Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-29 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

D

iakovce! — mondta az autóbusz sofőrje.

— Ez az a csúnya Deáki — mondta a mellettem szorongó utas. — Ha jól értettem, maga is ide kérte a jegyet.

— Igen, én is ide igyekszem.

— Mondom, csúnya egy falu. Csúnya nagy falu.

— Hát nem a faluja, hogy ilyen csúnyának tartja?

— Majdnem az én falum lett, mert ide házasodtam. Aztán. Aztán semmi. A feleségem meghalt, én meg másfelé vándoroltam. Most Csehországban élek.

A hangja megtört. Beleveszett a leszállást kísérő tumultusba. Lekecme- regtünk mi is a lépcsőről, ő előttem, én utána. Az autóbusz motorja újra felbúgott. Hatalmas, formátlan teste tovalódult az országúton. A haza vagy a dolgukra igyekvő emberek már szétoszoltak, csak mi ketten maradtunk ott a gyalogjárón.

— Látom, maga se idevaló — mondta az idegen ember.

— Nem. Nem vagyok idevaló, és ritkán fordulok meg itt.

— Én is legfeljebb évente egyszer — mondta útitársam. — A feleségem halála napján.

Ismét elhallgatott. Valami súlyos emlékek rohanták meg, mert borostás arca még jobban elkomorodott.

— Elálldogálok felette és eltűnődöm. Nem imádkozom, mert imádkozni nem tudok már. Csak álldogálok és tűnődöm. Szerencsétlen asszony volt, és a házasságunk is félresikerült. Aztán meghalt, én meg Csehországba menekültem.

— Elmenekült?

— Majdnem hogy az volt: menekülés.

Látta arcomon az értetlenség jeleit.

Egy távoli cseh város nevét említette.

— Ott élek. Már több mint húsz éve. Van feleségem: cseh asszony. Van fiam is: cseh fiatalember. Van lakásom is, és ...

— Most egykori felesége szüleihez indult?

— Már azok sem élnek.

— Ismerősei vannak a faluban? — kérdeztem hosszabb hallgatás után.

— Már senkire sem emlékszem, és nem is akarok senkire emlékezni — mondta elgyötörtén, és elindult a temető felé. El se köszönt. Erre a véletlen találkozásra se akar visszagondolni többé, mondtam magamban, és én is elindultam. Épp ellenkező irányban.

Magam se tudtam pontosan, hová megyek. Azt se tudtam, miért jöttem épp ide. Igaz, erősen csábított az emlékeimben felködlő falu képe. Elhaladtam már a kocsma előtt, s akkor eszembe jutott valaki: Dora Laci, a traktoros.

Dora Laci, a traktoros.

Csaknem tizenöt év múlt el azóta, hogy itt üldögéltem vele ebben a kocsmában. Tuska Pavelnak, a traktoros brigád vezetőjének ajánlására kerültem össze vele, mert a legjobbak közé tartozott a brigádban.

Tuška Pavel azt mondta róla, hétezer koronát takarított meg a gépjavításon.

Ott ténferegtem a brigádvezetővel a géppark udvarán. Lánctalpakkal feltúrt terület volt. Hátul egy fabarakk, oldalt tetővel fedett fészer a gépek számára, de oldalfalak nélkül. Hűvös, kora tavaszi szél fütyült a fülünk mellett. A brigádvezető meg dicsérgette a számomra ismeretlen, sose látott fiút.

— Hát igen, a Dora Laci. Az a hétezer korona azt jelenti, hogy ért a gépekhez. Kíméletesen bánik velük. Igaz, a többiek is értenek a dolgukhoz, annyira, hogy a gépállomás egy díszoklevéllel tüntetett ki bennünket. Még egy rádiót is kaptunk hozzá jutalmul.

Bevezetett egy hirtelen összetákolt kis téglaépületbe. Egyetlen helyiség volt. A brigádszállás irodája. Benne egy kecskelábú asztal. Letelepedtünk a meztelen deszkából ácsolt fapadokra.

— Hát igen, kaptunk jutalmul egy rádiót, de el is vették. A gépállomás vette el, mert a brigádot és a gépparkot is a szövetkezet vette át — mondta bosszankodva a brigádvezető. — Most meg gépestől, mindenestől a szövetkezethez tartozunk, de a rádió a gépállomás tulajdona maradt.

Mondott a brigádvezető másféléket is. Hogy nagy ugrásra készül a szövetkezet. Már maga a tény, hogy átvette a gépparkot meg az embereket, az is nagy dolog, mert ilyet csak szilárd gazdasági és pénzügyi alapra épült szövetkezet tehet meg. Őszre pedig még ötszáz hektárt hoznak be a gazdák. Magánkézen aztán nem marad már egyetlen barázda sem.

— És most, most már mi is a szövetkezet emberei vagyunk.

— És hogy néznek magukra a szövetkezet tagjai? — kérdeztem.

— Hát hogy néznének. Mi végezzük el a munka zömét.

— így hát elégedettek?

— Elégedettek. Elégedettek. Mondtam, hogy mi végezzük el a munka zömét, az erős fiatalemberek meg elszállingóznak a világba, merthogy nincs miből meglenni nekik ebben a faluban.

— így hát előre is mennek, meg ...

Azt akartam mondani, hogy hátrafelé is, de akkor motorzúgás robbant az udvaron.

— Ö az, ni! A Dora Laci.

Kimentünk az udvarra. A motorzúgás elhalkult, végül elakadt. Dora Laci leugrott a nyeregből. Fejcsóválva rámeredt a gépre, egy huszonötös Ze- torra.

— Mi a baj, Laci? — kérdezte a brigádvezető.

— Rossz az ékszíj.

— Na semmi, cseréld ki!

A fiú nekilátott.

— Szerencséje van — fordult felém a brigádvezető. — Ha ez a baj nem éri, ő is vakulásig kinn marad a mezőn. Kolozsit haza se lehetne kergetni.

— Csak Kolozsi van odakünn.

— A mezőn csak Kolozsi. A többiek fuvarba mentek az építkező gazdákhoz. Egy, igaz, Tapolcsányba ment

— heremagért.

A Nap lenyugvóban volt már.

Dora Laci is, én is elbúcsúztunk a brigádvezetőtől, és itt kötöttünk ki ebben a kocsmában.

Letelepedtünk az egyik asztalhoz, és sört kértünk. Amellett barátságosabban telik az idő.

— Mondja el, hogyan lett traktoros

— kértem asztaltársamat.

Csak nevetett.

— Hosszú sora van annak.

— Hát mondja el röviden.

tégla, a homok, a cserép, meg egyebek is.

— Hát meglesz hamarosan a ház, csak asszony kell bele, — mondtam bizakodva ennek a megpróbált embernek a sorsában, ugyanakkor éreztem, hogy erős kétely fúr belém. Aki egyszer megjárta, másodszor nehezen próbálkozik a házassággal. És harmincon túl... Ám Dora László hangja magabiztosan csendült bele a holdfénnyel átitatott estébe:

— Mire meglesz a ház, asszony is kerül.

Megvallom őszintén, nem hittem a bizakodó, férfiasai! csendülő szavaknak. Apja, anyja van. Húga is van. Előbb majd a lányt kell férjhez adni. A fiú meg kiszorul. Megunja a küszködést, és egykori csalódása is visz- szatartja. Egy nap vonatra ül, és elmegy. Vagy a fővárosba, vagy Csehországba.

És most, hogy megálltam egy pillanatra a kocsma előtt, ahol elüldögéltünk. ő is eszembe jutott, meg szerencsétlen útitársam is.

Egészen balladába illő emberi sorsok, mondtam magamban. De aztán feltámadt bennem a kíváncsiság, és elindultam az egykori brigádszállás felé.

Ott ültünk ismét, talán ugyanannál az asztalnál, ugyanolyan mázolatlan, gyalult fapadon, mint tizenöt évvel ezelőtt. Tuškát, az egykori brigádvezetőt is ugyanannak az embernek találtam. Pedig nem volt ugyanaz.

— Hát igen, januárban múltam ötvenéves. És brigádvezető sem vagyok, hanem mechanizátor. Akkoriban, hogy itt járt, volt nyolc traktorunk. Abból egy lánctalpas. Volt három-négy önkötözőnk meg öt vontatókocsink. Ez volt az egész. És ma: van huszonnégy traktorunk. Abból három lánctalpas.

— Építkezéseken dolgoztam. A fővárosban. Fejembe vettem, hogy hajtási engedélyt szerzek. Igaz, belekerült vagy kétezer koronámba, de megszereztem. A hadseregnél végképp beletanultam a mesterség minden csínjá- ba-bín jába.

— Traktort ugyan még sose vezettem, de megismertem mindenféle motort. Mikor leszereltem, otthon akartam megtelepedni. Tűnődtem sokáig, hogy most már mit tegyük autóvezetői tudományommal. Egy nap — január volt — ablakaink alatt éktelen motorpufogást hallottam. Ott lakunk a Malom utca végében, rajtunk túl aztán nincs több ház, csak mező. Tokos Gabi — jó barátom — mélyszántást csinált ott. Kimentem hozzá. Elbeszélgettünk. Egyszer csak azt mondja: — Na, fordulj egyet!

Szabódtam, hogy nem vezettem még soha traktort. Majd vezetsz, mondta ő. Hagytam magamat rábeszélni. Egész délután vele szántottam. Márciusban, ötvenegyben, jelentkeztem a gépállomáson.

— Azóta van a brigádnál? — kérdeztem akkor.

— Azóta.

Aztán más valami jutott eszembe. Leszerelt katona. Talán meg is házasodott már. Kérdésemre elszomorodott. Olajos ujja a hamutartó szélén dobolt. Aztán beletúrt barna hajába.

— Hát igen. Házasember voltam.

Nagy csend támadt közöttünk. Elnéztem a fiút. Alig töltötte be harmincadik évét, s háta mögött már ilyen keserű tapasztalat lapult.

— Elváltak?

— Igen. Vagy két éve.

— Szép felesége volt?

— Nekem tetszett.

Erről nem beszélt többet. Komoly férfiszemmel, hallgatagon poharába merült. Végül is én szakítottam meg a hirtelen beállt csendet:

— össze tudott gyűjteni már valami pénzt?

— Egy keveset — mondta —, építkezni akarok.

Otthagytuk a kocsmát. A tűnődő hold alatt csakhamar odaértünk a Malom utca végébe. Megálltunk egy aprócska háznál. Talán egy szoba meg egy konyha volt az egész.

— Hát itt lakunk — mondta Dora Laci. — Hiába, kicsi a ház, már csak azért is építkezni kell.

Laci a kertben sötétlő tömegre mutatott:

— Itt fogok építkezni. Már itt a

Volt négy, de egyet kisoroltunk. Majd szerzünk helyette másikat. Talán nem lánctalpasat, de jó nagy teljesítményűt. Gumikerekeset.

Beszédéből megértettem, hogy a szövetkezet megtette azt a hatalmas ugrást, amire tizenöt évvel ezelőtt készült. Igaz, megtette a környék minden szövetkezete. Tizenöt évig tartó, de mégis hatalmas ugrás volt.

— Talán nem is olyan hatalmas — mondta Tuška elvtárs. — Talán csak közepes, de jó közepes. Ezerkétszáz hektáron gazdálkodunk. Egy-egy hektáron megterem több mint negyven mázsa búza, árpa harminchét, kukorica csaknem hatvankettő. Cukorrépa ötszáznál is több. Na, meg hagymát termelünk. Tavaly volt negyven hektárunk, most csak harminc, de megterem száznyolcvan—kétszázhúsz mázsa is.

— Egy hektáron?

— Egy hektáron.

Mindez érdekes volt számomra, de a régi traktorosok sorsa még jobban érdekelt.

— Megvannak. A régiek közül egy se hagyta itt a szövetkezetet. Sem a Kolozsiak, se Uhrin és Dora Laci se.

— Mi van Dórával. Otthon van?

— Dehogyis. Šoporňára ment a Ko- lozsiakkal. Kavicsot fuvaroznak.

— Akkor ma nem is látom őket.

— Dehogyisnem! Épp most kellene előkerülniük.

És előkerültek. Előbb a cserzett arcú Kolozsi testvérek. Töffögő, hatalmas Super 50-eseken.

— Hát Dora hol maradt? — kérdezte Tuška elvtárs.

— Jönne, jönne ő is, csak valami baj történt a kanalas baggerral, ami a kavicsot rakja. Javítják, neki meg várnia kell, ha nem akar üresen jönni.

Ismét hatalmas motorzúgás verte fel a csendet.

Dora Laci. Megjött. Igen ám, de csak a vontató, kocsi nélkül. Majd megrakják holnap, ha kijavítják a baggert. Kimentünk a géppark udvarára. Csak most néztem körül istenigazában. A géppark udvara sem volt az, ami volt. A sár és a keréknyomok csaknem ugyanazok maradtak, de az egykori fabarakk és fészer eltűnt. Helyettük cementből vert falak és téglaépületek ágaskodtak oldalt és hátul is. Tágasabbak. Hatalmasabbak, mint a régi faépületek. Egészen fiatalok, csak az emberek arca lett idősebb és fáradtabb.

Elnéztem Dora Lacit.

Nem idős ember még. A legjobb korban van. De a haja itt-ott ezüstösen csillant a tavaszi napfényben. A szeme, az a sötét szempár is keményebb, férfiasabb lett, mégis lágyabb és mégis fáradtabb, akár a keze, mikor megszorította a kezemet. Habozva rám tekintett a még mindig töffögő gép mellett álldogálva.

Laci, hát nem ismer.

Elmosolyodott: — Dehogyisnem. Jó, nagyon jó az emlékezetem.

Már nem tudom, hogy búcsúztunk el a többiektől. Begördítette a gépet a betonból épült garázsrészbe. Aztán elindultunk. Ugyanazon az úton, ugyancsak a kocsma felé, mint tizenöt évvel ezelőtt. Csak ott, az ajtó előtt álltunk meg.

Bemenjünk, ne menjünk?

Végül mégiscsak betértünk. Ugyanaz a pult, csak kicsit kopotta-bb. Ugyanaz az asztal, de ez is kopottabb egy kicsit, meg a fehér abrosz is eltűnt. Helyette kockás viaszosvászon borította.

— Hát fölépítette azt a házat? — kérdeztem.

— Fölépítettem.

Hangjában büszkeséget és fáradtságot éreztem.

— Igen, felépítettem — mondta még egyszer, és ugyanazt éreztem ki a hangjából. S akkor eszembe jutott valami. Annyira eszembe jutott, hogy elnevettem magam. Ugyanennél az asztalnál arról beszéltem neki, hogy Csehországban lapos tetejű házakat láttam, s mivel a tető jó egy harmaddal megdrágítja az építkezést, építsen inkább lapos tetejű házat. Olyan nincs még a faluban. Egyébként is, a cseréptető és a padlás csak parasztembernek jó, hogy legyen hová elrakni a kukoricát, herét vagy a szénát.

0 akkor azt mondta:

— Hiszen parasztember vagyok én, csak nem lóval szántok.

Hirtelen kiábrándultam a csehországi lapos tetejű házakból. Hát persze hogy parasztember, csak nem lóval szánt. És az a jó.

— Tehát megépült az a ház. És mekkora?

— Két szoba, konyha, fürdőszoba. Minden, ami kell.

Fölhörpintette a sörét, én a feketémet.

— És asszony is került?

— Két évre rá, hogy itt járt, megépült a ház. Aztán rövidesen meg is házasodtam.

Ballagtunk. Végig a falun. Végig a Malom utcán. Ahhoz a régi, kicsi udvarhoz, amit csak a holdfényben és al- konyi sötétségben láttam. És most: nem volt már sehol az a rozzant, régi ház. A rozzant, régi fakapu se. Vaskerítés és vaskapu! Szépen zöldre festve. Tágas, fehér ablakok s fehér ajtók díszítették a házat.

Késő estig elüldögéltem vendégszerető asztaluknál. Megismertem a feleségét, még a lánykori nevét is. Kom- játi Jolán, az volt a lánykori nevem, mondta az asszony, és ez itt Margit- ka, a mi Margitunk. Cseperedő kis iskoláslány. Éppen olyan szöszke, mint az édesanyja.

Azt mondta, tavaly csak két kettese volt.

— Szép bizonyítvány — mondtam.

Elnéztem a villanyfényben megszépült falak festését. A meghitt bútorokat. Az asszony értelmes, sok belső erőről tanúskodó arcát, a kislány mosolyát, és azt mondtam magamban: ez a ház és ez a család az ő otthona.

Dora Laci otthona!

És ez a falu is. Ez a roppant, négy égtáj felé táguló határ is: az ő otthona.

Mikor kikísért, a holdfény alatt úszó tájra mutattam:

— Az ott az Erdei-tag.

— Az Erdei-tag — mondta.

— Ott tanította meg Tokos Gabi a traktorvezetésre.

— Igaz. Ott tanultam el tőle.

Akkor furcsa szomorúság fogott el.

— Idejövet egy nagyon megfáradt emberrel utaztam. Azt mondta, egykori felesége sírjához jött. Szolgalegény volt valamikor egy jómódú gazdánál. Itt, ebben a faluban. Annak a lányát vette el, de az asszony belehalt a gyerekszülésbe.

Nem vette tudomásul, mii mondok neki.

Azt hiszem, apjára gondolt, aki ugyancsak szolgalegény volt. Jómódú gazdáknál aratott. Fölnőttebb korban pedig a pannonhalmi főapátság birtokán kereste meg a kenyerét. Nyomorúságos kenyér volt.

Az is lehet, valami másra gondolt. Talán egykori találkozásunkra. Vagy arra a hatalmas ugrásra, amire a szövetkezet készült abban az esztendőben.

Valóban hatalmas ugrás volt, mely átlendítette a falut minden balladai sors szakadéka felett.

BÄBI TIBOR