Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-18 / 92. szám, szerda

felé, melynek nem lett volna szabad két óránál tovább tartania, tízórás kínszenvedéssé nyú- lott.

Este hat óra van, araikor elindulunk az alsó menedékházhoz, ahol a terepjáró kocsi vár ránk. Mindjárt beülünk és indulunk is. A távolban fények villannak fel. A tábor őre ad le jelzéseket. Megyek, hogy gratulálok a győzteseknek, de látom, helyettük emberi roncsok közelednek. A fagyást szenvedett Mníšát cipelik. Myd- líket kötéssel a szemén vezetik. Tizenegyük közül öten érettek a gyengélkedő szobára. Mníšá- ról rögtön gondoskodik Gabika,

Hétfőn, augusztus 21-én délelőtt megint baktattunk fölfelé a menedékházhoz, ahol az éjszakát töltöttük. Reggel hóvihar tombolt, mely napközben sem szűnt meg. Csők a következő nap indultunk útnak. Elöl Myd- lík Andrzejjel és Maestroval, aztán Gustáv, Jirka, Mníša és én; Mindenkinek a hátán ott a pontosan 25 kilós hátizsák, ezzel kell botorkálnunk fölfelé! Mníša hősiesen lépked, de kisvártatva levegő után kapkod. „Lázam van“ — közli velem délután. Levesszük hátáról a poggyászt, csigalassúsággal mászunk, visszamegyünk a pogy- gyászáért, s ez így folytatódik tovább. „Húzzál“ — kéri Mníša. így hát húzom, ahogy tudom, magara után a kötélen. „így már jobb“ — tetszik neki a dolog. De hát hova jutunk így?

Mníša egyre rosszabbul van. Habzik a szája, réveteg a tekintete — a hegyi betegség csalhatatlan jegyei. A ködből előtűnik az első háromtagú csoport. Eltévedtek a csúcs alatt, s most visszatérnek. Az operatőr sem érzi jól magát. A filmezésből semmi sem lett, a kamerát vastag jégréteg borítja Elhatároztuk, hogy visszatérünk. Gustáv Mydlíkkel meg

A belső kráter kiszögellése. A hótorlasz mögött van a kiiteű kráter, amelyik fölött a tűzhányó fő csúcs meredezik

Maestroval igyekeznek lefelé a menedékházba. Mníša már mozdulni sem képes. Le kell táboroznunk 550 méter magasságban. Felállítani ilyen szélviharban a sátrakat, emberfeletti erőfeszítést igénylő munka.

Egész éjszaka tombol a vihar. Csak egy pillanatra, mintegy varázsütésre, húzódott szét a sötét függöny, s a holdfényben megcsillant a fantasztikus óriás, a Morurco csúcsa, melynek sziklaélei kettéhasították a felhőket.

Hajnal felé volt már, amikor Lýsa hangjára leszek figyelmes. A szerencsésebb háromtagú csoport nem tudott aludni és éjfélkor elindult felfelé. Csak a szerencse istenasszonya vezérelte őket ebben a szörnyű viharban ide hozzánk. Felöltöztetjük Mníšát, Lýsa és Pítrs megragadják a hóna alatt, és indulunk lefelé.

Nem találunk rá a hóval befújt nyomainkra. Bolyongunk. A sűrű ködben irányt veszünk valamerre lefelé. Nem tudjuk, hol vagyunk. Vissza kell mennünk, hogy megtaláljuk a helyes irányt. Elvesztegettünk hét órát. Riasztó a helyzet. Mníša utolsó erejével támolyog. Fölöttünk egy megfagyott vízesés. Át kell kelnünk rajta. Derékig süllyedve tapossuk a havat. Lavinaveszély fenyeget. Jirkával elindult egy, de szilárdan tartjuk őt a kötélen. Végre felfedezzük az utat jelölő zászlócskát. Hurrá, megmenekültünk! Egy órával később már isszuk a forró teát. A beteget cipelő háromtagú csoport további három óra múlva érkezett a menedékházba. Az utolsó kilométert úgy tették meg, hog^ hálózsákokból rögtönzött szánon eresztették őt lefelé. Az út lebekötözi megfagyott kezeit és lábait, orvosságokat meg teát ad neki, s úgy eteti, mint a csecsemőt.

Hát valahogy így jártunk a hegymászással. Viszont a legnagyobb helybeli lap, az El Te- legrafo címoldaláról azt tudtuk meg, hogy a sorsdöntő napon leereszkedtünk a kráter mélyére. Ugyanis míg mi úton voltunk, megérkezett a táborba barátunk, Rengifo, s a lányok közölték vele a tervünket. O meg készpénznek vette a dolgot.

Mníša néhány napot a quit ói kórházban feküdt és infúziót kapott. Néhány nap múlva magához tért. Egy héten belül mindannyian rendben voltak.

Augusztus 31-én negyedszer is nekiindultunk. Ügy, mint aznap, sohasem fogadott minket a hegyóriás. A fekete felhőből villámok csattogtak, tojás nagyságú jégdarabok hullottak, időnként hócsomókkal felváltva. Megint csak egy napot töltöttünk a menedékházban.

Szeptember 2., este 10 órp. Indulunk a csúcs felé. Nincs túl hideg, az ég teleszórva csillagokkal, mindenütt frissen esett porhó. Felváltva tapossuk ki a nyomokat. A hangulat jó, csak Mydlíknek vannak nehézségei a gyomrával. De hallani sem akar róla, hogy visszaforduljon. Csak heten vagyunk, és tudja, hogy veszélybe sodorná az egész akciót, összeszorított foggal tovább küzd.

Á déli csúcs alatt haladunk felfelé, s aztán tovább egy repedésekkel tarkított, lavinaveszélyes hómezőn. Reggel hét óra előtt latelepszünk a külső kráter szélén, A tűzhányó belsejéből meleg kénes gőzök áramlanak. Kihasználjuk a

tért mutat. A kráter mélységéi azonban a fő peremcsúcstól mérik. Ez az érték pedig 334 méter. Másfél órát vizsgálja két kötélre kötött bajtársunk a tűzhányó mélyét, fényképez, jegyzeteket és vázlatokat készít. 13 óra 15 perckor véget ér a ku

A Cotorraxi déli lejtőjén tértünk vissza a kráterből

(A szerző felvételei)

š a elárulta nekik a leszállás tervét, s a hír szállt tovább az éter hullámain. A rádió és a televízió megszakította adását: „Az első emberek a világ legnagyobb működő vulkánjának kráteréban!“ A leglelkesebb riporter barátunk, Hugo Rengifo volt és Tarquino Vega, a rádiós. Illusztrációképpen a vasárnapi riport bevezetője: „És éppen itt jönnek a hősök, akik legyőzték a krátert. Elsőként! Ez a történelmi győzelem felér a holdutazással.“ És így terjedt valahogy a hír az éter hullámain két napon keresztül szerte a világba. Háromszáz hivatalos és amatőr rádióállomás Ecuadorban, Columbiában, Venezuelában, Brazíliában, Chilében, Peruban, Mexikóban, az Egyesült Államokban, Európában, Ázsiában, Afrikában és talán még az Antarktiszon is továbbítja a híreket a sajtónak, a televíziónak, a csehszlovák—lengyel expedíció sikeréről. Vasárnap nálunk, Morvaországban is megszólalt az OK2 BGT hívójelű amatőr állomás. Egy bizonyos Josef szintén sietett gratulálni.

Délután lementünk kocsin La- tacungába. Útközben kis híján összeütköztünk M. Coufalnak, ecuadori ügyvivőnknek a kocsijával, aki a követség további dolgozóival sietett, hogy gratuláljon nekünk. A gratulálok között volt Sócrates Hernández, a latacungai rádióklub elnöke is, aki HC6 SH hívójelű adójával küldte a jelentéseket az expedíció sikeréről a világba. Megörültünk Rafaelo Sandoval jókívánságainak, akinek nagyapja 1977-ben W. Wolffal első ízben mászta meg a Cotopaxi fő csúcsát. De a legkedvesebb gratuláció a távolból, hazulról jött, Gustáv Husák elvtárstól, a CSKP KB főtitkárától.

Az expedíció elérte fő célját. Az ecuadori tűzhányó történetébe örök időkre be lesz írva, hogy kráterének mélyében 1972. szeptember 2-án két bátor hegymászó kitűzte Csehszlovákia és Lengyelország zászlaját. Szocialista köztársaságaink neve szerte röpült az egész világba. Büszkék vagyunk rá!

BLAHOSLAV BRAUN

szendergő tűzhányó jótéteményét, s megmelegítjük elgémberedett kezünket és a megfagyott teát. S aztán behatolunk az itt 100 méter mély, hótorlasszal védett külső kráterba. Előbb leszállunk, majd mászunk felfelé — a belső kráter nyílásához.

Végre ott állunk közvetlenül a tűzhányó félelmetes kráterének jeges sziklafalán. A kráter átmérője 300 méter. Ez tehát a mai „munkahelyünk“. Nyolc óra az idő, ledobjuk a háti- szákokat. Andrzej, a tátrai szakadékok ismerője választja ki a leszállás helyét. De Bedrich, aki körbejárta a kráter nyílását, biztonságosabb helyet javasol a leszállásra. Egyelőre csodálatosan szép az idő, de csakhamar leszáll a köd. Egész napra. Időnként hó vagy eső esik. Kezdődnek az előkészületek, kibontunk összesen 500 méter kötelet.

.10 óra 53 perc. Jurek föl teszi a védősisakot s odakötözi magát a kötélhez. Hát akkor — jó u'at! Mozdul a kötél, s Jurek eltűnik a tejszeríí párában. Andrzej irányítja rádióadón a leszállást. Jurek lebilincselő riportot közvetít adóján a mélységből, s adja az utasításokat. Andrzej röviden továbbítja őket. Ezek nekünk szólnak, Gustáv- nak, Lýsának és nekem, akik a kötelet tartjuk.

„Vigyázat, lavina!“ Drámai pillanat... „Stop!“ Szilárdan tartjuk a kötelet. Hétméteres jégfal, de Jurek szerencsésen túljut rajta. 25 perc múlva jelenti, hogy egy kis lapos pihenőn áll, 80 méternyire alattunk. Bedrich is indul utána. Lent jutott eszébe, hogy fönnfe- lejlette a hőmérőt — egyórás késés.

Folytatódik a leszállás. Jurek jelenti, hogy a függőleges fal enyhébb lejtőbe megy át. Újabb köteleket kötözünk össze. 11 óra 45 perckor a tűzhányó gyomrából felhangzik: „Lenn vagyunk a fenekén!“ Elsőként a világon! Bedrich Mlčoch csehszlovák és Jerzy Dobrzyúski lengyel geológusok. Szombat, 1972. szeptember 2 ... Az első szűkszavú gratulációk. Mindketten folytatjuk a kráter mélyének vizsgálatát. Jurek jelenti: jég, hó, ki- szögellések, sziklák, fumarolák (nyílások, amelyekből kéjies gőzök szállnak fel). Gyűlnek a kőzetminták. Bedrich a legmélyebb ponton leszúrt egy rudat a csehszlovák és a lengyel zászlóval. Meghódítottuk a krátert.

„Au, most megégettem magam“ — hallatszik Bedrich felkiáltása, amikor bedugta a hőmérőt az egyik fumarolába. Nyolcvan fokot mutatott. Egyébként a hőmérséklet odalent 9,5 fok, idefenn valamivel nulla alatt. A magasságmérő 122 méMydlík egyre rosszabbul van. Lázas, s úgy tántorog, mintha részeg lenne. De mégis kitartott. Este nyolckor véget ér a 22 órás fáradságos akció. A menedékház felől apró fénypont közeledik, s vele a türelmetlen Pítrs. Mindjárt lehűtöttük a lelkesedését: „Nem ment a dolog, szörnyű volt“ — mondom neki arcrándulás nélkül. „No, ez aztán a pech, az egész világ azt hiszi, hogy lenn voltunk a mélyben.“ Még kissé ráijesztettem Lenkára meg Gabikára — egész elzöldültek. Annál nagyobb volt azután az öröm.

Latacungában tudtak róla, hogy leszállni készülünk a kráterba, és nem késlekedtek. A Cotopaxi az övék, így hát az egész világnak tudnia kell róla. Szombaton feljött a menedékházhoz egy gépkocsi, rádiósok adóállomást szereltek fel. MníPihenő a kráterba való leereszekdés előtt

tatás odalenn. Megkezdődik a fölszállás — embertelen háromórás robot: a megjegesedett

köteleken húzzuk fel az élő terhet meg a velük levő poggyászt. A jégfalon két bajtársunknak igénybe kellett vennie a legkorszerűbb megoldást — a vas- kapcsokat, amelyekkel biztosítani lehet a felfelé való mozgást közvetlenül a kötélen.

Végre megjelenik Bedrich feje. „Nem csodálkozom rajta, hogy eddig még senki sem mászott le a mélybe“ — veti oda lakonikusan. Délután négykor fenn van Jurek is. Narancsot adunk és gratulálunk neki. Éljenek a győztesek! A sikernek azonban az egész közösség részese. Egyik a másik nélkül semmire sem ment volna. Eredetileg úgy terveztük, hogy két-két emberként valmennyien leszállunk a mélybe, ehhez azonban három napra lenne szükség.

Hat óra az idő, s még előttünk áll az út visszafelé. Meg kell másznunk a déli csúcsot, mindenütt másutt lavinaveszély fenyeget.

Leszáll ás a kráterbe í 7.)