Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-08 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
A tóke nagyméretű koncentrációja jellemző a kapitalista világ gazdasági politikájára. A nyereség utáni hajsza arra készteti a monopóliumokat, hogy ún. nemzetközi monopolista társaságakat hozzanak létre. E gigászi monopólium-komplexumok létrehozásának célja a dolgozók fokozottabb kizsákmányolása. Ugyanakkor a szóban forgó társulások egyes kiszemelt, rendszerint fejlődő ország függetlenségére törnek. Ezzel párhuzamosan a felvevő piacokért folytatott harcuk még jolihan kiélezi a tőkés rendszer alapvető ellentéteit, tovább mélyíti a kapitalizmus válságát. A tőke nemzetközi koncentrációját illetően az Egyesült Államokban alakult különböző társulások haladnak az élen: külföldi fiókjaikban 80 milliárd dollár áll rendelkezésükre, míg a többi nemzetközi monopolista társulásra hozzávetőlegesen 50 milliárd esik. A közvetlen tőkebefektetéssel összefüggenek természetesen a nemzetközi társulásoktól származó rövid és hosszú lejáratú hitelek is. Ily módon a tőke nemzetközi „vándorlása“ nagy mértékben hozzájárul a „szuperbankok“ aktivitásához is. Figyelembe kell venni ugyanakkor a tőkés termelés globális jellegét. A legtöbb tőkésország munkaerő- bázisa a korporativ termelési struktúra részévé vált. Csupán az amerikai vállalatok 5—7 millió munkást alkalmaznak más országokban, s megfigyelhető, hogy egyre növekszik a kizsákmányolt tömegek számaránya. Hajsza a nyereségért . (Baltimore Sun) 1973. A nemzetközi korporáció érdekeinek középpontjában továbbá a „hatalom internacionalizálása“ áll. Módszeresen igyekeznek aláásni az egyes államok hagyományos hatalmi intézményeit, s tulajdonképpen a nemzetek fölötti intézmények kialakításának útját egyengetik. Tagadhatatlan, hogy egy-egy nemzetközi monopolista társulás külföldi befektetéseibe bevonja az adott ország tőkéjét és munkaerőbázisát is. Mindez magától értetődően mélyreható változást idéz elő a nemzeti államháztartásokban, amelyek immár végképp nem a nemzet érdekeit szolgálják. Ez viszont érzékenyen érinti az államok önállóságát, arra kényszeríti őket. hogy feláldozzák nemzeti érdekeiket és céllaikat. A nemzetközi monopolista társulások politikája tehát arra irányul, hogy egy nemzeti határok áltai nem korlátozott piacot hozzanak létre, és kialakítsák a nemzetközi magántulajdont védő törvényeket. Ennek érdekében van szükség a politikai hatalom ún. „internacionalizálására“. Rések — repedések A vázolt folyamat korántsem olyan sima lefolyású, miként az érdekelt monopóliumok szeretnék. A születőben levő rendszer körvonalaiban már most észre lehet venni a réseket, repedéseket. Mint említettük, a nemzetközi tőke offenzívájában az amerikai vállalatok állnak az élen, ám nyomukban már ott jár Nyugat-Európa, ugyanakkor a globális komplexumok útjára lépő japánok szinte futólépésben haladnak. „Ugrásszerű“ fejlődésnek lehetünk tanúi a nemzetközi hitelpiac terén is. Ezzel egyidejűleg azonban szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a tőke nemzetközi offenzívájának következtében számos ország elvitathatatlan függetlensége csorbát szenved. Annak ellenére tehát, hogy a nemzetközi monopolista társulások támadása szinte minden fronton megindult, a konkurrenciaharc, valamint az egyes országok ellenállása hatására a folyamat fejlődési iránya korántsem egyenes vonalú. Az eddigi eredmények a vártnál sokkal kisebbek. Az „üzlet“ ún. „internacionalizálása“ mélyreható változásokat idéz elő a hatalmi hierarchiában, a ňemzetek fölötti intézmények egész sora lát napvilágot. Az integráció lényege ebben a vonatkozásban tulajdonképpen a nemzeti gazdasági struktúrák beépítése a magántőke és a hatalmi intézmények nemzetközi rendszerébe. Az egész folyamat tulajdonképpen különböző nagyságú kártyacsomagok összekeverésére emlékeztet Mivel a kártyák nagysága nem egyforma, rendezetlan halmazt kapunk, s ha az ászok, királyok, dámák helyükön maradnak is, már nem uralkodnak eredeti csomagjukban, hanem bonyolultabb rendszerekbe hatolnak be. A termelés „internacionalizálása“ tehát még jobban elmélyíti a tőkés rendszerre jellemző ellentéteket. Ami a termelési és az áruviszonyokat illeti, a magántőke csupán egyetlen „hatalomnak“, a kon- kurrencia törvényének engedelmeskedik, éppen ezért képtelen összehangolni a termelést a társadalom érdekeivel. A bürokrácia minden eszközét felhasználja arra, hogy a munkástömegek semmit se tudjanak a termelési foTyamat tulajdonképpeni lényegéről és céljairól. Ez viszont társadalmi szinten szükségszerűen az elidegenedéshez vezet. A munkás elidegenedik a termelőeszközüktől, a gépektől, a gyártmánytól, sőt a munkától is. Kétségtelen, hogy a munkafolyamat antidemokratikus jellege az oka annak, hogy a kapitalizmusban a tudományos vívmányok nem állnak az ember sokoldalú fejlődésének szolgálatában. Nyilvánvaló, hogy a munkások együttműködése a tőkésekkel nem önkéntes, hanem erőszakos ökonómiai eszközök, kényszerítő társadalmi politikai és szociális hatások következménye. Éppen ezért kell a munkaadóknak állandóan harcolniuk, hogy hatalmukban tarthassák a tömegeket. A tőke koncentrációja a konkurrenciaharc következményeként a hitelpolitikával egy szinten valósul meg. A konkurrencia ugyanis arra kényszeríti a vállalatokat, hogy létük biztosítása érdekében újabb és újabb befektetéseket eszközöljenek, ugyanakkor biztosítsák a felvevő piacot. Ezek az erővonalak teremtik meg tulajdonképpen a feltételeket a vállalatok immár említett „internacionalizálásához“. Mozgottá erők A kapitalista „üzletvilág“ egyik legfőbb mozgató ereje a konkurrencia. A vállalatok kétféle harcmodort alkalmaznak a konkurenciával szemben. Mindenekelőtt újabb és újabb árufajtákat biztosítanak, hogy a nyereség csökkenése esetében átálhassanak újabb termékek gyártására. Másrészt megmaradnak a régi termelési módszereknél, ám ugyanakkor új felvevő piacot, valamint olcsóbb munkaerőt biztosítanak, ahová szükség esetén át lehet a vállalatokat telepíteni. A konkurrenciaharchoz azonban állandó tőkebefektetésre is szükség van. A monopolista társulások nagy nyereségre tehetnek szert, ha a piacra a keresletnek megfelelő árut képesek szállítani. A konkurrencia és a gyáitási folyamat korszerűsítése azonban veszélyezteti az újszerűségből származó előnyöket, főképp a nyereséget. Ugyanis minden vállalat nyereségének egy részét akarva-akaratlan a termelés korszerűsítésére és bővítésére kénytelen felhasználni. A nemzetközivé vált amerikai nagyvállalatok kétségtelenül sok előnnyel rendelkeztek a múltban. A háború sújtotta, gazdaságilag elmaradt Európa nem tudta kielégíteni a keresletet. Ezt ügyesen használták ki az' amerikai vállalatok, s egyre inkább a nemzetközi piacok korlátlan uraivá váltak. Ám Európa és Japán gazdasági fellendülését követően az Egyesült Államoknak tudomásul kellett vennie, hogy versenyképes partner áll vele szemben. Kkxpodt a forrós A külföldi piacok kínálta lehetőségek, valamint az olcsó munkaerő az amerikai vállalatok számára vonzóvá tette a külföldi befektetéseket. Ám erre kényszerítette őket az európai és a japán vállalatok rohamos fellendülése és erősödése is. A negyvenes években és az ötvenes évek elején, amikor az Egyesült Államok politikai tekintélye és befolyása nyugaton a legnagyobb volt, az amerikai vállalatok nem fektettek be jelentősebb tökét Nyugat-Európában és Japánban. Viszont a Közös Piac megalakulása után egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek ebben az irányban. A japán piacok is csak akkor keltették fel érdeklődésüket, amikor már a japán vállalatok komoly konkurrenciát jelentettek számukra. A „harmadik világ“ munkaerőfeleslege még aránylag nagy, ugyanakkor a helyi burzsoázia gyenge. Ez a tényállás nagy reményekkel kecsegteti a nemzetközi monopolista társulásokat. A kivitel bővítése érdekében megrohanták a fejlődő országok olcsó munkaerőpiacát. Közben ott, ahol fiókvállalataikat létesítik, igyekeznek körülbástyázni magukat a szocialista eszmék érvényesülésével, valamint az ökonómia állami szektorában rejlő veszélyekkel szemben. A tőke koncentrációját és centralizálását elősegítő másik erő a hitelrendszer. A hosszú lejáratú hitel- tőke világpiacát még „meg kell“ teremteni. Ha a további fejlődés mai ütemében halad, ez a tőke a kapitalista világgazdaság komoly tényezőjévé válhat. A nemzetközi monopolista társulások hitelképessége növeli az érdeklődést részvényeik iránt. A nyugateurópai részvénypiacra például a világ minden tájáról áramlik a tőke, itt koncentrálódik, majd a nemzetközi társulások közvetítésével újra visszakerül abba az országba, ahonnan jött, de most már a nemzetközi tőke „pecsétjével“ és minden előjogával. Végeredményben ez a folyamat megkönnyíti a nemzetközi tőke behatolását az egyes országok nemzet- gazdaságába. V*széiybeii a szuverenitás A nemzetközi monopolista társulások célja tehát kétségtelenül a nemzeti tőke felszámolása és olyan globális rendszer létrehozása, amelynek keretében a termelés ugyan magasabb színvonalat érne el, viszont az ellenőrzés a tőkések kezében maradna, akik a nyereség jelentős részét zsebre vágnák. A szóban forgó rendszer ezzel egyidejűleg megteremti a feltételeket ahhoz, hogy a kapitalista világ mindössze egy százalékát könnyebb legyen kiszolgálni, ám ugyanakkor szemmel is tartja. A „harmadik világ“ kis kapitalistája félve a magántulajdon államosításától, kész kiszolgáltatni magát a nemzetközi monopolista társulások kényére- kedvére. A nemzeti vállalatba befektetett tőkéért cserében megkapja a nemzetközi társulás részvényeit, amelyek viszont áruba bocsáthatók a világpiacokon. Az ilyen tőkét természetesen már nem lehet kisajátítani megfelelő ellenérték nélkül. A nemzetközi monopolista társulások természetesen igyekeznek hatalmukba keríteni a világgazdaság vezető pozícióit. Ennek következtében a tőke néhány nagyobb központban összpontosul. Viszont tény az is, hogy a „globális ökonómia“ megteremtésére irányuló törekvések nem felelnek meg a dolgozó tömegek jogos követeléseinek és szükségleteinek, hanem a tőkés rendszer kiszákmányoló jellegének megvalósulási formáját jelentik. (A ZA RUBEZSQM nyomán) A Standard Oil de Brasil szinten a nemzetközi monopolista társulás egyik jellegzetes megtestesítője.
