Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-22 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
WALTER MACKEN ■n ppen éjfélt ütött az óra, mikor az orvos L naplójában pontot tett a hétfői nap I utolsó bejegyzése után. Pokolian ki volt merülve. Hosszú, kemény nap volt ez a hétfő. Szeme a keddi lap még makulátlan fehérségére tévedt, és önkéntelenül azt kívánta, bár csak úgy is maradna. A felesége szólította fentről. — fó, jó jövök már — kiáltotta. Felállt, tagjait ropogtatva nyújtózkodott, lekattintotta az asztali lámpát és lassan felfelé indult. Medikus kora jutott eszébe, amikor délután futballozott és fél éjszakán át táncolt, néha még ivással is egybekötve, s reggelenként mégis fejfájás nélkül ébredt. Már maga az emlék is elképesztette. Megkísérelte elképzelni magát, amint száz métert szalad. Képtelen volt rá. Túl fáradt volt. Egyáltalán, mi az ördögnek kellett erre a pályára adnia a fejét? A lépcső tetejére ért már, ujja a villanykapcsolót tapogatta, amikor megszólalt a csengő. — jaj, ne — nyögte. Hirtelen arra gondolt, mi történne. ha úgy tenné magát, hogy nem hallja, ha csendben állna, míg az illető elmegy. Nem az első alkalom volt már, hogy ezt a kérdést feltette magának. De mindig veszített. Tudta, hogy le kell mennie és ki kell nyitnia az ajtót, bár valamennyi kimerült idegszála tiltakozott ellene. Néhány átkot morzsolt szét fogai között, ugyanolyan folyékonyan, mint egykor diákkorában, de az érettség, harapós keserűségével fűszerezve, azután lement, elhúzta a reteszt és kibökte szürke fejét a félig nyitott ajtón. — Ki az? — morogta. Az ajtó előtt álló férfi nem zavartatta magát. — jó estét, doktor — üdvözölte. — Eljönne hozzánk? Az asszony erősen rosszul van. Az orvos rápillantott. Alacsony, zömök férfi volt, széles mellkasú. barna, borotválatlan arccal és ragyogó fehér fogakkal, melyek közül egyik-másik hiányzott. Nem volt túlságosan megnyerő jelenség, bár igyekezett lekenyerező mosolyt erőltetn/i arcára. — Mi baja van? — érdeklődött az orvos. — Nem tudom — vont vállat az ember. — Csak éppen rosszul van. A többivel sosem volt tgy— Hát hány van? — Kilenc volt — vigyorgott az ember, büszkén kidüllesztve mellét. — Hat meghalt. — Rendben van, — mondta az orvos — azonnal jövök. Bement a táskájáért, miközben azon tanakodott, mit is vigyen magával. Hat meghalt? — gondolta. Nem csoda. A világra segíted őket, de hogy azután mi történik velük azokban a sátrakban és táborokban, a kutyák és macskák és lovak között és a nyomorúságos táplálkozás , mellett?! Tiszta csoda, hogy nem pusztul el még több Kiment. Beült a kocsijaiba és kinyitotta a másik ajtót. — Szálljon be — szólt oda az üstfoltozónak. Az éjszaka nem volt meleg, az orvos orrát mégis megcsapta a verejtékszag. Amint útitársára nézett, észrevette, hogy reszket a keze. Hatalmas, izmos, piszkos keze volt az embernek, furcsa volt, hogy reszketett. — Kivel szülte a többit? — érdeklődött, miközben kifordultak az útra. — Hát ő meg én — válaszolta az ember. — Hiszen akkor maga kész szakértő — állapította meg az orvos. — Miért hívott engem? — Ez most más — magyarázta az ember. — Ez más. Ez nehezebb, mint a többi. Régóta együtt vagyunk az asszonnyal, ló asszony. Kár volna érte. Érti, ugye? Az orvos értette. Még meg is hatódott kissé. — Alighanem be kell küldemem a kórházba — mondta. Bár már túl késő van, gondolta. Messze lakott a várostól, a kórház sok kilométernyire volt. — Nem — tiltakozott élénken az ember. — Nem kell kórház. Azok ott a kórházban mind gyilkosok! — Túl fáradt vagyok most ahhoz, hogy a modern orvostudományról és közegészségügyről tartsak magának előadást — zárta le az orvos a beszélgetést. Közben letértek a főútról és egy vacak mellék- úton hajtottak tovább, mely kietlen részek felé vezetett. A kocsi lámpáinak fénycsóváiban nemsokára feltűnt az út szélén álló sátor. Kis, kerek sátor volt, közvetlenül a szekér mellett. A kocsit szorosan hozzáállította és égve hagyta a lámpáit. — Benn van — szólt hátra az ember, miiközben már mászott is négykézláb a sátorba. Az orvos is letérdelt, és táskájával együtt bekúszott. Túlságosan szűk volt a hely odabenn hármójuknak. Egy gyertya vetett valami pislákoló fényt a gyötrelmekben fetrengő asszonyra. Csörgött róla a verejték, koromfekete haja csapzot- tan hullott arcába. Felemelte a fejét és az orvosra tekintett. — Elhoztam, Lil — mondta az ember. — Most már minden jól lesz, meglátod. — Hello — nyögte halkan Lil. Kemény arca volt, erős állkapcsa és kiugró pofacsontjai, melyeken hamuszürkén feszült meg különben barna bőre. Pokoli, gondolta magában az orvos. A sátor levegője kibírhatatlan volt. Hirtelen úgy érezte, hogy minden pórusából omilik az izzadság. Valahogy sikerült kibújnia kabátjából. A szagot, ember- kutya- és macskaszagot vegyesen, vágni lehetett volna. Még három órával később sem hitte el, hogy mindez lehetséges. Az asszonynak már rég meg kellett volna halnia. A kisbabának is meg kellett volna halnia. Nem képzelte volna magáról, hogy valaha is képes legyen ilyen körülmények között dolgozni. Kocsijának akkumulátora szinte teljesen kiégett, mégis furcsán elégedett volt. Olyasmiit tett, ami lehetetlen volt, vagy legalábbis annak kellett volna lennie. — De aztán több nincs — mondta az embernek, miközben beült kocsijába. — Legközelebb biztosan meghal. Érti? Az ember elszontyolodott. — Komolyan beszélek — figyelmeztette az orvos. — Nincs mit csinálni. — Vigyázni fogok rá — ígérte az ember. — Mivel tartozom, doktor úr? Az orvos egy pillanatig gondolkozott, majd kurtán felnevetett: — Mondjon értem egy imát! — Isten áldja meg — szólt az ember. — Rendben van? —• Rendben — válaszolt az orvos. — Várjon csak, — állította meg az ember, miközben zsebében koiorászv ében fadarabot húzott elő. — gadni, szerencsét hoz. Amíg van, a gyerekei nem kapnak t< hasznos. Még a nagyanyámé lágból hozta volna magával, E van? — Tökéletesen — hagyta 1 Elhajtott. Nagyszerűen mulató úton kuncogott. Ahogy belépett az ajtón, esi Most már lendületben volt, i káromkodott, mikor felemelte kezében a kis ébenfadarabot faraghatták, de nemzedékek szólta. Ülő figurát ábrázolt, i istenséget, mely mindkét karjí Az egyik városi szülőotthe körülbelül negyven kilomé Kérték, hogy azonnal jöjjön, hozták be. Biztosak benne, fi Valóban közvetlenül kiiszöbö szólták Iszonyúan fáradt volt. ta felrázni. Mrs. B. gazdag ve séges, mint a makk. Rendben megadóan —. jövök Vajon lesz-e valaha Is a!ki az álmatlan éjszakát? — tö város felé száguldott. Otközb csuklóit a feje és a kocsit rántotta vissza az útpadkáról. Sajnos, Mrs. B. még nem v de látni 'kívánta őt. Ügy feküi világított szoba makulátlan fehér és rózsaszínű festmény, tele volt virágokkal. Mrs. B. ta kezét. — Köszönöm, hogy — nem bírtam volna tovább, tem. Az orvos rámosol ygott. beesetten gondolt arra, hogy telnek el, míg a szülés meg: alatt milyen jól klaludhatta lékának legalább egy részét, ben lesz —- mondta gépies egyebet. Lopva bóbiskolt egy-egy f« kemény kanapéján. Álmában fehér fogak kóválygó örvénye a nyugodt, kemény asszonyt amint állkapcsának izmai m dalomtól, melyet a beavatke telen volt okozni neki, úgyszó telenítő nélkül. Bátor arca ve Azután Mrs. B. kiáltott kell valamit, nem tudom elv tovább. — Később, később orvos. Ezután az asszony m engedte el maga mellől, mé hagyta. Már túl sok cigarettái ve érdes volt mint egy láb hajnal, majd a reggel és a d indulásra gondolhatott De sem. Nem volt mit tenni. Mi és gyötrődések, és közben ej; asszony, akinek semmi oka jo'bban szenvedjen, mint bárki A férj a várószobában ült. KSffiBBBOBS E gymást karon fogva, ütemesen lépve egyforma hosszúakat, gömbölyű arccal és fekete pápaszemekkel jöttek a Váci utca közepén. Ezen a napon a melegen cirógató nap Buda felől sütött. A hegyek mögül bukott előre, és a Dunába mártotta a fejét. A korzón rengeteg ember járatta drága ruhákba kényeztetett testét, csak néha nézték meg oldalvást vetett pillantásokkal a szélesen csillogó vízben lubickoló élénksárga korongot. A felizzott fürdőző elküldte melegét egészen ide, a hosszú széksorok és mosolyogva őgyelgő magas urak és molett nők közé. Ezek egészen természetesnek vették, hogy ez a vérzsongító, langyos ajándék éppen úgy utánuk jön, mint a világ egyéb nekik szolgáló, bundákban, prémekben és számlálatlan pénzben jelentkező megszokott ajándékai. A nap ezen a tavaszi napon tényleg szol- galelkűen viselkedett. Kövérre táplált bankárfejhez hasonló fejét fölemelte a hólétől megszaporodott folyóból. A part széles kőlépcsőin lassan gurult fölfelé, átkúszott a villamossíneken, könnyű mozdulattal siklott keresztül a vaskerítés nyílásain, s a fényes aszfalt szóién egy pillanatra megtorpant. Rengeteg mozgó lábat, könnyű selyemben vibráló női bokákat látott, és megremegett, mint szerelmes diák az első komoly szerelmi érintésre. Széles szája érzékien nyílott ketté, arca tűzvörösre izzott, és visszatartott izgalomtól remegő, hosszú csókban tapadt oda a nők lábaihoz. Azok kacagtak az emlékeztető forróságban, a lábukat megrándulva mozgatták, a bokáikat összeverték, a könyökükkel meglökték a férfiakat, és legalább ötször mindegyik elmondta ezeket a kihívó szavakat: — Ma tavasz van ... az első igazi tavaszi nap ... ugye, maga bármilyen nevű, bárhogyan keresztelt... férfiember ... te, Férfi?!! Az öt vak karonfogva ballagott a jéghideg Váci utcán. Itt még a télutó fagyos sikátorokéhoz hasonló lehelete ülte meg a levegőt; a föld burkolatai nedvesen dideregtek. Alig volt két lélek a téli ugyanilyen óráknak ebben a kavargó és most elhagyott Bábelében. A Duna-parton sütkérezett mindenki. Fázósan bújt egymáshoz az öt vak katona. Szürke, elég rendes katonaruhájukon színes pamutszálak voltak odatapadva. Bizonyosan valamilyen hímző- vagy szőnyeg- szövő műhelyből jöttek ilyenkor, déli tizenkettőkor. Fejükön régimódi, rózsátlan katonasapka, oldalán mindenkinek rézből való R betű, megjelölve az imbolyogva lépő embereket, mint valami ismeretlen célú, nem tudni, mire figyelmeztető bélyeg. A középsőnek a lába nyikorogva zörrent, biztosan gépből való láb volt, de egyszerre, mind az öten nagyon katonásan, tökéletesen biztosan léptettek, valószínűleg valami ebédlőhely felé. Kettőnek a keze kampósbotot szorongatott, de a tapogatózó, földet verdeső mozdulatok helyett két kézzel fogták maguk előtt. Szinte magasra tartották, mint valami fáklyát. Épen maradt érzéküknek ezt az igazi fáklyáját most játékosan, eloltva vitték. Begörbített karjukba kétfelől belekapaszkodott a szomszédjuk. Izgatott pír lepte el mind az ötük arcát. Kiskabátban, felöltő nélkül Indultak el, mert valaki tavaszi melegről beszélhetett nekik, s most a havas és boldogan meggyászolt februári időnél telebb telet kellett tapasztalniuk. Bár lehet, hogy egyéb is megvacogta tta a fogukat. Az egyik magyarázva beszélt, nagyon halkan, mint vakok egymás közt: — Ha még egyszer azt mondja Berger úr, azt meri mondani, hogy az árak mennek lefelé, én el vagyok bocsájtva az üzletből ... Megint bérlevonást akar eszközölni a mi bő „ rünkre! Ez régen is mesterember, városi lakó lehetett. A hangján és a különös ügyességgel egyberagasztott szavain volt ez érezhető, meg az is, hogy ő a vakok között a legokosabb. Palócosan válaszolt egy másik: — Igaz, igaz... de úgy van a foga a torkunkon, mint girinyé a csirke nyakán! Mit tudhassa az ember, hogy mi itt a védekezés?!... Kussolj, ha vak vagyl ... Köpjön szemen Szent Péteri Az utolsó mondás Berger úrnak szólott, aki le akarja húzni a bérüket. A többi négy morogva bólintott a palócnak, s ez még meg is tetézte: — Ejtett volna el anyád négy hónappal korábban! Máskor nevettek volna ezen. A vicces hangján ott csengett az örökös szándék, hogy jő okokat és szapora ürügyeket szállítson a felderítő, elismerő nevetésekhez. Most azonban izom sem rándult, üres szem sem hunyorított a mondásra. Kiértek az utca végére. A piaristák épületénél a sarkon valaki nyelvvel berregte- tett, éneklő szavakon újságot kínált. Az öt vak messziről jött, idegen arcú teste a sarkon egyszerre rándult meg, még az egymás karját is elengedték. A nap végigsütötte e testüket, s a jéghideg u gető, kóló : kolás Az mind( Az ha zi ezen tudta, nyújt A i kavei olyan özön A te er íze j mint íz... Ha az e napn jó., deg ' A desei bátbi za v< Ma NŐI ARC Dúdor István rajza
