Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-29 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
1973. IV. 29 „DOLGOZNI CSAK PONTOSAN, SZÉPÉN..." AVAGY SZABÁLYTALAN RIPORT EGY ÉVZÁRÓRÓL íl^-akran az újságíró szolgálati út- jai is kiszámíthatatlanok. Néhány héttel ezelőtt nem találtuk otthon készülő riportunk alanyát, s így dolgavégezetlenül indultunk hazafelé. Utunk Topoľníkyn (Nyárasdon) át vezetett. Ügy vagyok vele, hogy amikor erre járok, ha csak lehet, mindig megállók ebben a takaros faluban, baráti szóra, véleménycserére. Most sem tettem másképp. A sofőrünk nem állta meg mosoly nélkül. Nem nehéz eltalálni, mire gondol: ké*t messze földön híres „téma“ van Topol'níkon: a szövetkezet és a női kézilabdacsapat. Erről már egy kötetre valót írtak, ezért már szinte lehetetlen újat, érdekeset találni. Majd elválik, gondolom, legfeljebb nem írom meg, amit hallok, hiszen mások már megtették helyettem. Az évzárón A vadonatúj „városi“ arculatú kul- túrház előtt személygépkocsik, motor- kerékpárok és kerékpárok sokasága. — A szövetkezet tartja évzáró közgyűlését — mondja egy idősebb bácsika. — Kedden? — nézek rá csodálkozva. — Persze — veti oda a pipaszár mellől — legalább egy hétig vigadunk, hiszen megérdemeljük, nemde? Rábólintok, s aztán ismerős arcokat fedezek fel az előcsarnokban. Varga Gyulát, a szövetkezet közgazdászát, Molnár ]ózsejet, a kultúrház újdonsült vezetőjét és másokat. Most még nincs idő beszélgetni, ezért azt tanácsolják, üljek be a tagok közé, nézelődjek, hallgassam meg, miről beszélnek, aztán majd találkozunk a terített asztal mellett. A nagyterem nézőterén lepisszegnek. Most AZ ELNÖK beszél, súgják, ilyenkor ne nyikorogjanak a székkel. Kis idő múlva már én is csendben hallgatom Dömény János szövetkezeti elnök beszámolóját. Adatok, tanulságok sokaságát említi meg. A sok szám közül négyet húztam alá: búzából tavaly 53,3 mázsát értek el hektáronként, kukoricából 67,5 mázsa volt az átlagos hektárhozam. A dolgozók átlagos havi keresete 2443 korona, ami — teszem hozzá magamban, jóval magasabb, mint az ipari dolgozók országos kereseti átlaga. Még egy érdekes adat: a szövetkezetben tavaly a kulturális alapra 450 ezer korona jutott. Ebben a különböző kirándulások, üdülések, tanulmányutakon kívül szerepel az idősebb szövetkezeti tagoknak folyósított nyugdíj, a szövetkezeti tagok gyermekeinek síkiképzésére fordított összeg, a kultúrház tevékenységének anyagi támogatása, valamint a sportszervezet megsegítése. Az alapos beszámoló után érdekes vita kerekedett. Feltűnő, hogy dicsérő, vagy önelégült felszólalást nem hallottam. Mindenki arról beszélt, hogy még jobban, eredményesebben is lehet dolgozni. Az állatgondozók vezetője például azt hangsúlyozta, hogy nem véletlen, ha az egészséges tehén például hirtelen az átlagosnál kevesebb tejet ad. Erről legtöbbször a felelőtlen, későn etető, vagy silányul elkészített elesé- get adó gondozó tehet. — Itt nincs helye a magyarázkodásnak, — tette hozzá —, a jövőben e téren még szigorúbbak leszünk, nem tűrjük meg magunk között a lelkiismeretlenül dolgozó tagokat. Később felszólalt egy idős tag, aki ízes magyarsággal mondta el, hogy szerinte kicsit rá kellene világítani az iparban és máshol dolgozókra is. — Mert mi egyre többet és olcsóbban termesztünk búzát, kukoricát, több sertést, tejet és mást adunk a közös asztalra, de például évekkel ezelőtt tíz egynéhány koronáért vehettem egy vasvillát — mondja — ma ez már a duplájába kerül, s egykettőre el is görbül. Persze, itt nem a vasvilláról van szó, hiszen az már lassan nem is kell, ez csak példa volt arra, hogy a munkahelyeken sok selejtett, bóvlit gyártanak. Dömény János válaszolt erre a felszólalásra. — Valóban igaza van Pista bácsi, nem arról a vasvilláról van szó, hanem a selejtről, a hanyag munkáról. Sajnos, van belőle elég az egész országban. — Tudjátok — folytatta Dömény János —, az eltelt évek során elég sok embert megismertem. Minisztert, kétkezi munkást vegyesen. Nem egy mosolygós, előzékeny emberrel is összehozott a sors, aki mindenre mosolygott, minden bajt, félrelépést igyekezett elsimítani, eltussolni. S ez pedig hiba, mert ki kell már végre mondani a legkisebb munkahelyekről egészen a minisztériumokig: Le a cseresznye- fáról! Ne tűrjük meg magunk között a rossz munkásokat, de a „jó“ vezetőket sem, akik nem mernek büntetni, ha kell, akik kéz kezet mos alapon igyekeznek mindent eltussolni, a hibákat a szőnyeg alá söpörni. Talán fölösleges is leírni, nagy taps fogadta szavait. A jobb munkáról gyűrűzött a vita továbbra is. Szabad idő, művelődés Már három óra múlt, amikor befejeződött a gyűlés. Molnár Józseffel végignéztük a korszerű kultúrház tágas helyiségeit. Ű közben eddigi munkájukról, s a tervekről beszélt. A Magyar Területi Színház, továbbá vezető népi együtteseink rendszeresen visz- szatérő vendégek, de a helybeliek is tevékenykednek. Színvonalos vetélkedőket rendeztek, legutóbb a CSEMAfellemző felvétel: a nyárasdi fiatalok a korszerű kultúrházba igyekeznek (IGOR GROSSMANN felvételei DÓK, a Nőszövetség és a SZISZ helyi szakszervezeteinek a „válogatottjai“ mérték össze tudásukat Petőfiről, Ma- dáchról és Csokonairól. Orvosi előadásokat, nyelvtanfolyamokat is szerveztek, s nem feledkeztek meg a nevezetes politikai évfordulók méltó megünnepléséről sem. S ami szintén nem lényegtelen: eddig minden rendezvényen megtelt a nézőtér. Molnár József büszkén mondja, hogy a helyi fiatalok irodalmi színpadot alakítottak, s igyekeznek színvonalas műsorokat betanulni. Itt a kultúrházban a sok örömhöz egy kis üröm is vegyül: amikor ott jártam, még nem tudtak vetíteni. Az ok: a vetítő helyiség felépítésében hibák fordultak elő, ezért a filmkölcsönző vállalat illetékesei nem hajlandók beszerelni a szükséges berendezéseket. Pedig már hónapok óta vetíthetnének szélesvásznú filmeket is. Heteken át arról folyt a vita, hogy kinek kellene a hibát kijavítani. — Pedig nem nagy munka — mondta egy közepes évjáratú férfi a folyosón —, ha villanyszerelő lennék, bizisten rövid idő alatt kijavítanám. Szerintem azért a helyi nemzeti bizottságon egy kicsit utánanézhetnénk ennek az ügynek — tette hozzá, s nagyot szippantott a cigarettából. Az asztalok körül ünneplőbe öltözött emberek járnak-kelnek, rázendített a zenekar is. — Most már nyugodtan leülhetünk, tíz percre — mosolygott Varga Gyula. S ahogy az már lenni szokott a tíz percből bizony kerek három óra lett, de ezt csak utólag vettük észre. Jói megy a szövetkezetnek, jól élnek itt az emberek, de azért lássuk csak kissé közelebbről, mit is jelent az a bizonyos „jól élnek“? Számokat jegyzek fel: a rádió, a televízió, a gépesített háztartás szinte már természetes. Nemsokára már a gépkocsi is az lesz. A valamivel több, mint háromezer lakost számláló falu könyvtárában 6124 könyv található. Feltűnő, hogy sokan olvasnak mező- gazdasági szakkönyveket. A pártsajtón kívül aránylag magas a szaksajtót előfizetők száma is. A szövetkezet tagsága a tanulmányutak és az üdülések során szinte az egész világon megfordult. Néhányan jártak már például Kanadában, sőt Távol-Keleten is. A tagok gyermekei rendszeresen járnak síkiképzésre, s voltak már csehországi brigádon is, nyelvet tanulni, új környezettel ismerkedni. Viszonzásul cseh pionírok is dolgoztak a nyárasdi szövetkezetben. Itt gondolnak a jövőre is: a szövetkezet ösztöndíjasaiként jelenleg nyolcán tanulnak különböző mezőgazdasági főiskolákon, egyetemeken. Az ösztöndíjjal kapcsolatban érdekes újdonságot tudtam meg: a szövetkezet csak a harmadik évfolyamtól kezdve folyósítja az ösztöndíjat a kiválasztott fiataloknak. Aki harmadikig eljut az egyetemen, az már bebizonyította, hogy „lesz belőle vala-. mi“, tehát az ösztöndíj nem lesz elpocsékolt pénz. Bizsereg bennem az újságírói kíváncsiság: problémák itt nem akadnak? Széles mosoly a válasz: hajaj.. Nézzük csak: néhány lényeges gond már megoldódott. Az életszínvonal emelkedése az emberek életfelfogásán is javított. Ebbe a kultúrházba például részegen vagy sáros csizmában még senki sem jött be. Nincs megtiltva, de mindenki érzi, hogy ez nem illik. Többek között itt is megtanultak az emberek szépen, hangoskodás, tettleges- ség nélkül szórakozni. Kiszélesedett a tagság érdeklődési köre is. Sportolókat, színészeket, nevezetes városokat és más helyeket láttak közelről, saját szemükkel, s ma már érdeklődnek a politika, a kultúra vagy a tudományos élet világméretű eseményei iránt is. Újra megszakítom Varga Gyulát: — Node a problémák... — Éppen erről akartam beszélni. Számos idősebb tagunk gondolkodásában még kísért a múlt. Például a letűnt korban a helyi, járási és egyéb funkciókat a vagyon nagysága szerint szerezték meg. Vannak, akik azt hiszik, ma is így van. Jó pár ezresem akad a takarékban, tehát lehetek titkár, alelnök, vagy más funkciós — gondolják. Ok persze, azt hiszik, hogy a vezetői állás leányálom, eszem, iszom, magas kereset. A sok gondról, átvirrasztott éjszakáról, a felelősségről mit sem tudnak. Szerencsére, egyre kevesebben akadnak ilyen nagyravágyó, irigykedő emberek. — Ennél lényegesebb problémát fi gyeltein meg nálunk, és nemcsak nálunk. Sok szülő nem akarja tovább taníttatni a gyermekét. Minek „strapál- ja“ magát a gyerek öt vagy több esztendőn át, ha azután annyit sem keres, mint a szövetkezetben dolgozó falubeli társa. Komoly probléma ez, különösen a jórészt vidéken élő magyar nemzetiség soraiban, ezért fel kell figyelni rá, s valamiképp orvosolni kellene. — Faluhelyen a gépesítés következtében is egyre több a szabad idő. Nem kis gondot jelent ezt ésszerűen kihasználni. Úgy veszem észre, az idősebbek jobban tudnak élni ezzel. Szabadidejükben olvasnak, művelődnek, vagyis aktívan pihennek. A fiatalabbak egy része még sajnos nem tud mit kezdeni szabad idejével. Remélem az új kultúrház művelődési és szórakozási lehetőségei segítenek e probléma felszámolásában. Azután még egy problémáról beszéltünk, méghozzá a protekcióról. Ezt is fel akarják számolni, igyekeznek leszoktatni az embereket a „kenésről“, a „csúsztatásról“. Például Nyárasdon eleinte sokan megdöbbentek azon, hogy az orvosunk nem hajlandó elfogadni „csomagot“. Néhányan otthagyták a folyosón az ajándékot. Ma már megszokták, hogy az orvos a rendes fizetés fejében gyógyítja, kezeli őket. További érdekes uélda: a szövetkezetben az iparosok hétközben nem „fusizhatnak“. Tehát íem is lenne energiájuk, hiszen a ;2üvetkezetben naponta kemény nyolc i út dolgoznak le, igaz nem alacsony ■térért. Vasárnap, munkaszünet lévén, ha kedvük tartja, vállalhatnak egy kis uellékest, de erre csak nagyritkán kad példa. Nemrég a helyi járműjavítóban le- lődtek meg, amikor a szövetkezet igyik vezetője a megjavított gépkocsidért nem adott borravalót. A keserű tekintetekre szókimondóan felelt: — Idenézzetek, a számlát becsülettel megfizettem, habár bebizonyíthatnám nektek, hogy ott sem „stimmel“ minden, kicsit vastagabban fogott a ceruzátok. Ez viszont nem lényeges, de tény az, hogy megközelítőleg annyit dolgoztatok, mint amennyi a számlán van. Ennyi pénzt érdemeltek, többet nem, mert azért nem csináltatok semmit. Azóta mások is így tesznek, s a járműjavítók mégsem élnek rosszul. — Sorolhatnám a példát, de talán ennyi elég — mondja Varga Gyula. — Igyekszünk jól dolgozni, s eredményeinket is ennek köszönhetjük: mindenki becsülettel helytáll a maga munkaszakaszán. A jó munkát jól megfizetjük, a rosszért nem adunk egy fillért sem, s az illetőt felelősségre vonjuk. Körülöttünk már javában tart a mulatság, amikor felállunk az asztal mellől. — Tényleg egy hétig dáridóznak majd? — kérdezem a szövetkezet elnökétől: — Nem, de legalább addig beszélünk majd róla — a munkahelyünkön, mert holnap reggel mulatság ide, mulatság oda, mindenki munkába áll. Befejezés helyett A sofőr álmos szemmel figyel a sötét messzeségbe. Közben rám néz, s én kérdés nélkül mondom: érdemes volt, mert itt nemcsak szövetkezet és kézilabdacsapat van, hanem — és elsősorban — sok dolgos, értelmes ember. szilvAssy jözsef
