Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-30 / 101. szám, hétfő

Konsztantyin

PAUSZTOVSZKIJ:

Gyalogút Capriban

Hajónk közelében megmozdult a piszkos víz, mintha valaki erősen ráfújt volna; a víz alól szürke acélteknőc. egy

amerikai tegeralattiáró bújt elő

Tempósan megindult a kikötő felé. Tétován haladt, minit a

vak Túlontúl közel úszott el

halónk mellett, az utasok riad tan futottak a fedélzet egyik oldalára.

Ekkor a tengeralattjáró váratlanul oly ijesztően felsiví- tott mintha lecsípték volna

a farkát. Az öreg halász, aki velünk utazott Capriba, a tengeralattjáró felé kö|)ött:

— Átkozott dög!

A tengeralattjáró csavarjai zubogni kezdtek; lassan befurakodott a tö>bbi, éppoly szürke, amerikai tegeralattjáró közé. Ott vesztegeltek mind, szorosan a nápolyi kikötő kőfalánál.

Ezek után pedig a mi kis fehér hajónk, az „aliscafo“ — Így hívták itt a szárnyashajókat — óvatosan elindult a kikötőből.

Több felől Castel deli ’Ovo feketéllett, mögötte Ischia, gyönyörű és kikapós halászasszonyok szülőföldje; előttünk pedig már felködlöttek Capri partia i.

Ez a lilaszín gránit-sziget mindaddig a vízben rejtezett, amíg parti szikláin föl nem tűntek a sárga bougainvillea vízesésként aláomló zuhatagai, valóságos virágzuhatagok.

Ezt a különös virágot Bougainville francia hajóskapitány a Csendes-oceán szigeteiről hozta magával Európába.

Tisztelettel kell adóznunk Bougainville emlékének: önzetlen gyarmati tengerész volt. Nem aranyat, gyöngyöt, rabszolgát szállított, de: zsenge

virágot, s aligha hihette, hogy virágaival vagyont gyűjt magának.

Régi vonzalom fűz a Fö'ld különböző részeit ábrázoló térképekhez. Ebben az írásomban sem tudom elkerülni őket, különösen pedig azt nem, hogy ne beszéljek földrajzi elnevezésekről.

Vannak nevek, amelyek rabut ejtenek szépségükkel; mások

ellenszenvet keltenek, főként

azok, amelyeket az emberek butasága, hiúsága vagy érzelgőssége szült.

J á rt á ba n - költében alk a 1 más in t mindenki találkozott efajta

banális elnevezésekkel: „álomvölgy“, „légvár“, „frigypalota“. A banálitás nagy ereje, hogy behatol a legpallérozottabb koponyákba is, és mérges fertőzést okoz. Hovatovább a ba- nálitás elborítja zavaros hullámaival a Földet. A banálitás: a korlátolt és önhitt emberek világa.

Amibe Capriban belebotlottam. nem csupán banálitás volt, hanem szinte meggyalázása a környező gyönyörű tájnak. Itt is elnevezésről van szó. Nem is akármilyenről. Hadd magyarázzam meg néhány szóval.

A szigetet északról dél felé a Marina Grande kikötőtől a Marina Piccola kikötőig sziklába vájt gyalogút szeli át.

Ennek az útnak változatos szépségén kívül olyan sajátosságai vannak, mint a világ legkellemesebb természetvédelmi területeinek. Nem növényekben és forrásokban bővelkedik ez a terület, hanem illatokban; olyan sűrű, oly friss illatokban. amilyen az épphogy lehullott könnyű tavaszi hóé.

Ezek a gyantás, gyógyító erejű illatok mindenen túltettek, ami eféle valaha is előfordul a Földön; túltettek talán még az Edénkért legendás illatán is. Ha csak egyszer módunkban volna, hogy teleszívjuk magunkat az Édenkert levegőjével, sokáig nem hervadna le ajkunkról a boldog és vágyakozó mosoly.

Csupán nagy költő, olyan mint Goethe tudta megírni ezt a levegőt. Goethének sikerült a nap ama szakáról beszélnie, amikor „sóhajnyi szinte a lombokon a szél“ — vagyis a mérhetetlen esti csöndről, amely azért van, hogy nyugalmat adjon a megfáradt emberi szívnek.

Ezen a gyalogúton Ikarusnak érezhetjük magunkat, gondolatban elsuhanhatunk a levegő áramlásában a boldog táj fölött. Meg is állhatunk egy

szempillantásra, hogy az enyhén Illatozó citromfalombokhoz érjünk, s ekkor nyomban megpillantanánk az út szélén a visszataszító kis táblát: hegyes gót betűkkel feketéink rajta a felírás: „Via Krupp“.

Krupp útja! Ekkor szinte elszürkült az ég, összeszorult a szívem.

Krupp útja! A legnagyobb gyilkosok egyikéé. Gyárosa ő az „acél halálnak“, amely szilánkokká szabdalta ezrek és ezrek fejét. Krupp a maga sétáinak, német filiszleri „spacírozásainak“ készítette ezt a gyalogutat. Tisztátalan pénzen építtette, önnön tiszteletére. Elviselhetetlen, képtelen ciiiiz- mus. Egész Európát vér és korom borította még, nemrégen

ért véget a háború. Hitler

hisztérikus, örjöngő hangja mintha még olt recsegett volna ennek a gyalogúinak minden kanyarulatában.

És hirtelen eszembe jutott

az a kövér férfi, akit a napokban a Marina Piccolán, a vendéglőben láttam. Pasquale, a jókedvű, sötét szemű fiú szolgálta ki.

Pasquale szemében aznap félelmet és visszafojtott haragot vettem észre. Az egyik kis asztalnál, az abroszon nyugtatva, összeszorított, inas öklét, arcán a hódító gőgjével, ült egy vörös öregember.

Ujjait vörhenyes, kemény szőr borította. A kalapja szalagjában tűzött fácántoll remegett a szélben. Az öreg minduntalan ökölbe szorította, majd kinyitotta kezét. Szemmel láthatóan dühös volt.

Egyszer csak kihúzta a fácán- tollat és kihajította az ablakon.

Az öreg társaságában levő fiatal olasz nő összerezzent és lesütötte szemét; szinte még kislány volt, rövid, gyűrött sortot viselt.

A kis fagylaltoskainál megremegett és táncolni kezdett a kezében. Az öreg megszorította a nő kezefejét; és vadul körülnézett, mintha ő volna egyetlen birtokosa ennek a kék világnak, meg ennek a lánynak.

Egy távolabbi asztalnál fölnevetett egy hórihorgas néger, ón meg elmosolyodtam. Ekkor az öreg öklével az asztalra vert, valamit morgott németül, fölállt, és feszes, katonás léptekkel elindult a kijárat felé; otthagyta kísérőjét, még csak rá sem nézett. Nyilván dühöngött valami miatt.

A fiatal nő riadtan hajtotta le a fejét. Nemcsak az öreg hangjától félt, de a napbarnította horgászok kacajától is.

Amikor elhaladt mellettük, a horgászok fütyülni kezdtek az öreg után; így fütyülnek a kocsisok a lovaknak, hogy gyorsabb vizelésre serkentsék őket. A halászok szeme elsötétült a haragtól.

Odalépett hozzám a vendéglő tulajdonosa — görnyedt kis olasz, azzal büszkélkedett előttem, hogy ismerte Makszim Gorkijt —, és szemével az öreg után vágva halkan így szólt:

— Azt mondják, Krupp egyik munkatársa. Veszedelmes ember.

Azt szerettem volna felelni neki, hogy fütyülök Krupp valamennyi munkatársába, külön- külön és együttvéve; de sajnos nem leltem megfelelő olasz szavakra, hogy kifejezzem ezt a gondolatot. A gazda azonban alighanem megértett, és hátrálva szaporán bólogatni kezdett.

A lilasortos lány átült egy távolabbi asztalhoz, kezébe temette arcát és sírva fakadt. És én ekkor szánni kezdtem ezt a gyámoltalan és szemlátomást tapasztalatlan utcalányt. Nemrég még örült, hogy az öreg mellett, ha csak néhány napot is. az elegáns Capriban tölthet. S most sírnia kellett, ha ránézett arra a néhány szakadt, gyűrött ezerlírásra, amit a vörös hajú öreg adott neki; még meg sem melegedtek a kézitáskájában. Bánta már a mindennapos kocsiutat Anacapriba vagy a Villa Jovis- hoz; bánta a vacsorákat a Monte Solarón, vagy a legdrágább étteremben, a „Quisisaná“-ban; bánta a Salvatore Dali rajzaival díszített, fényűző fürdőköpenyeget.

Ekkor az egész világot bejárt kísérőnőnk, akit „orosz külföldiének tituláltunk. így szólalt meg:

— Milyen fortelem, hogy van ez a Via Krupp! Át kell nevelni.

— Üj nevet kell neki adni...

— No persze, azt! — helyeselt pirulva. Haragudott önmagára, hogy lassan elfelejti az orosz nyelvet. És mintha már döntöttünk volna, tüstént megkérdezte:

— Minek nevezzük el? Goethe útjának?

E11 en tmond ta m. V é lem ény em szerint sokkal helyesebb lenne ezt a hegyi gyalogutat Heine útjának neveznünk. Goethe túlságosan fennkölt személyiség volt. Nemhiába szólította Heine ,,kegyelmességed“-nek, amikor hozzá fordult.

Kavicsos volt ez a gyalogút, mégis vidám és poétikus. Úgy éreztem, hogy bizonyára végigment rajta egy zöldkalapos, lobbanékony szép nő és elvesztette jázminillatú, szűk kesztyűjét. Az a nő, akivel Heine oly zavartan ismertetett meg minket. Hol is? Mikor is? Ré- gesrég, egy öreg vízparti vendégfogadóban. Lucca városában.

Az asszony szemét a kalap színe halványzöldes árnyékkal lepte. Senki sem tudta megmondani, milyen színű a szeme, csak a lucoai színház öreg súgója. Ö azt bizonygatta, hogy olyan a színe, akár a krizolité, a drágakőé, amely csak a színésznőknek hoz boldogságot.

Ügy határoztunk, hogy Heinéről nevezzük el a gyalogutat; csodálatos verseiért, amelyek szikrázó pillantásához hasonlítanak; szavainak halálos mérgéért s végtelen gyön- gésségéért; azért, mert gyilkos kacajjal illette a világ ostobáit, s mert a szíve soha nem nyugodott meg.

És azonmód nekiláttunk, hogy kidolgozzuk egy fantasztikus akció tervét. Mindenekelőtt ki kellene választanunk a sziklákon, közel a gyalogúihoz, sima részeket, amelyekre olajfestékkel rá lehet írni az út új nevét. Ilyen sima felületet sokat találtunk.

Azt terveztük, hogy Pasquale csiszolópapírral megtisztítja ezeket a felületeket, aztán az „orosz külföldi“ rájuk festi az út új nevét. Ilyen sima Heine“. A régi táblácskákat egy éjszaka alatt kellene leszedni.

Ezután majd igen gyorsan követnék egymást az események. Az új elnevezés másnapján már kora reggel zavartan verődnének össze az első járókelők.

Később motorkerékpáros városi rendőrök robognak végig az úton.

Minden oszlopnál megállnak: tábla már nincs, csak a szegek tátongó lyuka. Fejüket csóválják, aztán hosszasan keresgélik a bokrok között a régi táblácskákat, de egyet sem találnak. A gyerekek valamennyit a tengerbe hajították.

A rendőrök néhány fenyegető szót kiáltanak a gyerekek felé, s elmotoroznak, a gyerekek meg fütyülnek utánuk.

Néhány nap múlva pedig megérkezik Rómából a híres olasz író, odaül hozzánk a Marina Piccola-i vendéglőben, mosolytól ragyog a szeme. Megöleli Pasqualet:

— Igazi olasz vagy. Ezért még az öreg Garibaldi is meghívna egy fagylaltra.

És három adag fagylaltot rendel Pasqualenak: pisztáciát, ananászt meg mandulát.

Mi felnőttek pedig irigykedhetnénk Pasqualera.

Nemsokára elutaztam. A gyalogút mellett, ezen a száraz talajon merőben váratlanul, égszínkék cikóriát pillantottam meg. Nálunk Oroszországban egész cikóriamezők virulnak. De itt megörültem ennek a jelentéktelen virágnak.

Valami bizonytalan rokoni érzés kerített hatalmába: leszakítottam néhány szálat, egy könyv lapjai közé tettem, hadd emlékeztessen Caprira, a szomorú Heinrich Heinére, a Földközi-tenger azúrkék forróságá- ra. Dalos László fordítása

Emlékét megőrizték

Jaroslav Hašek a Szovjetunióban

Jaroslav Hašek az első világháború folyamán Oroszországba került, s habozás nélkül az Októberi Forradalom zászlója alá állt, védelmezte eredményeit. A fiatal szovjet köztársaság' számára, amelyet minden oldalról ellenség vett körül, az internacionalisták segítsége nagyon értékes és feledhetetlen maradt.

Hašek neve szorosan összekapcsolódik a szovjet népnek az intervenciós csapatok ellen folytatott harcával a Volga mentén és Szibériában. Bugul- ma, a hajdani kis városka, a Tatár ASZSZK jelentős ipari központja, nagyon jól emléke zik Hašekra, aki 1918-ban itt a városi parancsnok helyettesének tisztségét töltötte be. Bu

Jozef Lada illusztrációja Jaroslav Hašek: Švejk című

kötetéből.

gulmában múzeumot nyitottak Hašek, a „vörös parancsnok“ emlékére. A város egyik utcáját is róla nevezték el.

Ufában sem feledkeztek meg Hasekról, ahol az Utunk nevű fi'ontújságot készítő nyomdát vezette. Ebben a városban születtek első orosz nyelven írt írásai: Az ufai burzsuj naplójából, Bulakulin ufai gazemberről, Az ufai Ivari loanovics és mások.

Hašek mindig készen állt, hogy a forradalom érdekében dolgozzon. Ez a képessége, valamint nem mindennapi szervezői tehetsége különösen abban az időszakban nyilvánult meg, amikor kinevezték az 5. hadsereg politikai főcsoportfőnöksége internacionalista osztályának vezetőjévé.

Az internacionalista osztály számos politikai kiadványt, újságot, röpiratot adott ki különböző nyelveken, tömeg- gyűléseket, összejöveteleket szervezett, megalakította a Vörös Hadsereg internacionalista csapatait.

Hašek minden feladattal meg tudott birkózni. Minden erejével azért az ügyért dolgozott, amelynek igazságában hitt, lelkesedése elterjedt környezetében és olyan munkát is sikeresen tudott befejezni, melynek megvalósítását a többiek lehetetlennek tartották.

Említsük meg, hogy Hašek anélkül, hogy tudott volna burjátul, az Ur nevű első burját újság szerkesztője és kiadója lett. A burjátoknak ebben az időben még nem volt saját írásuk sem. Ernest Kolomannak és a politikai osztály más volt vezet ő i nek v i ss za em lékezés ei - ben érdekes részleteket találhatunk Hašek aprólékos nyel veszeti munkájáról.

Hašekot lelkesedéséért, áldozatkészségért és humoráért munkatársai és barátai nagyon tisztelték és becsülték.

Sz. M. Birjukov, Sz. Sz. Bon csarszkaja, N. B. Vinogradova, az 5. hadsereg volt politikai dolgozói szeretettel és szívélyesen emlékeznek vissz. Ha- sekra. Visszaemlékezéseik közül már többet közzé is tettünk.

Hašekról a szibériai városok sem feledkeztek meg, melyeket az 5. hadsereg szabadított fel Kolcsak csapatait Kelet felé űzve. Useljabinkszban, Omszk ban, Krasznojarszkban és lr- kut síkban utcákat, könyvtárakat neveztek el Hasekről, azokon az épületeken, ahol dolgozott, emléktáblákat helyeztek el, a helytörténészek, az újságírók, a diákok különböző emlékeket gyűjtenek Hašek szibériai tartózkodásáról.

A szovjet emberek tehát előbb ismerték és szerették meg Hašekot, a Vörös Hadsereg politikai dolgozóját, a frontújságok szerkesztőjét, újságcikkek íróját, mint a Švejk, a derék katona szerzőjét.

Ha azonban nem született volna meg Švejk, talán csak az idősebb nemzedék emlékezetében élne, és az ifjúság csak a múzeumokban és a levéltárakban találkozna a nevével.

A Švejk első orosz fordítása 1926—28 között jelent meg. Nagy sikert aratott és az olvasók óriási érdeklődést tanúsítottak a szerző és elsősorban oroszországi tevékenysége iránt.

A Švejk első fordítását rövidesen újak követték; 1973-ig Moszkvában és Leningrádban 13-szor adták ki orosz nyelven. A központi kiadóvállalatokon kívül Kazánéban, Szverdlovszk- ban, Rigában, Kisinyevben és más városokban is megjelent ez a regény.

A mű orosz nyelvű fordításának megjelenésével párhuzamosan más nyelvekbe is átültették. így például 1927 és 1930 között lefordították lett és ukrán nyelvre, valamivel később belorusz, örmény, tatár és más nyelvekre is. 1973-ig a Szovjetunió 18 nemzetének nyelvén jelentek meg Hašek művei.

Gyors ütemben emelkedett Hašek könyveinek példányszáma. A Švejk első fordítása 700 példányban jelent meg, az utolsó, 1969-ben, már 300 000 példányszámban. Könyveinek összpéldányszáma már elérte a 7 millió 22 000-ret, ami azt jelenti, hogy Csehszlovákia minden második polgárát megajándékozhatnák egy Szovjetunióban kiadott Hašek-míível.

Hašek irodalmi munkásságának népszerűsége egy bizonyos ideig háttérbe szorította Hašek alkotó hagyatékának és életsorsának tanulmányozását. Ezen a téren nagy változás állt be a Nagy Honvédő Háború után. Hašek mélyebb megértéséhez éppen hőse, Švejk mutatott utat. A háború idején Švejk számos szovjet író, újságíró, filmművész „fegyvertárának“ képe lett. A frontújságokbaii megjelentek a Švejk, a derék katona újabb történetei, a színészbrigádok újabb és újabb jeleneteket mutattak be Švejk- ről. 1941-ben Švejk Szemjon jui- kevics alkotásában a filmvásznon is feltűnt, 1943-ban pedig a Švejk, a derék katona újabb történeteit vitte filmre ugyanez a rendező.

Švejk ezekben a filmekben természetesen nem az Osztrák- Magyar Monarchiával, hanem a fasiszta Németországgal hadakozott. Ugyanolyan vidáman, és sajátságos módon leplezte le azonban a hitlerista apparátus gyengéit is.

Švejk részvétele a szovjet antifasiszta propagandában arra késztetett, hogy mélyebben elgondolkozzunk Hašek regény- hősének értelmén. Švejket a2 elnyomás ellen a nemzeti és az emberi méltóságért harcoló néptömegek megtestesítőjeként kezdték értelmezni. Švejk ilyen értelmezése, amely nyilvánvalóan ellentétben állt a burzsoá kritikusok értékelésével, a Hašekra vonatkozó méltatások többségében megtalálható.

Az író tevékenységére vonat* kozó első alapos tanulmányok az ötvenéves évek végén jelentek meg. Ebben az időszakban kezdték meg Kujbisevben, Bugulmában, Ufában, Kraszno- jarszkban, Irkutszkban és más Volga menti városokban és Szibériában a Hašek tevékenységére vonatkozó dokumentumok gyűjtését és közzétételét.

1962-ben Moszkvában megalapították a Jaroslav Hašek Bará- ti Társaságot, amelynek irodalomtudósok, történészek, újságírók, Hašek volt munkatársai és az olvasók a tagjai. A társaság kezdeményezésére több HaSek-mű jelent meg, közzétették barátainak és munkatársainak visszaemlékezéseit, emlékünnepségeket rendeztek, rádió- és tv-műsorokat készítettek. Moszkva egyik fontos utcája szintén Hašek nevét viseli.

1973.

IV. 30.

SZÓFIA VOSZTOKOVA, a Jaroslav Hašek Baráti Társaság elnöknoje, Moszkva