Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-04 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

ban a baráti ország attaséjának a hangja —, hogy végződött annak a tudósítónak az esete ... McPherson- nak, ha emlékszik rá, nagyon érdekelt, amikor az utcán a levél után elmesélte nekem azt a históriát a Kegyetlen Luengárói, talán egy kissé erőltetett is ez a név, ugye, doktor? Különben, három hónap óta vagyok itt csupán, de ágy látom, ezekkel a bennszülött babonákkal lépten-nyo- mon találkozik az ember. Mellékesen, van itt egy földim, újságíró, szeretne egy képes riportot készíteni a Kegyetlen Luengárói, remélem, nagyobb gondot foriít majd a film minőségére, mint McPherson. Nem kísérné el őt is az ön Tongija megfelelő jutalom ellenében?

— Ami McPhersont illeti, már odahaza van ... Európában — mondta szárazon Hopkins doktor

— No, ez nagyszeri. — örvendezett a kultúrattasé —. tudja, az ön leírása. ~ egyáltalában az összes körülmények olyan szuggesztíven hatottak rám, majd elhittem, hogy McPherson úrnak tartósabb nehézségei lesznek a látásával

— Nem — mondta Hopkins doktor —, a látása rendbe jött két-három napon belül ... do aztán egyszerre csak elkezdett... emlékszik, mit mondott a Kegyetlen Luengárói, hogy olyan a keze, mintha karmai volnának. Egyszerre csak McPherson úgy érezte, a keze görbülni kezd, mintha a nyaka köré akarna tekeredni, hogy fojtogassa ... Sőt azt állította, érzi, hogy keze kiszáradóban van, s az uj- jai is egyre inkább görbülnek. Orvoshoz külítük különleges vizsgálatra, eredménytelenül. A kezén se látszott semmi. Meglátogattam a kórházban, nem akarták hazaengedni, mert megzavarodottnak találták. Egyik kezét nézte állandóan, mindenáron le akarta kötöztetni, félt tőle, hogy Luenga haragszik, mert megérintette a drágaköveit, s azt parancsolta a kezének, hogy pusztítsa el McPhersont. Alig ismertem rá, amikor megláttam. Emberronccsá vált egy hét alatt. A kórház ajánlására összeköttetésbe léptem a szerkesztőségével. Már tudták, hogy valami nincs rendjén, mert McPherson a visszatérését követő első napokban, bár még egyáltalában nem látott, táviratban közölte, hogy a Luengárói szóló riport megvan, de néhány nap múlva, mikor a honorárium átutalásáról szóló értesítést megkapta, s kérték a kézirat elküldését, táviratilag lemondott a pénzről, s újabb képtelen táviratokat küldözgetett, hogy cikkét és riportját vonják vissza. Elintéztem, hogy gyorsan visszatérhessen Európába, mert a kórházban azt tanácsolták, haladéktalanul távozzék el innen. Katonai repülőgépen utazott, az itteni (kórházban ugyanis egy reggel majdnem teljesen elvérzetten találtak rá. Lemetszette a jobb kezét egy hatalmas késsel, amit a bennszülöttek errefelé „kris“-nek hívnak. Hogy tudta becsempészni a szobába, rejtély. Amikor néhány transzfúzió után megmentették, megnyugodott, s azt magyarázta, milyen borzalmasan félt attól, hogy jobb keze Luenga eszközévé válik, s ha a Kegyetlen Luenga megparancsolja, a kéz megfojtja őt, hát inkább levágta. Már Európában van, ezt a szerkesztőségtől tudom. Mit szól hozzá? ... Én semmit sem tanácsolok önnek, se annak a tudósítónak. Amit mondtam, megállapítás volt csupán, én már senkinek sem akarok tanácsot adni. Lehet, hogy túlságosan öreg vagyok már erre a mai világra. Tongi? Nem... ezt magával Tongi- val kellene megbeszélnie. Különben ez is afféle homályos eset, mint annyi minden ebben az országban. A zavaros táviratokat, amiket McPherson a szerkesztőségnek küldött, Tongi adta postára. Mondhatom önnek, hogy Tengi egyike a legmegbízhatóbb embereknek, tökéletesen ismeri ezt a vidéket, a történetét, szokásait, egyszóval mindent. Ügy vitte a postára a táviratokat, ahogy McPherson kitöltötte az űrlapot. Csakhogy Európából a szerkesztőség azt kérdezte tőlem, mik azok a képtelen táviratok, amiket Kuala Lumpurból kapnak, s valami Luenga irkái alá ...

— A Luengárói szóló tudósítás eleje? Tudja, McPherson hirtelen elutazása után én intéztem a lakásával kapcsolatos ügyelt, mert... egyszóval azt gondoltam, mégsem lett volna szabad, hogy elengedjem abba a templomba. Ott a lakásában, egy faragott dobozban megtaláltam annak a riportnak az elejét. Nem .... ahogy rájöttem, miről szól, nem olvastam tovább. Én nem akarom tudni, hogy milyen a Kegyetlen Luenga. Az egészet a tengerbe dobtam, dobozt, kéziratot, azzal a kővel együtt, amely a kézirat mellett volt a dobozban. Nem tudom. Ha drágakő volt, alighanem nagy értéke lehetett. De honnan venne McPherson ilyesmit... Világosságnál olyan vakítóan ragyogott, hogy szinte szúrta a szemet...

Fordította. CSELÉNYI LASZLÖ

13

B. Dvorak: OLVADÁS

E

lhatároztam, hogy elválok. Ugyanakkor elhatározom, hogy újra megnősülök.

Én voltaképp szeretem Amál't, a nejemet, hiszen idestova húsz esztendeje élünk együtt, s ez idő alatt alig veszekedtünk négyszer-ötször napon, ta, de úgy megszoktuk egymást, hogy nehezen tudom elképzelni az életemet Amál nélkül.

Mégis elválok tőle.

Hogy miért válók el Amáltól, nem tudnám pontosan megmagyarázni.

Talán azért, mert haladni akarok a korral.

A dolog úgy kezdődött, hogy nem régen meghívtam vacsorára régi barátaimat és iskolatársaimat. Kovács Lalit és Szekeres Bandit.

Kovács egy telt idomú, fekete hajú szépséggel érkezett, és menten bemutatta:

nak nevezze hitvesemet, gyermekeim anyját. De csak nyeltem egyet, leküzdve indulataimat, mert el kellett ismernem, hogy az én Amálom valóban vénecske, hiszen csak két évvel fiatalabb nálam, pedig én lassan már az ötvenhez közeledek, jobb, ha hallgatok, s nem játszom a sértődöttet.

Az a vacsora azonban sorsdöntő esemény volt az életemben. Akkor határoztam el, hogy elválok. Nemsokára el is váltam Amáltól, neki hagyva a lakást, a bútort és a gyerekeket.

Fél év múlva már új lakásban éltem új feleségemmel, Klárival, aki még harmincadik évét sem töltötte be, de már két diplomája volt, s most készült a doktorátusra.

Nosza, rögtön meghívtam a barátaimat vacsorára, hadd lássák, hogy én is haladok a korral.

legnagyobb megrökönyödésemre

éllek? Jobban tennétek, fiúk, ha t<i is haladnátok a korral, mint én.

Kovács és Szekeres megütközve néztek rám.

— Csak azért mondom — hencegtem tovább —, mert nekem új feleségem van. De majd csak vacsora után mutatom be nektek.

A vacsora feszült várakozás jegyében folyt le.

— Most pedig, kedves barátaim, bemutatom Cilikét, a ház új úrnőjét — kiáltottam harsány örömmel, és a másik szobából betoltam a babakocsit.

A kocsiból kék szemű, pufók arcú csecsemő bámult a vendégekre. Szá- jacskájában rózsaszínű cucli mozgott egyenletesen.

— ízléstelen tréfa! — csattant fal Kovács hangja.

— Dehogy tréfa! — vágtam vissza

BOGDÁN FI SÁNDOR :

— Az új feleségem.

Az új feleség valóban új volt: fiatal és vidám, eleven és ápolt.

Feliidéztem magamban Kovács első feleségének kópét: gyűrött arca volt, kezei vörösre páHottak a mosogatástól, s mindig fáradtsággal küszködött, olykor el is aludt az asztalnál.

Az összehasonlítás mindenképpen az új feleség javára billentette a mérleget.

Leesett az állam, amikor Szekeres Bandi is új feleséggel állított be. Oj felesége fiatal újságírónő volt, a becsületes értelmiségiek sorából, okos és szellemes, s bizony el kellett is- jnernem, hogy sok tekintetben túltesz Arankán, az egykori Szekeresnén, aki mindössze négy polgárit végzett valamikor a két világháború között.

Az én Amálom gyorsan megbarátkozott a két fiatalasszonnyal. Vacsora után elvonult velük a másik szobába tereferélni, mi férfiak pedig po- harazgatva idéztük fel diákköri emlékeinket. Kifogyva az emlékekből, egy ideig némán ültünk, mígnem Kovács Lali felém fordulva megszólalt:

— Mondd, Ödön, te miért nem haladsz a korral?

A kérdés zavarba hozott, hisz világéletemben a korszellemhez igazodtam; a haladás tántoríthatatlan híve voltam: mindig igyekezitem szorgalmasan végezni munkámat, pontosan eljárni az ülésekre, megfizetni a tagdíjakat ...

— Miért nem válsz el ettől a vén csoroszlyától? — csattant fel újra Kovács Lali hangja.

Ez a pimasz kérdés vérig sértett.

Elvégre mégsem járja, hogy a barátom és vendégem vén csoroszlyö-'

Kovács Lali egy szőke, hosszú hajú, karcsú lánnyal érkezett, Szekeres Bandi i>edig egy mindszoknyás fruskával.

— Engedd meg, hogy bemutassam Babust, az új feleségemet — áradozott Kovács Lali.

— Engedd meg, hogy bemutassam új feleségemet. Cicust — büszkélkedett Szekeres Bandi.

Én is bemutattam Klárit mindkét diplomájával egyetemben.

Mondanom sem kell, hogy vacsora után, mihelyt az asszonyok elvonultak, Kovács Lali rögtön az én Klárimra terelte a szót:

— Áruld el, Ödön, hol szedted fel ezt a fonnyadt tudományos munkás- nőt.

Szekeres Bandi szintén belém kötött:

—- Értsd meg végre, Ödön, frissíteni kell, fiatalítani! Hát te végképp nem akarsz haladni a korral?

Megsemmisülve hallgattam. Kényte. len voltam beismerni magamban, hogy igazuk van, hiszen az ő új feleségükhöz képest az én Klárim kissé herva- tag.

Másnap visszaküldtem Klárit a mamájához, illetve a - tudományos akadémiához.

Hónapokig lézengtem egyedül, töprengve, új feleséget keresve. Egyetlen vágyam az volt, hogy haladva a korral, felülmúljam barátaimat.

Négy hónap múlva meghívtam őket vacsorára.

Egy hideg hal társaságában vártam érkezésüket.

Babussal és Cicussal érkeztek.

— Ohó — mondtam fölényesen —, tű még mindig a régi feleségetekkel

erélyesen. — Ciliké valóban új úrnője házamnak. Remélem, elég fiatal még ...

Vendégeim kezdtek fészkelőd ni.

Fölényes mosollyal mértem végig őket, s így szóltam:

— Elvégre ti mondtátok, hogy fiatalítani, frissíteni... Ti mondtátok, hogy haladjak a korral. Igaz?

— Igaz — dadogta Kovács Lali —, de talán csak nem akarod azt állítani, hogy csecsemőt vettél el feleségül?!

— Bocsánat — válaszoltam higgadtan —, én csak azt mondtam, hogy új feleségem van. Van is! Remélem, most meg vagytok velem elégedve.

— Ödön, te megőrültél! — háborgott Szekeres.

— Ki kell hívnii a mentőket! — dörögte Kovács.

Ciliké visongva gőgicsélt a babakocsiban.

Cicus és Babus felváltva csiklandozták. *

— Nyugodjatok meg — csitítottam a két bősz férfiút —, majd megmagyarázom nektek a dolgot. Egyáltalán nem vagyok őrült. Ciliké az unokám. Ezentúl ő a ház úrnője.

— És ki az új feleséged? — tette fel a kérdést Kovács Lali.

— Amál. Üjra egybekeltünk. Kint van a konyhában.

— Amál? — csodálkozott Szekeres. — De hát miért van kint a konyhában?

— Miért nem jön be? — kérdezte Kovács Lali.

Hidegen végigmértem őket, s így válaszoltam:

— Amál azért nem jön be, mert látni sem akar benneteket. Ö is haladni akar a korroll