Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-30 / 76. szám, péntek

KORSZERŰSÉG, PÁRTOSSÁG

A LENINI NÉPISÉ6 ELVE

Clara Zetkin visszaemlékezéseiben rögzítette Leninnek a művészetre vonatkozó megállapításait.

„Miért borulnánk le az új előtt, mint valami istenség előtt, amelynek engedelmeskedni kell, csak azért, mert „új“? Ez esztelenség, nem más, mint esztelenség. Egyébként van ebben még jó adag konvencionális képmutatás is, és a Nyugat művészeti divatjának túlságos tisztelete. Persze, nem tudatosan. Mi jó forradalmárok vagyunk, de kötelességünknek tartjuk bebizonyítani, hogy a »korszerű« kultúra színvonalán állunk.“ — mondotta Lenin

Clara Zetkinnek az új művészet és kultúra létrehozásáért fölcsapott forrongással kapcsolatban, s ezt jó, nagyon jó dolognak, sőt elkerülhetetlennek tartotta, de ugyanakkor nem tartotta megengedhetőnek, mégpedig a kommunista és a forradalmár szempontjából, hogy „a káosz tetszése szerint kavarogjon

„Ezt a folyamatot is tudató san, biztosan kell irányítanunk, és meg kell kísérelnünk eredményeit kialakítani, meghatározni.“ S azután a valóban művelt, s a valóban értékes hagyományt féltő ember aggodalmával folytatta: „Ettől még mesz- sze, nagyon messze vagyunk. Ügy tűnik nekem, hogy nekünk is megvannak a magunk doktor Karlstadtjai. Túlontúl képrombolók vagyunk. Tartsuk meg azt, ami szép, vegyük mintául, induljunk ki belőle, még ha „régi“ is. Miért is fordulnánk el az igazán széptől, miért is netnénk el egyszer s mindenkorra mint a további fejlődés kiindulópontját, csak azért, mert „régi“?

A mindenáron korszerűségre való törekvéssel kapcsolatban pedig egészen őszintén és nyíltan megmondta: „Nekem van bátorságom hozzá, hogy „barbárnak“ tűnjek. Nem tudom az expresszionizmus, a futurizmus, ti kubizmus és még tudj’ isten milyen »izmus« alkotásait a művészi lángelme legmagasabb- tendű megnyilvánulásainak tekinteni. Nem értem meg őket. Nem találok bennük semmi gyönyörűséget. “

Természetesen itt nem a tájékozatlan ember állásfoglalásáról van szó a tényleges korszerűségre törekvő művészettel ízemben, hanem a művészi forrongásokkal feltörő szélsőségek és az antiesztétikum elítéléséről. Klara Zetkin így ír ez- žel kapcsolatban:

„Kénytelen voltam bevallani, hogy nekem sincs érzékem ah hoz, hogy felfogjam, miért lenne az átszellemült lélek művészi megnyilvánulási formája az orr helyett egy háromszög, és miért kellene a forradalmi tettvágynak a tagolt emberi testet gólyalábakra állított és két ötágú villában végződő formátlan Zsákra változtatni

A mi Babits Mihályunk l’art pourT'artista nosztalgiái ellenére is ugyancsak a szélsőségeket ítélte el az Európai Irodalom történetében: „ .. .Ie- het e igaz költészet huzamosab- ban dadaista? Képzelhető e jövője annak, ami lényege szerint már végső felbomlás és szellemi öngyilkosság?“ De ugyanakkor elismeri a költészet egy föbbé-kevésbé állandó vonását, ti szimultanizmust és az exp- resszionizmust. (Nem volt-e minden igaz költő mindig többé kevésbé szimultanista és expresszionista?) (Az Európai irodalom története — 488. old.)

Lukács György a Realizmusról van szó című vitacikkében a realizmus mélységét összekapcsolja a lényeg és a jelenség dialektikájának művészi megragadásával, a valóságtól való elvonatkoztatást pedig már a naturalizmusnál megállapítja: „A miliőelmélet, a mitológiává fetisizált átöröklés, a közvetlen élet külsőségeit elvontan rögzítő kifejezésforma és egyebek már itt megakadályozták a művészi áttörést a jelenség és a lényeg élő dialektikájához .. “

A továbbiakban az izmusok gyors egymás után váltását indokolja meg, a polgári hanyatlás és dekadencia művészetének pontos diagnózisát nyújtva: „A naturalista kifejezésmód korlátalt gyorsan felismerték. De soha alapjában nem kritizálták.

Az egyik elvont közvetlenség gei mindig másfajtájú, látszólag vele ellentétes, de ugyanolyan elvont közvetlenséget helyeztek szembe. Ennek az egész fejlődésnek a művészeti elméleté re és gyakorlatára jellemző, hogy a múlt mindig a közvet lenül megelőző irányra korlátozódik: az impresszionizmusnál a naturalizmusra stb.“ Így adva van számunkra az izmusok állítólagos képszerűsége ellenére is gyógyíthatatlan elvontságuk oka, s kiderül, hogy valóban képszerű csak az lehet, ami a jelenség és a látszat mögött a lényeget is ábrázolja.

Lenin ugyan nem ilyen elvont elméleti meghatározás alapján fejezte ki idegenkedését a modernizmus iránt, hanem az akkori állapotokból indult ki: „nem az a fontos — írja Clara Zetkin Lenint idézve —, „hogy mi hogyan vélekedünk a művészetről. Még csak nem is az a fontos, hogy mit ad a művészet néhány száz, sőt néhány ezer embernek, amikor népünk milliókat számlál. A művészet a népé. A széles dolgozó tömegekben kell mély gyökeret eresztenie. El kell érnie a tömegek megértését és szeretetét. Az ő érzésüket, gondolkodásukat és akaratukat kell összefognia és felemelnie. Bennük kell. művészeket felfedeznie és kifejlesztenie. Szabad egy kisebbségnek édes, sőt különleges süteményeket felszolgálnunk, amíg a munkás- és a paraszttömegek még fekete kenyéren tengődnek? És ezt, ami kézenfekvő, nemcsak a szó betű szerinti értelmében gondolom, hanem képletesen is. Tartsuk mindig a parasztokat és a munkásokat szem előtt. Tanuljunk az ő kedvükért gazdálkodni és számot vetni a művészet és a kultúra területén is.“

A fenti sorokban fogalmazódik meg a lenini népiség elvének követelménye az irodalommal, s általában a művészetekkel szemben. Ez időszerű lesz mindaddig, míg lesz munkás- osztály és parasztság, míg meg nem szűnik a város és a falu, a fizikai és az értelmiségi munka közti különbség. Ám a meg gondolatlan idézgetők gyakran megfeledkeznek az akkori Oroszország körülményeire jellemző sorsokról, a fekete kenyérről, az analfabetizmusról, Lenin keserű kifakadásairól, hogy a feltámasztott kulturális igények kielégítésére szervezett akciók, az analfabetizmus ellen indított harc, a könyvtárak, az olvasótermek létesítése, a különböző tanfolyamok szervezése, a jó színielőadások, hangversenyek rendezése, a kultúrvonatok és a vándorkiállítások, mindez nem elég.

„És mi szegény, koldusszegény nép vagyunk!“ — jegyezte fel Clara Zetkin Lenin keserű szavait, s még egyszer: „.. .De ismétlem: ez még semmi a milliók és milliók számára, akik még a legelemibb tudásnak, a legprimitívebb kultúrának is híjával vannak!“

A Szovjetunió ötven éve rendkívül jelentős, a tömegek számára is elérhető műveltségei teremtett. A technika fejlődése következtében megváltoztak az egykori primitív, még az iparban is elmaradt munka körülmények. Csökkent a kötelező munkaidő, a szabad idő pedig megnövekedett. Emelkedett az általánosan művelt dol: gozók és a legmagasabb szinten képzett értelmiségiek száma is. így érthető, hogy az ötvenes évek vége felé egy új irodalmi hullámról érkező hírekre figyel fel a világ, s főleg a környező szocialista országok írótársa' da Ima.

A mi viszonyaink a felszabadulás előtt ugyancsak elmaradottak voltak, de az analfabetizmus, a legprimitívebb ismeretek hiánya mégsem volt jellem zó a munkásságra, sem a parasztságra. Nekünk is meg kellett küzdenünk egyes rétegek analfabetizmusával, nekünk is meg kellett szerveznünk a könyvtárakat és az olvasótermeket, jó színielőadások és hangversenyek előadását, s még azt sem mondhatjuk, hogy már teljes mértékben mindent megvalósítottunk a feltámasztott kulturális igények kielégítésére, de egy bizonyos, hogy nálunk is új elképzelések szü

lettek, s új követelmények tá madtak az irodalommal és a művészetekkel szemben, igaz, az új igények feltámadása sem jelenti azt, hogy a kisebbség nek való édes sütemények, sőt különleges sütemények felszolgálásának ideje elérkezett vol na.

A különféle izmusok a maguk f erdeségei vei ant i észtét i kus

szélsőségeivel aligha válnak valaha is dolgozó embereknek felszolgálható süteményekké, de mint Babits is megállapította annak idején, hogy ez a „szellemi forradalom“ olyasmit fedezett fel, ami legtöbbször nem volt felfedezés: a köl tészetben honos szimultanizmust és expresszív vonásokat. És nemcsak azt. Felfedezte új ra a metaforát és az asszociációt is. Igaz, mindezeket elein te antiesztétikus, sőt érthetetlen „alkotásokban“ alkalmazta, a közvetlen élet külsőségeit elvontan rögzítő kifejezésformát teremtett belőlük, de az akkori változó idők és forradalmi mozgalmak dinamikáját is belevitte és erősen sűrítette az egykori formaelemeket. Majakovszkij például úgy fogalmazta meg annak dején az orosz futuriz- rnust, hogy „a városnak, a mo dern városnak a költészete. A város élményeinket és benyomó sainkat olyan új urbánus ele mekkel gazdagította, amilyene két a múlt költői nem ismer tek.“ S ugyanakkor egész nyíl tan vallotta, hogy a költészetnek tükröznie kell a modern város pszichiká jának új elemeit.

Igaz, hogy ez az orosz futurizmus nem vette át a Marina tiek tematikáját, a technika imádatát, az erőszak és a szélsőséges nacionalizmus igehirdetését. Elsősorban a költői kifejezés fellazításán és megújításán dolgozott.

„Miért borulnánk le az új előtt, mint valami istenség előtt, amelynek engedelmesked ni kell, csak azért, mert új?“ — mondta annak idején Lenin Olara Zetkinnel folytatott he szélgetésében. És paradoxmód ebből az „új “-hói, fejlődött tényleges forradalmár költővé Majakovszkij. Igaz, hogy nem maradt meg futuristának, sem olyan értelemben, hogy csak a költői kifejezés fellazításán dolgozott volna, és nem is Marinetti igehirdetéséhez igazodott. Egész költészetét a forradalmár, mégis rendkívül finom lélek fölérzésével a „szociális meg rendelés“ jegyében teremtette meg. Ö irta a felejthetetlen „Komsomol dal*-1, melynek folyton ismétlődő refrénje:

Lenin —

élt,

1 Lenin —

él,

Lenin —

élni fog.

És számomra éppoly felejt hetetlen a „Beszélgetés Lenin elvtárssal“ című nagyszerű köl töménye, melyet a szorongó magány egy pillanatában írhatott csak, mikor egyedül maradt szobájában Lenin elvtárs fényképével:

Ön nélkül sokan eltévedtek mar, ezen a mi földünkön,

itt körülünk

s köröskörül

igen sok gazember jár. Nincs rá elég szám,

s nincs nevezet, hogy hányán vannak

a csirkefogók: kulákok, szektánsók,

részegesek,

trílpnyalók

és munkuhalogaiök. Itt járnak és gőgtől

dagad a keblük, töltőtoll s jelvény

pompázik a mellén. Persze hogy

megbirkózunk velük, de rémes nehéz

a harc ezek ellen. Lenin elvtárs,

füstös üzemeinkben s havas tarlókon

Ön itt van velünk. Az Ön nevével,

a szívével

szívünkben

eszmélünk,

lélegzünk,

verekszünk,

élünk.

BABÍ TIBOR

TIZENEGYEDIK PARANCSOLAT

Bemutató o Magyar Területi Színház Thalia Színpadán

Két „megrázkódtatás“ ért, mielőtt beültem a MATESZ Thália Színpadának a legújabb bemutatójára. Az egyikről a légijárat pilótája gondoskodott, Kelet- Sžlovákia metropolisa felé tartva ugyanis néhányszor úgy éreztük, mintha repülőgépünk szántóföldre tévedt volna. A másik „rázós“ dolgot a Magyar Területi Színház vezetősége szolgáltatta: annak idején nem csekély meglepetéssel vettem tudomásul az egyébként értékes Mesterházi-darab műsorra tűzését. Távol áll tőlem a ki- oktatási hajlam, de azért mégis le kell írnom, hogy minden igazgató, dramaturg, rendező stb. a darab kiválasztásánál elsősorban egy legalapvetőbb szempontot kénytelen figyelembe venni: van-e megfelelő létszámú. életkorú, karakterű szíKöue^di S.abó Marika és Csen des l,ászlő a színmű eayik jele net ében

nész a színmű szerepeinek az eljátszásához. Nos, úgy látszik erről most az illetékesek megfeledkeztek, mert nem egy színész kénytelen a Mesterházi- darabban életkoránál húsz, sőt több esztendővel idősebb figurát életre kelteni, s ez pedig — ha már minden egyéb szempontot mellőzünk — színészi fejlődésük szempontjából semmiképpen sem üdvös dolog. Sokkal gazdagabb a világ drámairodalma, sőt a magyar színművek tárháza is, mintsem hogy ilyen szükségmegoldásokhoz folyamodjunk.

Ilyen előzmények után ültem be a nézőtérre, s onnét mintegy három óra múlva sűrűn teleírt műsorfüzettel távoztam. Igyekszem dióhéjban, a rendelkezésre álló helyhez alkalmazkodva összefogni gondolataimat.

Mesterházi színmüve nem rossz alkotás, sőt annak idején, :a hatvanas években, Magyarországon átlagon felüli színműnek számított, s joggal. A drámának lényegében két síkja van; egyik az általános érvényű .intellektuális szál, amely erkölcsi, etikai kérdéseket fon össze, a másik egy konkrét időben és térben leját szódó konfliktus férj és fele ség, valamint közeli embertársak között. A két sík természetesen a színműben összefügg egymással. Mondhatnám úgy is, hogy egymásból adódik.

A színmű cselekményében elég sok utalás található a hatvanas és a korábbi évek magyarországi eseményeire, amelyekről nálunk nem mindenki tud. Igaz ugyan, hogy az alapvető társadalmi és szociális problémák a két országban lényegében azonosak voltak, viszont gyakran más időben és más összefüggésekben jelentkeztek.

Szilágyi Albert, a győri Kisfaludy Színház nálunk is nem kevés érdemeket szerzett ven dégrendezője az eredeti szövegkönyvet játszatta el, semmit sem módosított, semmit sem húzott a darabból. Szerintem érdemes lett volna kissé kurtítani a szövegen a teljes érthetőség és az üresjáratok elkerülése érdekében. így ui. különösen uz úgynevezett információs rész, tehát az indítás meglehetősen vontatoftnak tűnt. Ezért részben a színészek is hibásak, akik néhány kivételtől eltekintve itt elfogódottan, minden különösebb skin és figyelemre méltóbb megoldás nélkül játszanak. A rendezőnek véleményem szerint különösen a falusi jelenetet sikerült jól beállítania, ennek „szaga“, megfelelő légköre volt. jó értelembe véve néhány hatásos jelenetét

láthattunk a befejező részben is. Úgy érzem azonban, hogv az előadás egészének nem volt egységes tempója, nem voltak fokozatai, s így a darabot záró értékes gondolatok inkább valamiféle kinyilatkoztatásnak tűntek, mintsem az emberi küzdés, szenvedés, az örök újat, jobbat akarás tüzén felizzott és megacélosodott gondolatnak, tettvágynak. így a közönség néhány sikerült jelenetet láthat, néhány megszívlelendő gondolatra figyelt fel, de nem részese egy lüktető, művészi hőfokú előadásnak.

Mielőtt a színészi teljesítményeket részletezném, egy nem újkeletű észrevételt írok le. Nem most figyelünk fel először arra, hogy csaknem kivétel nélkül valamennyi színészünknek komoly problémát okoz az úgynevezett intellektuális figura, avagy az ilyen színezet megjelenítése. Nem találnak erre megfelelő eszközöket, bizonytalanul mozognak ezekben a régiókban. Komoly figyelmezr tető ez a jövőre nézve, hiszen tudvalevő, hogy a tudományos- műszaki forradalom korában az úgynevezett átlagnéző értelmi horizontja egyre inkább szélesedik, így a társadalmi és egyéni problémák is magasabb szinten jelentkeznek, s ehhez nemcsak a drámairodalomnak, hanem a színésznek is alkalmazkodnia kell, elmélyültebb felkészültséggel. a színészi eszközök kelléktárának a rendszeres bővítésével. A MATESZ vezetőinek okvetlenül el kell gondolkodni ezen a problémán.

A népes szereplőgárdáról Csendes László az említett másik síkon, a férj szerepében mozgott kitűnően, itt néhány kiváló megoldást láttunk tőle. Az író megjelenítése, a már említett intellektuális színezet hiánya miatt már hagyott maga után bizonyos kívánnivalót. Ez a sík nem volt eléggé meggyőző, nem éreztük eléggé a dilemmák között vívódó, társadalmi méretekben gondolkodó intellektuell. Kövesdi Szabó Marika az író felesége szerepében azzal bizonyította tehetségét, hogy ebben az egyéniségtől, életkorától rendkívül távol eső szerepben sem érte kudarc. ló megérzéssel mindig kissé a „háttérbe“ vonult, s így rendszerint nem tűnt fel, hogy alakításában hiányzik — s a körülményeket ismerve semmiképp sem lehet meg — a csalódott élettárs, s nem utolsó sorban a húsz évi házasságot megért asszony legalább néhány jellemző vonása. Az igazsághoz tartozik az is, hogy ez a szerep eléggé felszínes, kevés a jól megjátszható „ziccer". Végig egyenletes, jó teljesítményt láthatunk viszont Lengyel FerenctŐl, aki a drámairodalom fennhéjázó, hideg, bölcs, minden felesleges tettől elzárkózó figurájának egyik mai prototípusát hitelesen keltette életre. Az előadás során még több sikeres karakteralakításnak is tapsolhattunk. Elsőrangúra sikerült Gombos Ilona kikapós Karolája, markáns vonásokkal megrajzolt, jól félépített alakítás volt Kovács József Ka- dácsa is. A falusi figurák közül Szabó Rózsi, Gyurkovics Mihály és Horváth Lajos, rövid, de annál meggyőzőbb játéka érdemel elismerést. Várady Béla ezúttal inkább előadta, mintsem eljátszotta Mészáros alakját. Boráros Imre szerintem kissé „túljátszottá“ a szerepét. Tóth Erzsébet (Márta) is kissé elfogódottan mozgott, érzésem szerint még mindig nem tudja teljes mértékben ellenőrizni, irányítani önmagát, s ez leginkább mozgásán látszik meg. Ku~ siczky Gyula (jóska) szimpatikusán, a jövőre nézve reményekre jogosítóan játszott, s lényegében ez mondható el Tamás Jolánról (Sárióné) is. Érsek Györgynek és Cutli Lászlónak valószínűleg szórakozást, vagy szenvedést jelentett a szakállas honatyák eljátszása, de örömet, élményt minden bizonnyal nepá..

Platzner Tibor munkájáról (a jelmez- és díszletterveket készítette) elismerőleg szólhatunk. Különösen a díszletek voltak kifejezők, sajátos módon illusztrálták a helyszínt és az írói mondanivalót.

SZILVASSY JÓZSEF