Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-07 / 56. szám, szerda

A műit év második felében egy csoport csehszlovák és lengyel tudós tartóz­kodott Ecuadorban, az egyik legkisebb, de talán legérdeke­sebb latin-amerikai országban. A Cotopaxi expedíció tagjai túl­nyomórészt geológusok voltak, de volt köztük filmoperatőr, et­nográfus, egy pszichológusnő, és újságíró is* Az expedíció cél­ja az volt, hogy megvizsgálja a Cotopaxit, a világ legnagyobb működő vulkánját. Az expedíció legnagyobb si­kerei közé tartozott, hogy első­nek sikerült leszállnia a Coto­paxi kráterének mélyére, to­vábbá összeállította egy 250 négyzetkilométeres körzet föld­tani térképét, azonkívül szintén első ízben jutott el a világ je­lenleg legaktívabb tűzhányójá­nak kráternyílása széléig. Cseh­szlovákiai hegymászók első íz­ben jutottak el Ecuador legma­gasabb csúcsára, a Csimborasz- szóra, de ugyanilyen érdekes volt az Amazonas őserdeiben élő, kevéssé civilizált cofano iu- diántörzs etnográfiai vizsgálata is. Az expedíciót a Cseh Szo­cialista Köztársaság Kulturális­ügyi Minisztériuma rendezte, si­keréről tanúskodnak a sajtóban, a rádióban és a televízióban na­ponta közölt terjedelmes hírek. Szeretném gazdag benyomá saimat megosztani az Új Szó olvasóival. Mesélek hát majd önöknek, kedves olvasóink, az óceánon túl, az egyenlítő két oldalán elterülő érdekes or­szágról, ahol minden délben el­vesztik az emberek az árnyéku­kat, ahol minden nap reggel 6 kor kezdődik és este 6-kor végződik. Mesélni fogok erről a csodálatosan szép országról, az ott élő emberekről, hegyek­ről és völgyekről, az országról, ahol mindig süt a nap, s ahol orkán erősségű a szél, a banán- és a narancsültetvényekről, a gazdagságról és az emberi nyo­morról. Egy csoport fiatal em­berről, akik elutaztak ide, nem azért, hogy az inkák kincsét keressék — ezekből már sok száz volt —, hanem, hogy be­hatoljanak a Föld titkaiba. Me sélek az országról, ahol láng­nyelvek csapnak ki a hegyek belsejéből. Az egyenlítő két ol­dalán elterülő országról, Ecua­dorról, ahová három hatalmas ezüstmadár röpített bennün­ket .. . Az első július közepén szállt fel a földről és megbillegtette hatalmas szárnyait mintegy üd­vözölve a száztornyú Prágát. Az IL-62-es típusú gép nyugodtan repül 10 km-es magasságban, odalent erdők, hegyek marad­nak el. folyamok ezüst szalag­ja, falvak, városok, metropoli­sok, országok: az NSZK, Bel­gium, Nagy-Britarinia, Írország. Szél sem rezdül, a repülés oly nyugodt, akár gyöngyöt is felfűzhetne az ember. És jólesik elgondolkodni. És mi másról, mint az expedícióról. Hiszen el­utazni ilyen távoli országba, nem kicsiség. Lelki szemeim előtt ismét lejátszódik az utol­só hetek lázas készülődése, iz­galma. Száz kilométereket kel­lett beszaladgálni, nem csoda, hiszen két évig készítettük elő a Cotopaxi-expedíciót. Most repülök a barátaim után, akik már ott táboroznak vala­hol álmaik hegyének oldalában. „Ha nem leszünk Quitóban, megtalálsz minket valahol Ecuadorban“ — búcsúzott tőlem 14 nappal ezelőtt a barátom. Hát igen, egy árva szót sem tudok spanyolul. De hát azért talán csak nem veszek el. Kilenc órát repült egyházam­ban az ezüst színű Iljusin a nagy levegőégben. És egyszer csak megcsillannak odalent az új világ partjai. A gép lefelé ereszkedik, kört ír le egy sok milliós emberi hangyaboly fö­lött. Megérkeztünk New Yorkba . . . Másnap délelőtt tovább folytat tam az utat a Kennedy-légiki- kötőből, ezúttal egy még hatal­masabb géppel — egy Boeing- 707-sel. Odalent lassan eltűnnek Amerika partjai. Az a csodála­tosan szép sziget odalent Kuba, a szabadság földje. Pár pillanat múlva bejelenti a iégikisasz- szony. hogy leszáll un k Jamaica szigetén. A nemzetközi repülő­tér átmenő forgalomnak fenn­tartott részében olcsón kapha­tó eredeti jamaicai rum és min­denféle érdekes emléktárgy. Engem azonban jobban érdekel­nek a csábos sziget festői he­gyei. Ismét a felhők között, a le­nyugvó nap csodálatos látványt nyújt. A szürkületet sötét éjsza­Tábor a Cotopaxi lábánál (1) ka váltja fel, valahol alattunk elmaradt Panama, majd Colum­bia és végül elérjük Ecuadort. Hatalmas fényözön jelzi, hogy megérkeztünk Ecuador legna­gyobb városába, Guayaquilba. Kimerülve a hőségtől és a 15 000 kilométer hosszú úttól, nem vágyunk másra, csak egy üdítő fürdőre. Nem messze a hoteltól csendesén hömpölyög egy folyam. Gyorsan levetkő­zöm és beugróm a vízbe. Éjfél van, a víz jó 30 fokos. De még így is üdít. Ki a partra és az­tán megint be a vízbe. Csak mi­után megfürdöttem, veszek ész­re nagy csapat békákat, meg patkányokat, vidáman futkároz­ta volna le. Az Andok glecs- cserekkel, mint gyöngyfüzérrel övezett legmagasabb csúcsai, úgy látszik, túl büszkék a szép­ségükre, ezért örökké felhők­be burkolóznak. Talán csak ün­nepnapokon mutatkoznak teljes szépségükben. Egyórás autóút után balról ha­talmas kúp kukucskál ki a fel- högallérből. „Ez a Cotopaxi?“ — kérdezem nyilván feleslege­sen Cézártól. „Si, si, senor, Co­topaxi — bólogat. Úgy tűnik azonban, hogy sokkal büszkébb a Mercedesére, mint.a világ leg­nagyobb tűzhányóhegyére. Fé­kez és hirtelen nagyot fordít a kormánykeréken, a kocsi oda Az eredeti tábor a széljárta platón nak a parton. Brrr... Az or­szág legnagyobb kikötőjének pompás sugárútjain zene szűrő­dik ki az éjjeli lokálokból. Szó­rakozik a kikötőnegyed ... Az éjszaka folyamán a Gua- yas folyó egy csomó hulladé­kot sodor a partra. Félmezte­len férfiak meggörbedve fehér­neműt mosnak. íme — az egyenjogúság áldásai... A pat­kányok — annyi van belőlük, mint a légy — csak kíváncsian kukucskálnak. Már nincs idő megtekinteni a várost. A har­madik gép nemsokára indult. Az Ecuatoriana Légitársaság négymotoros gépe, csinos légi­kisasszonyokkal, fölemelkedett a magasba. A nap aranyos pír­ba vonja a távolban feltünede­ző hegyeket. Ezek az Andok! S most a távolban megcsillan egy jégóriás fehér süvege. A Cotopaxi! Az indiánok legendák övezte hegye. Az expedíció cél­ja. Háromnegyed óra múlva ki­tárul a völgyben Quito, a fővá­ros festői panorámája. Paloták, templomok, kolostorok, fehér házak. Az egyenlítőtől néhány kilo­méterre értünk földet, de kel­lemes szellő lengedez. Nincs hőség, hiszen a város 2900 mé­ter tengerszint feletti magas­ságban fekszik. A Norte, vagy­is északi villanegyedben van a nagykövetségünk. Sokáig be­szélgetünk a nagykövettel, Li- cek elvtárssal ecuadori sör mel­lett. Nem éppen pilseni, de Pils- ner-nek hívják. Sok érdekeset megtudok az országról, de en­gem most legjobban az expedí­cióról szóló hírek érdekelnek. „Holnap reggel a sofőrünk el­visz a Cotopaxi-táborba“ — ör­vendeztetett meg Licek elvtárs. „Buenos dias“.— hangzott fel másnap reggel mögöttem* az Embajador-szálló halijában. Az alacsony, barna képű, csillogó szemű fiatalember, aki így dal­lamosan köszöntött, volt Cézár, a gépkocsivezető. Beülök a ko­csiba. A Mercedes sebesen ha­lad a főváros szűk utcáin. Akár­milyen zegzugosak is, végül mégiscsak kivezetnek a város­ból, ki a természetbe. A kocsi repül a pánamerikai autónúí- úton, mint valaha a tollas in­dián nyíl, a titokzatos őserdők­ben. Indián falvak maradnak el, karcsú eukaliptuszok és sok­ágú agnvék sora. Az országút szélén mezítlábas indiánok bak­tatnak tipikus kalapban és színes ponchőban. Az asszonyok lepe­dőben viszik hátukon kicsinyei­ket. A romantikus tájból itt- oít kiemelkedik egy hegy, hi­hetetlenül nagy, s a csúcsát mintha valaki macsetával csap­koccan a vasút sínéhez. Az ország három egysínpárú vasútjának egyike ez és tiszteletre méltó szintkülönbséget győz le — 3600 métert. És már poros ko- csiúton rázodunk a puszta vidé­ken, melyet kanyonok szabdal­nak. A Mercedes nyög, fúj és rángatózik, de halad és ez a legfontosabb. A hatalmas, egye­dül terpeszkedő vulkán már itt van szinte kartávolságnyira. Ha valaki alagutat akarna vágni a lábánál, jó húsz kilométert kel lene'fúrnia. Vele szemben fe­kete csúcsok foghíjas sziklata­réja magasodik. Széles síkságra jutunk ki, mely lapos, mint az asztal. A térképen mint nyereg van be­jelölve, több mint 3800 méter magasságban. A gépkocsivezető jobb kézzel odamutat a csillo­gó tó felé, melynek partján szí­nes sátrakat lehet felfedezni. A furcsa széles nyereg neve Limpio Pungo, ami annyit je­lent, hogy Tiszta kapu. S ebben a kapuban jókora a „huzat“. Alig nyitom ki a kocsi ajtaját, s majdhogy földre nem teper egy hatalmas széllökés. A vi­har nem ritkaság a'f Andokban, de itt gyakorlatilag sohasem szűnik meg. Kutyahideg van, va Gustáv Ginzel mászik elő, úgy felöltözve, mintha legalábbis az Északi-sarkon lennénk. Talán mindenhez ért a világon. A leg csodálatosabb azonban az az ér­zésem, hogy remekül tud tájé­kozódni a legbetekínthetetle- nebb terepen is. Gustavvai el­indulhat az ember a világ vé­gére, s biztos, hogy nem téved el és nem esik baja. Mögötte Vladimír Liszenko bukkan elő, geológus és meteorológus, bece­neve Lísa. „Fiú vagy lány? — dörren rám. Csalódást kell okoznom neki, még sehol sem­mi, de felesége, Marie, már minden pillanatban várja a ki­csit. A sátor mögül Mydlík, tisztességes nevén Miroslav Krűta kukucskál ki, a prágai Károly Egyetem földtani tan­székének asszisztense, s jelen­leg a tábor vezetője itt fenn. A tomboló viharban nem értjük egymás szavát. „Majd megszo­kod. Már egy hete vagyunk itt s mindig egyforma az idő. Eső széllel, vagy megfordítva. Nézd csak, a Cotopaxi! A világ leg­magasabb tűzhányója egyszerre teljes szépségében megmutatta magát. Csaknem 6000 méter ma­gasságba nyúló, szemkáprázta- tóan fehér csúcsától a kúp fe­léig gleccsercsipkék szegélye­zik, friss hóval cukrozva. Bár itt áll, nem messze az egyenlí­tőtől, a természet törvénye kér­lelhetetlen. 4800 méter magas­ságtól örök hó és jég. E fehér övezet alatt zöld erdők, csupa virág, rétek, mély kanyonok, sziklaormok és egész hegyek a hegyóriás lábánál. Ez a Coto­paxi a mérsékelt és haragvó hegy, mely időről időre városo­kat és falvakat büntet. Legutol­jára 1942-ben tombolt. Remél­jük, hogy néhány hétig még nyugodtan pihen.“ Érdeklődve hallgatom bará­taim élményeit. Cézár is fülét hegyezve hallgat, noha egyetlen szól sem ért. Az érzékeny Ga­bika nyilván megsajnálta, mert narancsot és banánt hoz neki a „spajzből“. Vagy talán vala­milyen szándék húzódik meg a kedvessége mögött? Mydlík ugyanis tervet kovácsol. El kell menni kenyérért, s a legköze­lebbi falu 25 km-re van ide. Cézár hagyta magát rábeszél­ni. Elindultunk hát és lemen­tünk Laso faluba az ottani bolt­ba. A feketére pingált pult mögött egy indián nő állt, előt­te a padlón, amely ném látott súrolókefét és seprőt legalább egy éve, egyéves gyermek ját­szik, s ugyanolyan fekete, mint a padló. Végig végigtapogatja a padlót s a>.Uí'i a szájába dugja A tűzhányók királya — az 5897 méter magái* Cotopaxi |A szerző felvételei) lahonnan eső csnpkod, azt sem tudja az ember, honnan, hiszen gyönyörűen süt a nap. Az egész valahogy előírás szerint van. Hát bizony valahogy nem így képzeltem az egyenlítőt. Egy gerendapalánk mögött néhány sátor lapul meg. „Ahoj“ — kiált rám egy törékeny sző keség, aki talán egyedül nem fél ettől az ítéletidőtől. Gabrie­la Zoubko.vá, akit mindenki csak Gabikának hív, nemcsak pszichológusa, hanem orvosa is az expedíciónak, kitűnő sza­kácsnő, varrónk és tudom is én még micsoda. A sátor melyéről kis öklét. Kenyér nem volt. Hogy az igazat mugvalljam, nem is nagyon bosszankod tunk . .. A következő boltban is ugyan­így jártunk. Honnan is venné­nek itt annyi kenyeret egy ilyen nagy csoport számára. Nem ma­radt más hátra, mint tovább menni 25 km t Lafacungába, Copaxi tartomány székhelyére. A hetvenes évek elején a tűz­hányó le akarta törölni a tér­képről. De ez csak átmenetileg sikerült neki. Az emberek ugyanazon a helyen új várost építettek fel, szűk utcácskák­kal, templomokkal, múzeummal, városházával, főtérrrel és cso­dálatosan szép parkokkal. Mindezt 2800 méter magasság­ban. Végre sikerült kenyeret ven­nünk. Vagyis jobban mondva Gustávnak sikerült. Öt már so­kan ismerik itt, még a polgár- mester is. És a kiszolgálólány, aki apjának kisegít az üzletben, egy pirulós kislány, még egy cipóval többet is ad nekik. Megszomjaztunk, én is meg a gépkocsivezető is. Ö már job­ban kiismeri magát, mint Qui- tóban „Itt a sarkon, senor Fleischmann-nál annál a nagykereskedőnél, féláron ka­punk pilseni sört“. Cézár jócs­kán elcsodálkozott, amikor megkérdeztem tőle, iszik-e ő is. Itt ugyanis nem ismerik azt a szokást, hogy egy műanyag zacskóba fúvatással állapítják meg, ivott-e a gépkocsivezető vagy sem. Senor Fleischmann — nem tudom, honnan vette a nevét, mert egy szót sem tud németül — olcsón adja a sört s ajánlja, hogy vigyünk fel a tá­borba is. Persze hogy viszünk, hiszen este meg akarjuk ünne­pelni az ideérkezésemet. A gépkocsivezető nem egé­szen egy óra alatt tette meg visszafelé az utat és az ezer­méteres szintkülönbséget. A tá borban már vártak a vacsorá­val, valami banánból készült micsodával, de azért ízlett. Ga­bika a sátor padlóján gyúrta meg a pépet, másként itt nem megy. A sofőrt is megvendé­geltük. Csak úgy nyalogatta a szájaszélét. A tábor fölött kigyulladtak a déli égbolton a csillagok. Már visszatért a terepről az el­ső munkacsoport. Jó nagy terü­letet térképeztek fel és hoztak egy csomó kőzetmintát. Egyszó­val geológusok. De hogy el ne felejtsem bemutatni őket: az a törékeny fekete hajú asszonyka egyébként okleveles geológus, Lenka Hradecká, férje Petr dok­tori titulussal büszkélkedhet, Jiŕí Aleš vegyészmérnök, s itt van még ráadásul a fotográfus, aki még tanul, az olomouci Bed- ŕich Mlčoch, becenevén Bérfa. Az expedíciónak „köszönhető“, hogy még nem okleveles geoló­gus. El kellett halasztania az államvizsgát és a diplomamun­kát, akárcsak Gabikának. A fel­sorolásából még hiányzik m. expedíció vezetője, Mnislav Ze­lený, becenevén Mnísa, egyéb­ként néprajzkutató és jobb keze Petr Polák, becenevén Maestro, a Csehszlovák Televízió opera­tőre. Ök ketten a kamera sze­mével nézik a Napo folyó ős­erdeiben élő indiánok életét. Egyre veszettebbül tombol az orkán. „Itt már nem maradha­tunk, mert még belesodor a víz a tóba. Holnap költözködünk“ — jelentette ki vacsoránál Myd­lík. Még aznap este kinéztünk nem messze egy sekély kis kat­lant, mely ott vonult a szom­szédos hegyoldalban. Összeha­sonlíthatatlanul szél védettebb hely és tüzelni is lehet majd ott. A hegyoldalakat a mi gya­logfenyőnkhöz hasonló bokrok borítják. Kora hajnalban hátikosárba rakjuk a hasas hordókat. Estig felépül az új tábor. Bevallom, éppen elegem volt már ebből ;i gürcölésből. Mindjárt az első naoon ebben a magasságban ' imázsás terheket cipelni eleg lenne még az itteni hegylakók nak is. Mindjárt a tábor közelében van az ivóvíz. Gustáv már csi­nált is egy kis vízgyűjtőmeden- cécskét. De úgy látszik, ezt nem lett volna szabad megtennünk. Este ugyanis megjelent egy in­dián egy fekete ménen, mintha csak egy May Károly regényé­ből vágták volna ki. Vaquero volt, ahogy itt a gulyást hívják. Aggódott, hogy ezt a sok vizet mind kiisszuk, s aztán a kör­nyéken legelő vagy ezer ló szomjan pusztul. Aztán csak megegyeztünk. Most naponta feljár hozzánk cigarettáért. A tábor fölött leng a piros kék fehér zászló, amit Gabika varrt. Hat óra, a tájra leeresz­kedik az éjszaka. Fényesen vi­lágít a Dél Keresztje, s északon a horizontot érinti a Nagy Gön­cöl rúdja. Teljesen más égbolt, mint nálunk. Csak a csillagok ragyognak ugyanúgy. A szél is elcsendesedett vég re. Körülültük a tábortüzet, és Mydlík elővette a gitárját. Gon­dolatban mindegyikünk messze szállt valahova Európába, ha­za... BLAHOSLAV BRAUN 1973. III. 7. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents