Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-18 / 92. szám, szerda

felé, melynek nem lett volna szabad két óránál tovább tarta­nia, tízórás kínszenvedéssé nyú- lott. Este hat óra van, araikor el­indulunk az alsó menedékház­hoz, ahol a terepjáró kocsi vár ránk. Mindjárt beülünk és in­dulunk is. A távolban fények villannak fel. A tábor őre ad le jelzéseket. Megyek, hogy gratulálok a győzteseknek, de látom, helyettük emberi ron­csok közelednek. A fagyást szenvedett Mníšát cipelik. Myd- líket kötéssel a szemén vezetik. Tizenegyük közül öten érettek a gyengélkedő szobára. Mníšá- ról rögtön gondoskodik Gabika, Hétfőn, augusztus 21-én dél­előtt megint baktattunk fölfelé a menedékházhoz, ahol az éj­szakát töltöttük. Reggel hóvihar tombolt, mely napközben sem szűnt meg. Csők a következő nap indultunk útnak. Elöl Myd- lík Andrzejjel és Maestroval, aztán Gustáv, Jirka, Mníša és én; Mindenkinek a hátán ott a pontosan 25 kilós hátizsák, ez­zel kell botorkálnunk fölfelé! Mníša hősiesen lépked, de kis­vártatva levegő után kapkod. „Lázam van“ — közli velem délután. Levesszük hátáról a poggyászt, csigalassúsággal má­szunk, visszamegyünk a pogy- gyászáért, s ez így folytatódik tovább. „Húzzál“ — kéri Mníša. így hát húzom, ahogy tudom, magara után a kötélen. „így már jobb“ — tetszik neki a do­log. De hát hova jutunk így? Mníša egyre rosszabbul van. Habzik a szája, réveteg a tekin­tete — a hegyi betegség csal­hatatlan jegyei. A ködből elő­tűnik az első háromtagú cso­port. Eltévedtek a csúcs alatt, s most visszatérnek. Az opera­tőr sem érzi jól magát. A fil­mezésből semmi sem lett, a ka­merát vastag jégréteg borítja Elhatároztuk, hogy visszaté­rünk. Gustáv Mydlíkkel meg A belső kráter kiszögellése. A hótorlasz mögött van a kiiteű krá­ter, amelyik fölött a tűzhányó fő csúcs meredezik Maestroval igyekeznek lefelé a menedékházba. Mníša már moz­dulni sem képes. Le kell tábo­roznunk 550 méter magasság­ban. Felállítani ilyen szélvihar­ban a sátrakat, emberfeletti erőfeszítést igénylő munka. Egész éjszaka tombol a vihar. Csak egy pillanatra, mintegy varázsütésre, húzódott szét a sötét függöny, s a holdfényben megcsillant a fantasztikus óriás, a Morurco csúcsa, mely­nek sziklaélei kettéhasították a felhőket. Hajnal felé volt már, amikor Lýsa hangjára leszek figyelmes. A szerencsésebb háromtagú cso­port nem tudott aludni és éjfél­kor elindult felfelé. Csak a szerencse istenasszonya vezé­relte őket ebben a szörnyű vi­harban ide hozzánk. Felöltöz­tetjük Mníšát, Lýsa és Pítrs megragadják a hóna alatt, és indulunk lefelé. Nem találunk rá a hóval be­fújt nyomainkra. Bolyongunk. A sűrű ködben irányt veszünk valamerre lefelé. Nem tudjuk, hol vagyunk. Vissza kell men­nünk, hogy megtaláljuk a he­lyes irányt. Elvesztegettünk hét órát. Riasztó a helyzet. Mníša utolsó erejével támolyog. Fölöt­tünk egy megfagyott vízesés. Át kell kelnünk rajta. Derékig süllyedve tapossuk a havat. La­vinaveszély fenyeget. Jirkával elindult egy, de szilárdan tart­juk őt a kötélen. Végre felfe­dezzük az utat jelölő zászlócs­kát. Hurrá, megmenekültünk! Egy órával később már isszuk a forró teát. A beteget cipelő háromtagú csoport további há­rom óra múlva érkezett a me­nedékházba. Az utolsó kilomé­tert úgy tették meg, hog^ háló­zsákokból rögtönzött szánon eresztették őt lefelé. Az út le­bekötözi megfagyott kezeit és lábait, orvosságokat meg teát ad neki, s úgy eteti, mint a csecsemőt. Hát valahogy így jártunk a hegymászással. Viszont a leg­nagyobb helybeli lap, az El Te- legrafo címoldaláról azt tud­tuk meg, hogy a sorsdöntő na­pon leereszkedtünk a kráter mélyére. Ugyanis míg mi úton voltunk, megérkezett a táborba barátunk, Rengifo, s a lányok közölték vele a tervünket. O meg készpénznek vette a dol­got. Mníša néhány napot a quit ói kórházban feküdt és infúziót kapott. Néhány nap múlva ma­gához tért. Egy héten belül mindannyian rendben voltak. Augusztus 31-én negyedszer is nekiindultunk. Ügy, mint az­nap, sohasem fogadott minket a hegyóriás. A fekete felhőből villámok csattogtak, tojás nagy­ságú jégdarabok hullottak, időn­ként hócsomókkal felváltva. Megint csak egy napot töltöt­tünk a menedékházban. Szeptember 2., este 10 órp. Indulunk a csúcs felé. Nincs túl hideg, az ég teleszórva csil­lagokkal, mindenütt frissen esett porhó. Felváltva tapossuk ki a nyomokat. A hangulat jó, csak Mydlíknek vannak nehéz­ségei a gyomrával. De hallani sem akar róla, hogy visszafor­duljon. Csak heten vagyunk, és tudja, hogy veszélybe sodorná az egész akciót, összeszorított foggal tovább küzd. Á déli csúcs alatt haladunk felfelé, s aztán tovább egy re­pedésekkel tarkított, lavinave­szélyes hómezőn. Reggel hét óra előtt latelepszünk a külső kráter szélén, A tűzhányó bel­sejéből meleg kénes gőzök áramlanak. Kihasználjuk a tért mutat. A kráter mélységéi azonban a fő peremcsúcstól mé­rik. Ez az érték pedig 334 mé­ter. Másfél órát vizsgálja két kötélre kötött bajtársunk a tűz­hányó mélyét, fényképez, jegy­zeteket és vázlatokat készít. 13 óra 15 perckor véget ér a ku A Cotorraxi déli lejtőjén tértünk vissza a kráterből (A szerző felvételei) š a elárulta nekik a leszállás tervét, s a hír szállt tovább az éter hullámain. A rádió és a te­levízió megszakította adását: „Az első emberek a világ leg­nagyobb működő vulkánjának kráteréban!“ A leglelkesebb ri­porter barátunk, Hugo Rengifo volt és Tarquino Vega, a rádiós. Illusztrációképpen a vasárnapi riport bevezetője: „És éppen itt jönnek a hősök, akik legyőzték a krátert. Elsőként! Ez a törté­nelmi győzelem felér a hold­utazással.“ És így terjedt vala­hogy a hír az éter hullámain két napon keresztül szerte a világba. Háromszáz hivatalos és amatőr rádióállomás Ecuador­ban, Columbiában, Venezuelá­ban, Brazíliában, Chilében, Pe­ruban, Mexikóban, az Egyesült Államokban, Európában, Ázsiá­ban, Afrikában és talán még az Antarktiszon is továbbítja a hí­reket a sajtónak, a televíziónak, a csehszlovák—lengyel expedí­ció sikeréről. Vasárnap nálunk, Morvaországban is megszólalt az OK2 BGT hívójelű amatőr állomás. Egy bizonyos Josef szintén sietett gratulálni. Délután lementünk kocsin La- tacungába. Útközben kis híján összeütköztünk M. Coufalnak, ecuadori ügyvivőnknek a kocsi­jával, aki a követség további dolgozóival sietett, hogy gratu­láljon nekünk. A gratulálok kö­zött volt Sócrates Hernández, a latacungai rádióklub elnöke is, aki HC6 SH hívójelű adójá­val küldte a jelentéseket az ex­pedíció sikeréről a világba. Megörültünk Rafaelo Sandoval jókívánságainak, akinek nagy­apja 1977-ben W. Wolffal első ízben mászta meg a Cotopaxi fő csúcsát. De a legkedvesebb gratuláció a távolból, hazulról jött, Gustáv Husák elvtárstól, a CSKP KB főtitkárától. Az expedíció elérte fő célját. Az ecuadori tűzhányó történe­tébe örök időkre be lesz írva, hogy kráterének mélyében 1972. szeptember 2-án két bátor hegy­mászó kitűzte Csehszlovákia és Lengyelország zászlaját. Szocia­lista köztársaságaink neve szer­te röpült az egész világba. Büszkék vagyunk rá! BLAHOSLAV BRAUN szendergő tűzhányó jótétemé­nyét, s megmelegítjük elgémbe­redett kezünket és a megfa­gyott teát. S aztán behatolunk az itt 100 méter mély, hótor­lasszal védett külső kráterba. Előbb leszállunk, majd mászunk felfelé — a belső kráter nyílá­sához. Végre ott állunk közvetlenül a tűzhányó félelmetes kráteré­nek jeges sziklafalán. A kráter átmérője 300 méter. Ez tehát a mai „munkahelyünk“. Nyolc óra az idő, ledobjuk a háti- szákokat. Andrzej, a tátrai sza­kadékok ismerője választja ki a leszállás helyét. De Bedrich, aki körbejárta a kráter nyílá­sát, biztonságosabb helyet java­sol a leszállásra. Egyelőre cso­dálatosan szép az idő, de csak­hamar leszáll a köd. Egész nap­ra. Időnként hó vagy eső esik. Kezdődnek az előkészületek, kibontunk összesen 500 méter kötelet. .10 óra 53 perc. Jurek föl teszi a védősisakot s odakötözi ma­gát a kötélhez. Hát akkor — jó u'at! Mozdul a kötél, s Ju­rek eltűnik a tejszeríí párában. Andrzej irányítja rádióadón a leszállást. Jurek lebilincselő ri­portot közvetít adóján a mély­ségből, s adja az utasításokat. Andrzej röviden továbbítja őket. Ezek nekünk szólnak, Gustáv- nak, Lýsának és nekem, akik a kötelet tartjuk. „Vigyázat, lavina!“ Drámai pillanat... „Stop!“ Szilárdan tartjuk a kötelet. Hétméteres jégfal, de Jurek szerencsésen túljut rajta. 25 perc múlva je­lenti, hogy egy kis lapos pi­henőn áll, 80 méternyire alat­tunk. Bedrich is indul utána. Lent jutott eszébe, hogy fönnfe- lejlette a hőmérőt — egyórás késés. Folytatódik a leszállás. Jurek jelenti, hogy a függőleges fal enyhébb lejtőbe megy át. Újabb köteleket kötözünk össze. 11 óra 45 perckor a tűzhányó gyomrá­ból felhangzik: „Lenn vagyunk a fenekén!“ Elsőként a világon! Bedrich Mlčoch csehszlovák és Jerzy Dobrzyúski lengyel geo­lógusok. Szombat, 1972. szep­tember 2 ... Az első szűkszavú gratulációk. Mindketten folytat­juk a kráter mélyének vizsgá­latát. Jurek jelenti: jég, hó, ki- szögellések, sziklák, fumarolák (nyílások, amelyekből kéjies gőzök szállnak fel). Gyűlnek a kőzetminták. Bedrich a legmé­lyebb ponton leszúrt egy rudat a csehszlovák és a lengyel zászlóval. Meghódítottuk a krá­tert. „Au, most megégettem ma­gam“ — hallatszik Bedrich fel­kiáltása, amikor bedugta a hő­mérőt az egyik fumarolába. Nyolcvan fokot mutatott. Egyéb­ként a hőmérséklet odalent 9,5 fok, idefenn valamivel nulla alatt. A magasságmérő 122 mé­Mydlík egyre rosszabbul van. Lázas, s úgy tántorog, mintha részeg lenne. De mégis kitar­tott. Este nyolckor véget ér a 22 órás fáradságos akció. A me­nedékház felől apró fénypont közeledik, s vele a türelmetlen Pítrs. Mindjárt lehűtöttük a lel­kesedését: „Nem ment a dolog, szörnyű volt“ — mondom neki arcrándulás nélkül. „No, ez az­tán a pech, az egész világ azt hiszi, hogy lenn voltunk a mély­ben.“ Még kissé ráijesztettem Lenkára meg Gabikára — egész elzöldültek. Annál nagyobb volt azután az öröm. Latacungában tudtak róla, hogy leszállni készülünk a krá­terba, és nem késlekedtek. A Cotopaxi az övék, így hát az egész világnak tudnia kell róla. Szombaton feljött a menedék­házhoz egy gépkocsi, rádiósok adóállomást szereltek fel. Mní­Pihenő a kráterba való leereszekdés előtt tatás odalenn. Megkezdődik a fölszállás — embertelen három­órás robot: a megjegesedett köteleken húzzuk fel az élő ter­het meg a velük levő poggyászt. A jégfalon két bajtársunknak igénybe kellett vennie a leg­korszerűbb megoldást — a vas- kapcsokat, amelyekkel biztosí­tani lehet a felfelé való moz­gást közvetlenül a kötélen. Végre megjelenik Bedrich fe­je. „Nem csodálkozom rajta, hogy eddig még senki sem má­szott le a mélybe“ — veti oda lakonikusan. Délután négykor fenn van Jurek is. Narancsot adunk és gratulálunk neki. Él­jenek a győztesek! A sikernek azonban az egész közösség ré­szese. Egyik a másik nélkül semmire sem ment volna. Ere­detileg úgy terveztük, hogy két-két emberként valmennyien leszállunk a mélybe, ehhez azonban három napra lenne szükség. Hat óra az idő, s még előt­tünk áll az út visszafelé. Meg kell másznunk a déli csúcsot, mindenütt másutt lavinave­szély fenyeget. Leszáll ás a kráterbe í 7.)

Next

/
Thumbnails
Contents