimondta a válást, október elején pedig csendben összeházasodtak. Laci két hét szabadságot kapott. Karlovy Varyba mentek. Mintha csak néhány pillanatig tartott volna az a két hét, de abba a néhány pillanatba belefért ezer ölelés, ezer csók, ezer -újjászületés. Az utolsó előtti napon történt. E?y átmulatott éjszaka után későn ébredtek. Bennük zsongott még az ital és a muzsika mámora, kissé kiégve, kábán feküdtek egymás mellett. Odakinn komor és ködös volt a táj. — Le sem érettségiztem. Mi lesz velem, ha egykét év múlva megunsz és elhagysz? — Nsm unlak meg, következésképp: el sem hagyhatlak. — Tőlem nem szabadulsz ám meg olyan könnyen, mint az első kettőtől. Én megöllek, ha észreveszem, hogy máshoz húz a szíved! — Megölhetsz, mókuska. Én foglak biztatni, ha gyengének látszol .. . Hazautaztak és nn;gkezdődött a tulajdonképpeni házasélet: a szürke hétköznapok hosszú sora ... Laci munkába járt, ő pedig otthon háziasszonyosko- dott. Először is rendet kellett teremteni a lakásban. Rendet, de hogyan? Otthon soha nem kellett takarítania, édesanyja mindent megcsinált. A főzéssel még rosszabbul állt. * Nehéz hónapok következtek. Néha már veszekedtek is. Eleinte azt hitték, hogy csak megjátszák a veszekedést, pedig komoly és mély volt a jelentőségük. Lassanként a lakásban is elveszítette minden a romantikáját: figyelembe se vette az ernyőn szálló repülőgépet, nem perzselt a homok, a pálmák sem susogtak ... Zsuzsa belefáradt. Kétévi házasság után rádöbbent, hogy így értelmetlen az élete, hogy kiégett és teljesen kiábrándult Laciból. Nem szereti! Nem, nem, nem szereti! Saját magát is meglepte ez a váratlan fordulat. Hiába, betelt a pohár, nem bírta tovább: megmondta Lacinak. — Miből fogsz élni? ... Azt hiszed, könnyű az élet, mókuska? — viccelődött a férfi. — Azzal te ne törődj!... Nem állok ki az utcasarokra. Fiatal vagyok, dolgozni fogok. Bármit. Nem félek a munkától. Egy percig sem tudok veled tovább élni. Elválok. Laci valósággal megvadult, őrjöngött, teljesen kivetkőzött emberi mivoltából, és Zsuzsa arcába ordította, hogy szereti, hogy ragaszkodik hozzá, s hogy arra ne is gondoljon, hogy elválik, abba soha nem egyezik belel — Nem szeretlek, nem kellesz — mondta Zsuzsa. — Egy percig sem tudok veled élni további Laci elment Zsuzsa szüleihez, sírva könyörgött nekik, hogy csináljanak valamit a lányukkal, hogy segítsenek rajta, különben megöli magát. — Amit főztetek, egyétek meg! Néhány hónapos huzavona után elváltak. A bíróság pénteken délelőtt fél tizenegykor mondta ki a válást. Novokuznyeck városában roppantul gyötrődött Toka- renko polgártárs. — Szegénykém! — Feleségének megesett rajta a szíve. — Szegény drágám! Az egész a cukorkáid miatt van ...' — Pfuj! — felelte Tokarenko. — Káposztát akarok, savanyított káposztát! — És a felesége elment káposztáért, Tokarenkonak pedig ottmaradt a lánya. — Szaladj el iziben a csemegeüzletbe — mondta Tokarenko a lányának. Kedvem szottyant egy kis... izé... gyomorkeserűre. A lány elment a boltba. A családfő megkapta a gyomorkeserűt meg a káposztát. Megízlelte és ... — Pfuj — mondta. — Ügy látszik, nem bírja a gyomrom ... Az egész azért történt így, mivel Tokarenko túlságosan megerőltette magát a munkahelyén. Még a foga is belevágott. Nem volt édes az élete az utóbbi három évben. Aruki- hordónak állt be egy cukrászati üzembe — és no tessék! — mennyi áru hevert ott, s valahogy szemet hunytak minden fölött, úgyhogy ez az áru valósággal kínálta magát — négy belőlem, amennyit akarsz . .. Tokarenko pedig akart. Kezdetnek csak egy marékkai vágott zsebre, majd egy másikkal — megjárja, ízlett. Azután még egy pár kilogrammot vitt — oda se neki. Kénytelen volt egészen rászokni. Hiszen az otthonáért, a családfáért fáradozik. Csakhogy a felesége és lánya nem győzte elfogyasztó ni a hazahordott édességet, és ez szomorú volt. Tokarenko kénytelen-kelletlen inkább a saját erejére számított, Vagyis ebéd előtt, ebéd után, sőt ebéd helyett is cukorkát evett. Ebéd helyett Tokarenko valami kara- mellízű kompótlevest eszelt ki. A cukorkát a csomagolópapírral együtt főzte meg: akár a krumplit héjátmn. A levest kenyérrel ette, s bonbon-golyóbisokat köndö- sött. Az egészségét mégis aláásta. A cukorkát például eladhatta volna a piacon, Tokarenko azonban negatív magatartást tanúsított a magánkereskedelemmel szemben, meg aztán a rendőrségtől is alaposan félt. S nem is alaptalanul. Egy szép napon beállítottak hozzá a rendőrök, hogy házkutatást tartsanak — és elképedtek. Nem is volt mit kutatni, az egész lakás zsúfoltig tele volt édességgel: zsákokban, ládákban, dobo-• zokban, üvegekben, lábasokban — mindenütt cukorka és bonbon... Még a kádban is. A padlón is édesség hevert... Megmérték — másfél tonnát nyomott. — Amikor majd csomagot hoztok nekem a dutyiba — mondta búcsúzóul családjának Tokarenko — nehogy eszetekbe jusson ilyesmit is beléienni — és fejével a cukorkára bökött. — Ne mérgezzétek meg az életemet! — Végre-valahára, befutottam önhöz, kedves doktor úr... Hát persze, ilyen híresség... A plasztikai műtétek legkiválóbb szaktekintélye!... Doktor úr: ön zseni. A világon senki sem képes arra, hogy ilyen merészen átalakítsa az emberi arcokat, zseniális Javításokkal orvosolja a természet hibáit, megváltoztassa az orr, a száj alakját... — fó, jó, jó... Ne túlozzunk. Mivel szó’g álhat ok? Es mi a neve? — A nevem nem fontos. — Az arcom fontos. — Hm... Az arca egészen rendes: szabályos vonások, magas homlok, okos tekintet. No persze, azért —, hogy úgy mondjam — valami belső ujjongás sugárzik belőle. — Ezt is észrevette? Azért kérem, sürgősen operáljon meg. önnek gyerekjáték... Nekem pedig létkérdés. — Tudja, doktor úr, én arról ábrándozom, hogy az arcom ne szépséget, hanem éppen hogy undort, elégedetlenséget fejezzen ki... — De minek, az isten szerelmére? — Tudja, doktor úr, én túlságosan gerinctelen vagyok. Mihelyt rám néz az irodafőnök, nyomban hajbókolni kezdek. Hiába, ilyennek születtem! Semmit sem tehetek ez ellen. De szégyen-gyalázat a rokonok, a kollégák előtt. És persze önmagam előtt is szégyenkezem ... * — Rendben van. De azután, amikor majd megoperáltam, akkor már nem fog hajbókolni? — Dehogynem, doktor úr! Persze, hogy igen! Csakhogy akkor majd undor sugárzik az arcomról... Fordította: GELLÉRT GYÖRGY
