Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-04 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

ban a baráti ország attaséjának a hangja —, hogy végződött annak a tudósítónak az esete ... McPherson- nak, ha emlékszik rá, nagyon érde­kelt, amikor az utcán a levél után elmesélte nekem azt a históriát a Kegyetlen Luengárói, talán egy kis­sé erőltetett is ez a név, ugye, dok­tor? Különben, három hónap óta va­gyok itt csupán, de ágy látom, ezekkel a bennszülött babonákkal lépten-nyo- mon találkozik az ember. Mellékesen, van itt egy földim, újságíró, szeret­ne egy képes riportot készíteni a Ke­gyetlen Luengárói, remélem, nagyobb gondot foriít majd a film minőségé­re, mint McPherson. Nem kísérné el őt is az ön Tongija megfelelő juta­lom ellenében? — Ami McPhersont illeti, már oda­haza van ... Európában — mondta szárazon Hopkins doktor — No, ez nagyszeri. — örvendezett a kultúrattasé —. tudja, az ön leírá­sa. ~ egyáltalában az összes körülmé­nyek olyan szuggesztíven hatottak rám, majd elhittem, hogy McPherson úrnak tartósabb nehézségei lesznek a látásával — Nem — mondta Hopkins doktor —, a látása rendbe jött két-három napon belül ... do aztán egyszerre csak elkezdett... emlékszik, mit mon­dott a Kegyetlen Luengárói, hogy olyan a keze, mintha karmai volná­nak. Egyszerre csak McPherson úgy érezte, a keze görbülni kezd, mintha a nyaka köré akarna tekeredni, hogy fojtogassa ... Sőt azt állította, érzi, hogy keze kiszáradóban van, s az uj- jai is egyre inkább görbülnek. Orvos­hoz külítük különleges vizsgálatra, eredménytelenül. A kezén se látszott semmi. Meglátogattam a kórházban, nem akarták hazaengedni, mert megzavarodottnak találták. Egyik ke­zét nézte állandóan, mindenáron le akarta kötöztetni, félt tőle, hogy Luenga haragszik, mert megérintette a drágaköveit, s azt parancsolta a ke­zének, hogy pusztítsa el McPhersont. Alig ismertem rá, amikor megláttam. Emberronccsá vált egy hét alatt. A kórház ajánlására összeköttetésbe léptem a szerkesztőségével. Már tud­ták, hogy valami nincs rendjén, mert McPherson a visszatérését követő el­ső napokban, bár még egyáltalában nem látott, táviratban közölte, hogy a Luengárói szóló riport megvan, de néhány nap múlva, mikor a hono­rárium átutalásáról szóló értesítést megkapta, s kérték a kézirat elkül­dését, táviratilag lemondott a pénz­ről, s újabb képtelen táviratokat kül­dözgetett, hogy cikkét és riportját vonják vissza. Elintéztem, hogy gyor­san visszatérhessen Európába, mert a kórházban azt tanácsolták, hala­déktalanul távozzék el innen. Kato­nai repülőgépen utazott, az itteni (kórházban ugyanis egy reggel majd­nem teljesen elvérzetten találtak rá. Lemetszette a jobb kezét egy hatal­mas késsel, amit a bennszülöttek er­refelé „kris“-nek hívnak. Hogy tudta becsempészni a szobába, rejtély. Amikor néhány transzfúzió után meg­mentették, megnyugodott, s azt ma­gyarázta, milyen borzalmasan félt at­tól, hogy jobb keze Luenga eszközé­vé válik, s ha a Kegyetlen Luenga megparancsolja, a kéz megfojtja őt, hát inkább levágta. Már Európában van, ezt a szerkesztőségtől tudom. Mit szól hozzá? ... Én semmit sem taná­csolok önnek, se annak a tudósítónak. Amit mondtam, megállapítás volt csu­pán, én már senkinek sem akarok ta­nácsot adni. Lehet, hogy túlságosan öreg vagyok már erre a mai világra. Tongi? Nem... ezt magával Tongi- val kellene megbeszélnie. Különben ez is afféle homályos eset, mint annyi minden ebben az országban. A zava­ros táviratokat, amiket McPherson a szerkesztőségnek küldött, Tongi adta postára. Mondhatom önnek, hogy Tengi egyike a legmegbízhatóbb em­bereknek, tökéletesen ismeri ezt a vidéket, a történetét, szokásait, egy­szóval mindent. Ügy vitte a postára a táviratokat, ahogy McPherson ki­töltötte az űrlapot. Csakhogy Euró­pából a szerkesztőség azt kérdezte tőlem, mik azok a képtelen táviratok, amiket Kuala Lumpurból kapnak, s valami Luenga irkái alá ... — A Luengárói szóló tudósítás ele­je? Tudja, McPherson hirtelen eluta­zása után én intéztem a lakásával kapcsolatos ügyelt, mert... egyszó­val azt gondoltam, mégsem lett vol­na szabad, hogy elengedjem abba a templomba. Ott a lakásában, egy fa­ragott dobozban megtaláltam annak a riportnak az elejét. Nem .... ahogy rá­jöttem, miről szól, nem olvastam to­vább. Én nem akarom tudni, hogy mi­lyen a Kegyetlen Luenga. Az egészet a tengerbe dobtam, dobozt, kéziratot, azzal a kővel együtt, amely a kézirat mellett volt a dobozban. Nem tudom. Ha drágakő volt, alighanem nagy ér­téke lehetett. De honnan venne McPherson ilyesmit... Világosságnál olyan vakítóan ragyogott, hogy szinte szúrta a szemet... Fordította. CSELÉNYI LASZLÖ 13 B. Dvorak: OLVADÁS E lhatároztam, hogy elválok. Ugyanakkor elhatározom, hogy újra megnősülök. Én voltaképp szeretem Amál't, a nejemet, hiszen idestova húsz eszten­deje élünk együtt, s ez idő alatt alig veszekedtünk négyszer-ötször napon, ta, de úgy megszoktuk egymást, hogy nehezen tudom elképzelni az élete­met Amál nélkül. Mégis elválok tőle. Hogy miért válók el Amáltól, nem tudnám pontosan megmagyarázni. Talán azért, mert haladni akarok a korral. A dolog úgy kezdődött, hogy nem régen meghívtam vacsorára régi ba­rátaimat és iskolatársaimat. Kovács Lalit és Szekeres Bandit. Kovács egy telt idomú, fekete hajú szépséggel érkezett, és menten be­mutatta: nak nevezze hitvesemet, gyermekeim anyját. De csak nyeltem egyet, le­küzdve indulataimat, mert el kellett ismernem, hogy az én Amálom való­ban vénecske, hiszen csak két évvel fiatalabb nálam, pedig én lassan már az ötvenhez közeledek, jobb, ha hall­gatok, s nem játszom a sértődöttet. Az a vacsora azonban sorsdöntő esemény volt az életemben. Akkor határoztam el, hogy elválok. Nemso­kára el is váltam Amáltól, neki hagy­va a lakást, a bútort és a gyerekeket. Fél év múlva már új lakásban él­tem új feleségemmel, Klárival, aki még harmincadik évét sem töltötte be, de már két diplomája volt, s most készült a doktorátusra. Nosza, rögtön meghívtam a bará­taimat vacsorára, hadd lássák, hogy én is haladok a korral. legnagyobb megrökönyödésemre éllek? Jobban tennétek, fiúk, ha t<i is haladnátok a korral, mint én. Kovács és Szekeres megütközve néztek rám. — Csak azért mondom — henceg­tem tovább —, mert nekem új felesé­gem van. De majd csak vacsora után mutatom be nektek. A vacsora feszült várakozás jegyé­ben folyt le. — Most pedig, kedves barátaim, bemutatom Cilikét, a ház új úrnőjét — kiáltottam harsány örömmel, és a másik szobából betoltam a babako­csit. A kocsiból kék szemű, pufók arcú csecsemő bámult a vendégekre. Szá- jacskájában rózsaszínű cucli mozgott egyenletesen. — ízléstelen tréfa! — csattant fal Kovács hangja. — Dehogy tréfa! — vágtam vissza BOGDÁN FI SÁNDOR : — Az új feleségem. Az új feleség valóban új volt: fia­tal és vidám, eleven és ápolt. Feliidéztem magamban Kovács első feleségének kópét: gyűrött arca volt, kezei vörösre páHottak a mosogatás­tól, s mindig fáradtsággal küszködött, olykor el is aludt az asztalnál. Az összehasonlítás mindenképpen az új feleség javára billentette a mérle­get. Leesett az állam, amikor Szekeres Bandi is új feleséggel állított be. Oj felesége fiatal újságírónő volt, a be­csületes értelmiségiek sorából, okos és szellemes, s bizony el kellett is- jnernem, hogy sok tekintetben túltesz Arankán, az egykori Szekeresnén, aki mindössze négy polgárit végzett va­lamikor a két világháború között. Az én Amálom gyorsan megbarát­kozott a két fiatalasszonnyal. Vacso­ra után elvonult velük a másik szo­bába tereferélni, mi férfiak pedig po- harazgatva idéztük fel diákköri em­lékeinket. Kifogyva az emlékekből, egy ideig némán ültünk, mígnem Ko­vács Lali felém fordulva megszólalt: — Mondd, Ödön, te miért nem ha­ladsz a korral? A kérdés zavarba hozott, hisz vi­lágéletemben a korszellemhez igazod­tam; a haladás tántoríthatatlan híve voltam: mindig igyekezitem szorgal­masan végezni munkámat, pontosan eljárni az ülésekre, megfizetni a tag­díjakat ... — Miért nem válsz el ettől a vén csoroszlyától? — csattant fel újra Kovács Lali hangja. Ez a pimasz kérdés vérig sértett. Elvégre mégsem járja, hogy a ba­rátom és vendégem vén csoroszlyö-' Kovács Lali egy szőke, hosszú hajú, karcsú lánnyal érkezett, Szekeres Bandi i>edig egy mindszoknyás fruská­val. — Engedd meg, hogy bemutassam Babust, az új feleségemet — árado­zott Kovács Lali. — Engedd meg, hogy bemutassam új feleségemet. Cicust — büszkélke­dett Szekeres Bandi. Én is bemutattam Klárit mindkét diplomájával egyetemben. Mondanom sem kell, hogy vacsora után, mihelyt az asszonyok elvonul­tak, Kovács Lali rögtön az én Klá­rimra terelte a szót: — Áruld el, Ödön, hol szedted fel ezt a fonnyadt tudományos munkás- nőt. Szekeres Bandi szintén belém kö­tött: —- Értsd meg végre, Ödön, frissíte­ni kell, fiatalítani! Hát te végképp nem akarsz haladni a korral? Megsemmisülve hallgattam. Kényte. len voltam beismerni magamban, hogy igazuk van, hiszen az ő új feleségük­höz képest az én Klárim kissé herva- tag. Másnap visszaküldtem Klárit a ma­májához, illetve a - tudományos aka­démiához. Hónapokig lézengtem egyedül, töp­rengve, új feleséget keresve. Egyet­len vágyam az volt, hogy haladva a korral, felülmúljam barátaimat. Négy hónap múlva meghívtam őket vacsorára. Egy hideg hal társaságában vártam érkezésüket. Babussal és Cicussal érkeztek. — Ohó — mondtam fölényesen —, tű még mindig a régi feleségetekkel erélyesen. — Ciliké valóban új úrnő­je házamnak. Remélem, elég fiatal még ... Vendégeim kezdtek fészkelőd ni. Fölényes mosollyal mértem végig őket, s így szóltam: — Elvégre ti mondtátok, hogy fia­talítani, frissíteni... Ti mondtátok, hogy haladjak a korral. Igaz? — Igaz — dadogta Kovács Lali —, de talán csak nem akarod azt állítani, hogy csecsemőt vettél el feleségül?! — Bocsánat — válaszoltam higgad­tan —, én csak azt mondtam, hogy új feleségem van. Van is! Remélem, most meg vagytok velem elégedve. — Ödön, te megőrültél! — hábor­gott Szekeres. — Ki kell hívnii a mentőket! — dö­rögte Kovács. Ciliké visongva gőgicsélt a baba­kocsiban. Cicus és Babus felváltva csiklan­dozták. * — Nyugodjatok meg — csitítottam a két bősz férfiút —, majd megma­gyarázom nektek a dolgot. Egyáltalán nem vagyok őrült. Ciliké az unokám. Ezentúl ő a ház úrnője. — És ki az új feleséged? — tette fel a kérdést Kovács Lali. — Amál. Üjra egybekeltünk. Kint van a konyhában. — Amál? — csodálkozott Szekeres. — De hát miért van kint a konyhá­ban? — Miért nem jön be? — kérdezte Kovács Lali. Hidegen végigmértem őket, s így válaszoltam: — Amál azért nem jön be, mert látni sem akar benneteket. Ö is ha­ladni akar a korroll

Next

/
Thumbnails
Contents