Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-05 / 54. szám, hétfő
E. Cserepahova: VÁRKA Ismeretségünk a társbérleti lakásban kezdődött. Amikor reggelenként munkába indultam, benéztem a nagy, közös konyhába, ahol olyan hosszú, keskeny asztal állt, mint valami műtőben. Az asztal körül sü- rögtek-forogtak a nők, mindenfélét vagdaltak, hámoztak, formáltak, tenyerükkel veregették a ruganyos, sárga tésztát: egyszóval, alkottak. Integettem a feleségemnek, és ő szomorúan mosolygott vissza rám, szája sarka legörbült. Mindennap így nézett utánam, mert bántotta, hogy én munkába megyek, 5 pedig fiatal vegyész létére, aki most végezte el a technikumot, tarka háziasszonykötényt visel ahelyett, hogy fehér köpenyben járna, mint a.laboratóriumban szokás. A feleségem persze azt mondaná, hogy leegyszerűsítem a dolgokat, mint mindig, hogy nem a köpenyről meg a kötényről van szó, hanem arról, hogy „torkig van a háztartással“, „az élet céltalanul megy el“, meg bogy neki a technikumban „nagy jövőt jósoltak ...“ Tehát beszívtam a levesek, halak és sütemények szagelegyét, egy sóhajjal tudomásul vettem feleségem szomorúságát, s igyekeztem a dolgaim után. A gáztűzhely mellől még biztatóan rámkacsintott Várka, ez a nagyon vékony asszonyka, aki halásznadrágot és felgyűrt ujjú kék blúzt viselt. Rövidre vágott haja és gyors, heves mozdulatai miatt hetyke legénykének látszott, aki a tréfa kedvéért kötött kötényt a nadrágja fölé. Nehéz volt elhinni, hogy ez a kerek arcú, huncut mosolyú nő három gyermek anyja, és a legidősebb fia tizenkét éves. A szobájában függő képen idősebbnek, komolyabbnak és bánatosabbnak látszott. Várka a folyosó végén lakott, s ebben a sarokszobában szüntelenül forrtak, kavarogtak a szenvedélyek, kirobbanni kész kacagás, duruzsolás nesze áramlott a levegőben. Néha, amikor kimentem rágyújtani a folyosóra, láttam, amint össze-vissza karcolt ajtajuk feltárul. Várka férje kidugja borzas fejét a folyosóra, és azt kiáltja: — Várka! Gyere, verd meg Milykál! Megint belenyírt a bundádba. A dundi Mityka keresztüldugta fejét a férfi lábai között, és sértődötten visította: — Csukd be az ajtót, mert Leika huzatot kap! A hátuk mögött valami láthatatlan természeti erő morajlott, nyilvánvalóan Petyka csillapíthatta Lel kát. — Ej, sasfiókák! Csend legyen ott! — kiáltotta Várka a konyhaajtóból, és egy összesodort törülközővel megfenyegette őket. A tűzhely mellett topogva lázasan kavargatott a lábasokban, sebtében kimosott és megszárított valamit, s közben azt hadarta: — Jól van, jól van (ez nála így hangzott: „Jóin, jóin“), mindjárt kigondolunk valamit. Azután előredőlve, és hegyes könyökét behajlítva, mint egy távfutó, végigszaladt a hosszú folyosón. Belépésével a természeti erők lecsillapodtak a kopott ajtó mögött. Egy szép napon a feleségem azt olvasta az újság ban, hogy a nagy gyár új laboratóriumot létesített, s ott szükség van szakemberekre. Tűzbe jött, és jóllehet a közös fürdőszobában ő volt a soros a mosásban, átengedte helyét Várkának, és szomszédnőnkre bízva a kisfiúnkat, elment az újságból kimásolt címre. Amikor hazaértem, a feleségem nagykabátban ült és zokogott. Várka pedig kötényébe törölgetve a mosástól felpuhult kezét, hallgatta őt, s közben szokása szerint egy helyben topogott. — Már hol mindenhol sírtam — hiippögte, a feleségem, — a járási oktatási osztályon, a városi egészségügyi osztályon, és mindenhol ... — Hát azokon a helyeken, mondjuk az ügy érdekében sírtál, de itt minek? — kérdezte Várka. — De hiszen kárba vész az oklevelem, s minden, az egész életem kárba vész, ha nem tudom elhelyezni Szerjozsát... Olyan remek hely, remek munka, a lakáshoz is közel van, meg minden ... — a feleségemnél mécsese megint eltört. — A fél várost teleragasztottam hirdetéssel, hogy keresek valakit a gyerek mellé, de hát olyan könnyű találni? Képtelenség ... Nem élem túl... — Túléled! — kacagott fel Várka, — Jóin, jóin, majd kigondolunk valamit... A feleségem munkába állt, Szerjozsát Várka vállalta. A gyerek jól érezte magát, ámbár az első este kék foltokkal a testén jött haza, mert rakétát bocsátott fel a „sasfiókákkal“ és a rakéta „váratlanul letért a pályájáról“. Vasárnaponként a feleségem igyekezett maga mellett tartani a fiúnkat, de az Várka gyerekei után vágyódott, nyafogott, és egyre azt hajtogatta: — Miért van nálunk minden kulcsra zárva, Várka néninél pedig semmi sincs kulcsra zárva? Miért nem hagyod, hogy a mi szobánkban padlót mossak?, annyit vacakolhatok vele, amennyit akarok! — Hogyhogy „vacakolhatsz“? — kiáltotta a feleségem. — A piszkos felmosó ronggyal? És a kezedet megmostad? Igen? Mutasd! . .. Egek, mikor adhatlak be végre óvodába, és nem kell, hogy idegenekre hagyjalak? Beszélnem kell a szakszervezeti bizottsággal .., A feleségem büszke volt új önállóságára, boldoggá tette az életében bekövetkezett változás, és egy este ezt súgta a fülembe: — Tudod, meg kellene hálálni valahogy Várkának . .. Pénzzel nem illik, igaz? Ajándékot kell venni neki, valami eredeti dolgot... Mit gondolsz? Majd ha megkapom a fizetésemet... Valóban, feleségem az első fizetése napján beszaladgálta az üzleteket, és egy nehéz, zizegő, rózsaszín selyempapírba burkolt csomaggal állított haza. Sebtében átöltözött, és máris szaladt Várkáért. Engem is odahívlak az ünnepélyes megszemléléshez. Abba a sarokba lépjem, ahol a hosszú, keskeny tükör állt, és ekkor káprázó szemem előtt valami megdöbbentően csillogó dolog hullámzott végig. Egy tüneményes stóla volt, azt hiszem, indiai. Várka elragadtatva próbálgatta csontos, egyenes vállára, és sehogy sem tudott elszakadni a tükörtől. Elkapta a tekintetemet, lassan, kelletlenül lecsúsztatta magáról a stólát, óvatosan, áhítattal összehajtotta, és végül begöngyölte a zizegő rózsaszín papírba. — Életemben nem virkdtem ilyen csodaszép holmit — mondta. — Majd keresek neki valami jó helyet ... Nem engedem ám hozzányúlni a sasfiókái- mat... Még azt sem engedem meg, hogy ráleheljenek a csibészek ... vigyázni fogok rá ... Karján hin táztatta a csomagot, mint valami csecsemőt, megcsókolta örvendező feleségemet, és beszaladt a sarokszobájába, előredőlve és behajlított könyökkel, mint a távfutók. Néhány hónap múlva Szerjozsát beadtuk a gyár óvodájába, a feleségemet pedig kinevezték a laboratórium vezetőjének, amiről mindig ábrándozott. Ettől fogva másként is viselkedett, valami új, tartózkodó méltósággal, s a hangjában ismeretlen, mély panaszos árnyalat jelent meg. Egy szombat este moziból jöttünk haza a feleségemmel, és a kapuban szembetalálkoztunk Nyina Sza- vickajával, egy fiatal lánnyal, akivel egy emeleten laktunk. Magas tűsarkain eltipegett mellettünk, és a félhomályban ezüstösen ránkragyogotl a Várkának ajándékozott gyönyörű stóla. A lány sötét, divatos kabátja fölött viselte. Feleségem méltatlankodva nézett utána, s amikor találkozott Várkával, hidegen bólintott feléje, és azt kérdezte: — Szóval megunta az ajándékunkat, Varvara? Várka zavarba jött a váratlan magázástól, egy helyben topogott, és szégyenkezve beismerte: — Hát igen, kölcsönadtam neki, hogy vegye fel ... Szüksége volt rá, randevúra ment. — De hiszen elszakíthatja ... — Remélem, nem szakítja el — válaszolta könnyedén Várka, — Ugyan már ... A feleségem hunyorgalott, a fejéi ingatta, és azon az új, panaszos hangján ezt mondta: — Ej, Várka, Várka... Mikor tanulsz meg végre élni? Várka hátravetette a fejét, rövidre nyírt fürtjei repkedtek az arca körül, és elmosolyodott. — Nekünk így is jó ... Nyáron Várka elvitte a „sasfiókáit“ Kijev mellé, valahová a Dnyeper régi medréhez. Ott is halt meg. Reggel vízért ment Petykával, a nagyobbik fiúval, és észrevett egy kislányt, aki a part mentén íutká- rozva sírva kiabált: — Kol-kaa-a-a-a-... Kol-ka-a-a ... A folyó közepéről gyenge vízcsobbanás és tompa segélykiáltás hallatszott. Várka ledobta a vödrét, és odakiáltott a kislánynak: — Hagyd abba a kiabálást, majd kigondolunk valamit ... Beugrott a vízbe, és odaveszett: örvénybe került, vagy valami gödörbe esett, nem tudom pontosan. A haláláról is csak véletlenül értesültem egy volt szomszédunktól. Mi ugyanis addigra már főbérleti lakást kaptunk, és elköltöztünk. Várka temetésén megjelent valahonnan északról egy magas, napbarnított férfi, és mély basszus hangon jajveszékelt a sírnál. S ekkor meglepő dolog derült ki. A „sasfiókák“ nem a huszonhárom éves Várka gyermekei voltak, hanem a nővéréé, aki súlyos betegségben korán elhalt. Az ő arcképét láttam Várka szobájában ... Amikor feleségem Várka haláláról értesült, elszomorodott, sírva fakadt, eszébe jutott, hogyan ajándékozta neki a stólát, és hogy Várka mennyire nem tudott élni. Szilárdan eltökéltük, hogy egyszer fogjuk magunkat, és meglátogatjuk a „sasfiókákat“, támogatjuk majd őket, meg minden ... De a munka, a mindennapok lánca ... Aztán megbetegedett Szerjozsa. Azután sürgősen ki kellett vennünk a szabadságunkat, mert a feleségein azonnalra beutalót kapott egy üdülőbe. Várkát azonban nem felejtettem el. Olykor-olykor eszembe jutott az ide-oda topogása, csengő nevetése, szögletes mozdulatai a tűzhely mellett, kék szemének jólelkű és boldog pillantása, amikor vállán volt az ezüstösen csillogó, nehéz stóla. Sajnáltam a kétszer megárvult „sasfiókákat“ is. A feleségem is sajnálta őket. — Milyen kár! — mondta, és mélyen sóhajtott. — Milyen kár, hogy Varvara csak a háztartásban foglalatoskodott, elaprózta idejét... Most meghalt, és milyen nyomot hagyott maga után? Semmilyent! Fájdalmas dolog ez ... De néhány év múlva mégis találkoztam a „sasfíó- kákkal“, illetve az egyikkel közülük. Ez a következőképpen történt. Egy alkalommal az építkezésünk ügyében vidékre mentem, és elhatároztam, hogy magam vezetem a kocsit, egy ócska tragacsot. Persze, nemsokára reménytelenül „zátonyra futottam“ az őszi esőktől felázott úton. Mifelénk tapa- dós, gonosz a sár. Amint bajba kerül a kocsi, a sár valami varázslatos, mocsári erővel húzza magához a kerekeket. A sofőrök persze kitűnően ismerik az utak e kedves sajátosságait. Kétségbeesett jeladásaimra egyetlen kocsi sem állt meg. Senkinek sem volt kedve, hogy ilyen vesződséges, piszkos dologgal bajlódjon, méghozzá a sűrű, hideg októberi esőben. Dühösen és kétségbeesetten csapkodtam a kocsi ajtaját, aztán lehuppantam az ülésre, és hangosan elátkoztam az utat, meg a hálátlan emberi fajt. Egyszerre azt láttam, hogy egy sárral alaposan összefröcskölt, másféltonnás teherautó tajtékossá verve és felkavarta egy kisebb, láp nagyságú tócsát, lefékezett mellettem. „Bizonyára cigarettát akar kunyerálni a gazfickó“ — gondoltam kárörömmel. — Azért állt meg ... Hogyne, adok én neked .. Vastag, vattás kabátot viselő, fiatal legényke szállt ki a teherautó fülkéjéből. Szótlanul körüljárta a kocsimat, cipősarkával megkopogtatta a gumikat. — No, jóin, jóin, majd kigondolunk valamit — mondta. — Van drótkötelem ... Megdobbant a szívem. Kiugrottam a kocsiból, megfogtam a vattakabátos könyökét, és magam felé fordítottam az arcát. — Petyka?! Várka mélykék szeme pillantott rám a vörösesbarna szemöldök alól. A fiú nem emlékezett rám. Egyáltalán nem emlékezett. SZIRMAI MARIANNA fordítása Rudolf Bergonder; FIATAL LÄNY L. GALY OLGA: HŐSI HALOTTAK Mind élni akartok. Ho kérdezték volna - háromszor mondtak volna igent: napfényre, szerelemre, még a verítékre is, amelyben naponta fürdött törékeny testük, s a munkára, amely szép annak, aki szépnek érzi. De nem kérdezték őket. Az ég sötét lett a föld felett, feketébb, mint a föld alatt. A fák hiába féltek. Görcsbe rándult ágaikat hiába lökték a könyörtelen magasba, róluk a madarak rég megfutamodtak a halált vedlő, óriási acélsasok elöl. A gyermekek torkában gombóccá sűrűsödtek az iszonyat könnyei s oz anyák nyelvén fekete lett az átok. Ha minden könny kiömlött és minden ótok felszabadult volna, kiöntötték volna a folyók. Az élő éljen, amíg élhet, mondták. S az élők cselekedtek. Ügy tettek, mintha a halál csak rossz gazda volna, aki ott akar mindig aratni, ahol nem vetett. Három napig hősnek lenni: dicsőség. Háromezer napig: szokás Mi is megszoktuk a mondást: „A hősi vietnami nép ...“ Fiai, lányai mosolyognak. Mosolyuk helyettesíti a béke világló sugarát. De ha lehunyják a szemüket, a tudat még eszmélő határán együtt ránganak a megerőszakolt földdel, amelyen szerteszórt, hevenyészett sírokban a hősi halottak meg nem született gyermekeikkel és unokáikkal együtt álmodják az élet rideg álmát. A. Beltran: B ÉK ÉTI
