Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-04 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó
A palermói Caravaggio-rej t é I y 1973. III. 4. ,,A mi/kincsrablás kétségbeejtően elszaporodott világszerte — templomokból, múzeumokból, különféle művészeti intézményekből, híres gyűjteményekből egyre-másra tűnnek el a felbecsülhe teilen értékű képek s egyéb műtárgyak. Esetleges megkerülésük legtöbbször a szerencsés véletlennek köszönhető. Bal- jóslatúan emelkedik azoknak az eseteknek a száma, amikor a pótolhatatlan műtárgy nyomtalanul eltűnik, s így megszűnik az emberi kultúra közkincse lenni.“ Ezzel kezdi a „The Daily Telegraph Magazine“ hasábjain megjelent sorozatát Nicolas Adam, amelyben „Vadászat az eltűnt műkincsek után“ cím alatt felsorakoztatja azokat a rablásokat, amelyeknek rejtélyes körülményei máig sem csillapodó izgalomban tartják a művészvilágot. A legújabb cikkében leírt történet színhelye a szicíliai Palermo Szent Lő- rinc-temploma, ahonnan 1969 októberében eltűnt egy nagyméretű Caravaggio- kép; az olasz rendőrség az azóta folyó nyomozás során egyre bonyolultabb, de a műkincsrablások hátterére kísérteties fényt vető problémákkal áll szemben. A kép a művészettörténet egyik kimagasló értéke, a művészeti szakértők szerint „összekötő kapocs a letűnt korok és a modern idők művészetszemlélete között". A barokk kor híres „jászoljeleneteinek“ egyike (legtöbbjük Olaszországban maradt az utókorra). Ezek Jézus születését ábrázolják. Csaknem kivétel nélkül a barokk eszmény jegyében jöttek létre, amely a magas egyházi és világi udvarok, paloták igényében látta a „szép élet" megnyilatkozási formáit. Ennek az életnek bombasztikus pompája jelenik meg a betlehemi jászol körül is, de a betlehemi éj didergő szegénysége helyett a „három királyok" csodálatos díszöltözetben érkeznek — kíséretükkel együtt — csillogó szerszámú fogatokon és lovakon, s a gyeplőt vagy a kantárt apródjaiknak adják át, hogy ők a Megszületett elé rakhassák az ajándékul hozott drágaköveket, s a pazar arany- és ezüstkincseket. A paloták áradó gazdagsággal kavargó életének tükörképe jelenik meg a betlehemi éjszakában. De a barokk világ színpadára különös festő lépett egy napon: Michelangelo Merisi da Caravaggio. Már a XVI. szá(Folytatása 3. oldalról) zad végén feltűnt egy képével, amely bibliai tárgyat hétköznapi környezetben, mindennapi, szegényes öltözetű emberekkel jelenített meg. A maga „jászoljelenetét“ 1609 ben fejezte be, egy évvel a halála előtt, 35 éves korában, amikor épp egy gyilkossági vád elől keresett menedéket Rómában. Nagyméretű festményén a Madonna a kisded fölé hajol, mozdulatát élénk figyelemmel kíséri egy kopott ruhájú, fiatal, izmos József, alakjukat nyűtt ruhájú ifjak veszik körül. A képnek különös drámaiságot kölcsönöz Caravaggio híre® fény-árnyék játéka; a sötét háttérből lenyűgöző hatású domborművekké formálja a fény a figurákat. A barokk korban egyedülálló jászol jelenet rendkívüli értékét növeli intellektuális jelképe: bár a téma -r- mondják a szakértők — a „Születés“, a kép mégis a „Keresztrefeszítés“ allegóriája. Az újszülött Jézus arca halott arc s a körülötte állók arcában baljós és szorongató előérzet tükröződik. Ennél erőteljesebben senki sem ábrázolta a kiáltó ellentéteket magában foglaló barokk korszakot. Délután, három óra tájban A Caravaggio-kép a XVIII. században került a szicíliai Palermo Szent Lőrinc- templomba. Azóta a templom mindenkori gondnoka őrizte. 1935-ben a gondnok Alberto Gelfo volt; halálát követően, a háború után két lánya, Maria és Emilia vette át az apa tisztét. A két lány végezte a kis templom takarítását, s ők vezették körül a látogatókat, megmutatván a stukkókat és a mennyezetet fGiacomo Serpatta műve) és mindenek fölött a — Caravaggiót. 1969. október 18-án délután három óra tájban Maria Gelfo takarította a kis templomot. Egyszer csak — mint ahogy később a rendőrségen elmondotta — különös hiányérzete támadt. Körülnézett, s akkor egész testében reszketni kezdett: a Caravaggio-kép nem volt a megszokott helyén. Nem volt sehol: eltűnt. Az aranyozott keret és ennek belső szélein szakadozott vászoncsík — ez minden, ami megmaradt. Maria Gelfo lélekszakadva rohant a hírrel Don Roccóhoz, a palermói műkincsek felügyelőjéhez. Alarmírozták a rendőrséget; az eljárást azonnal megindították. A nyomozás nem volt nyugodt és összefüggő, hiszen már zavar jelentkezett akörül is, hogy mikor tevékenykedtek a rablók. Néhány szemtanú akadt, aki az előző vasárnapi misén még látta a képet (október 12-én, hat nappal az eltűnés bejelentése előtt). De mikor lopták el? Biztos, nyomravezető adat nem volt, tanú sem akadt, bár sok hazai és külföldi turista látogatta meg azokban a napokban a templomot. Senki nem látott semmit, mindenki néma volt. A tanúknak ez a hirtelen távolmaradása nem kerülte el a rendőrség figyelmét: kiderült, hogy senki nem akadt, aki vállalta volna, hogy ott volt, amikor a kép még a helyén volt látható, vagy amikor már eltűnt. Nyilvánvaló volt, hogy mindenki fél: nehogy belekeveredjék az ügybe. Ez pedig arra mutatott, hogy a némaságot, a hallgatást a szicíliai Maffia követelte. A Maffia a háttérben Az első nyom tehát még negatívumában is eléggé beszédes volt. Hátra volt a tolvajlás lefolyásának rekonstruálása. A tolvajok letörték a templom kapuja fölötti erkély vaskeretes ablakainak lakatjait, majd bent leverték az útjukban álló feszületet az oltár fölött, azután kimetszették a festményt a keretből, s a feltört erkélyablakon át távoztak, nyilvánvalóan kötélen ereszked ve a földre. Csakhogy az erkély a templom frontális részén van, s az Palermo legforgalmasabb terére néz. Szüntelen és élénk forgalom van a téren éjjel és nappal: az emberek sétálnak, isznak a bárokban s üzleti ügyeiket bonyolítják le a nap minden órájában, az éjszakát sem kivéve. És mégis: egyetlen embert sem lehetett találni Palermóban, aki látta volna a rablókat „működni“ az erkélyen, betörni az ablakokat, bemászni a templomba s azután eltűnni egy hatalmas terjedelmű vászoncsomaggal. Nino Mandolia palermói detektívfelügyelő a következőket mondotta: — Nem hisszük, hogy a bűntettet maga a Maffia hajtotta végre, csak szemet hunyt fölötte, támogatta. A Maffiát csak nagyon gyorsan megtérülő befektetés, a villámsebes haszon érdekli. De kétségtelen, hogy a keze benne van az ügyben. A Maffia engedélye nélkül még, egy uutót sem lehet ellopni Palermó-’ ban. Ez gyors és kíméletlen megtorlást vonna maga után. Valószínű, hogy a tolvajok érintkezésbe léptek a Maffiával, s valamilyen százalékos jutalékot ajánlottak. Egy halott szakértő — Kik lehettek a tolvajok? A kérdésre nehéz a /álasz. Bizonyítékok vannak a kezünkben, hogy nemzetközi műkereskedők is benne vannak a Caravag- gió-ügyben. Egy nemzetközileg jól ismert művészeti szakértő (nevét a nyomozás esetleges sikere érdekében nem hozták nyilvánosságra) meglátogatta Palermót a lopás felfedezése előtt egy nappal, s ugyanazon a napon már el is utazott. Azóta meghalt ugyan, de ügynökei tovább tevékenykednek. Nagy nemzetközi tekintélynek örvendett, mint művészettörténész, de régóta gyanítják, hogy „műkincsek törvénytelen forgalmazásában“ vesz részt. Egyik hírneves szakértője volt Caravaggio festészetének. — A halott szakértő nyomát fáradhatatlanul követjük — folytatta Nino Mandolia detektívfelügyelő. — A nyomozásba bekapcsolódott Beliafiore professzor is az Italia Nostra-tól (olyan szervezet ez, mint a különféle országokban működő nemzeti művészeti tanácsok), aki szerint a Caravaggio-képet valószínűleg körülszabdalják, hogy a mérettel megtévesszék az esetleges vásárlót. Ez nem valószínű, mert a Caravaggio képet nem a méreteiről ismerik világszerte. Kevesebb, mint három tucat Caravaggio képet tartanak nyilván s ezek festészeti technikája annyira összetéveszthetetlen, hogy még egy körülvá- gott kép is azonnal felismerhető lenne. Más úton kellett elindulnunk — mondotta Mandolia felügyelő. Az út a jelek szerint Dél-Amerikába vezet, Venezuelába vagy Brazíliába. Az „Ötvenéves Törvény1' A művészeti világban nem titok, hogy néhány latin-amerikai ország magánkézben levő képcsarnokai és magán- személyek által alapított múzeumai olyan homályos ügyleteket bonyolítanak le, amelyek lehetőséget nyújtanak a gyűjtemények állandó bővítésére. Stratégiájuk a hágai nemzetközi bíróság híres „Ötvenéves törvényének“ rendelkezésén alapul. Ez kimondja, hogy egy műtárgy birtoklási joga elévül akkor, ha a festmény, a műkincs fél évszázadig nem kerül elő. A lopott művekből tehát ötven év múlva nyilvános kiállítás nyitható minden büntetőjogi felelősségre vonás nélkül. Az olasz szakértők szerint ez a sorsa a Caravaggio-képnek is. Egy olasz művészettörténész kijelentette a rendőrségen: „Sok mindent tudok, ami a képpel történt, de hallgatok, mert még élni akarok. Csúnya történet, s a leg csúnyább, hogy senkinek sem szabad tudni róla. Annyit mondhatok, hogy a kép Venezuelában van, s talán majd Brazí liába kerül. De bármint van is, a festményt már csak a következő évezred» generációja fogja látni. A mai nemzedékek számára nyomtalanul eltűnt." MARON FERENC Az antikommunizmus színeváltozásai zérének, a kommunizmus győzelmét hirdető tan megalkotójának érdemeit. E műveletek után már valóban nem nehéz „bebizonyítani“, hogy az ilyenfajta „marxizmusnak“ természetesen semmi köze sincs a leninizmushoz. A leninizmus pedig e bírálók értelmezésében nem más, mint a marxizmus voluntarista eltorzítása, a történelmen elkövetett nyers erőszaknak és a forradalom exportjának hirdetése, olyan prófécia, melynek szerintük nincsen tudományos alapja, és nem tükrözi a valóságot. Csakhogy mihez kezdjenek így a makacs tényekkel? Például azzal, hogy a leninizmus zászlaja alatt a Föld hatalmas térségein győzött a szocialista forradalom? Mivel magyarázzák, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom hatalmas politikai erővé vált? Mivel magyarázzák a nemzetközi kapitalizmus vereségeit és veszteségeit, amelyek belső ellentmondásainak fejlődése s a forradalmi erők csapásai következtében mindinkább fokozódnak? E tények teljes összhangban vannak a munkásosztály nagy tanítójának prognózisaival, és ellentétben állnak azzal, amit a kapitalizmus „virágzásáról“ írnak a kapitalizmus régi és mai tudós védelmezői. E tényeket még a polgári rend védőügyvédjei sem tudják megkerülni. Ezért ezer meg ezer oldalakat szentelnek a szocializmust olyannyira lelkesítő s a kapitalizmust olyannyira elkeserítő eredmények elemzésének. E művek azonban túlnyomórészt arra a következtetésre jutnak, hogy a történelem legnagyobb társadalmi átalakulásának — a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek — a szakaszai csupán történelmi véletlenek, amelyek vagy az illető ország „elmaradottságával“, vagy történelmi körülmények véletlen összekapcsolódásával, vagy végül az „összeesküvő“ kommunisták ördögi ügyességével és ellenfeleik hibáival magyarázhatók. Öj társadalmi igény Bebizonyítani, hogy a szocializmus az emberiség fejlődésének nem szükségszerű, elkerülhetetlen stádiuma — íme, ez a burzsoá társadalmi igény, aminek a polgári társadalomtudomány eleget tesz. Azért összpontosítja különleges erőfeszítéseit a leninizmus elleni harcra, inert az elméletileg megalapozott, a politikai gyakorlat által igazolt utat nyitott a proletárforradalom győzelméhez és a szocialista társadalom felépítéséhez. Az utóbbi években, amikor a forradalmi mozgalomban aktivizálódtak a jobb- és „bal ‘-oldali revizionis- ták, a leninizmus ellenségei erőteljesen hangsúlyozzák azt a tételüket, hogy a marxizmus—leninizmus, mint egységes tanítás már nem létezik, hogy ma csak „nemzeti marxizmusról“ beszélhetünk, amit egyik vagy másik párt követ. Az álforradalmárok és a jobboldali revizionisták nem kevés „érvet“ szállítottak ehhez, nem kevés vizet hajtottak ennek az antikom- munista tételnek a malmára. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a szocializmusnak egy sor országban bekövetkezett győzelme sok új elemet vitt a szocializmus elméletébe, nemzeti tapasztalattal gazdagította a marxizmus—leninizmust. Mindez azonban egyáltalán nem kisebbíti a marxizmus— leninizmusnak mint egységes nemzetközi tanításnak a jelentőségét. Ellenkezőleg. Mindazok a kísérletek, amelyek arra irányulnak, hogy jobbról vagy „balról“ revidiálják a tudományos kommunizmus elméletét, tarthatatlannak bizonyultak, s ismét igazolták: a forradalmi tanítás egyik vagy másik elvétől való eltérés elkerülhetetlenül a marxizmus—leninizmus egészétől való eltávolodáshoz vezet. Erről tanúskodik a nemzetközi munkásmozgalom egész története. Gondoljunk csak a II. Internacionálé vezetőire, akik először a dialektikus materializmust cserélték fel neokantiánizmusra, végül pedig teljesen szakítottak a forradalmi marxizmussal. Gondoljunk az orosz mensevikekre, akik kezdetben a marxizmusnak csak néhány szervezeti és taktikai elvével szakítottak, végül pedig a burzsoáziával és a fehérgárdistálc- kal való nyílt szövetkezésig süllyedtek. Eszmei csőd lett az osztályrésze a kommunista mozgalom minden későbbi jobb- és „bal“-oldali opportunistájának Is. A történelem bebizonyította Marx, Engels, Lenin tanításának igazságát, megmutatta, hogy csak e tanítás forradalmi szelleméhez híven, elveinek következetes érvényesítésével lehet győzelmet aratni a szocializmusért vívott harcban. Ezt a tapasztalatot a különböző országok forradalmárai az osztályharc tüzébon szerezték, és ezt nem cáfolja meg sem az osztályellenség diverziója, sem azoknak a kishitűsége, akik a forradalmi hadsereg soraiban nem tudtak helytállni a nagy harc nehézségeivel szemben, és a forradalmi erőket a marxizmus—leninizmustól való eltávolodás útjára szeretnék téríteni. V. GRANOV, a történelemtudományok kandidátusa
