Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-22 / 69. szám, csütörtök
Illés Béla születésnapja Illés Béla, a magyar szocialista realista irodalom egyik úttörője és legjelesebb képviselője ma 78 éve, 1895. március 22-én született Kassán. Tanulmányait Beregszászon és Szolyván végezte. Szülőföldjén ismerkedett meg a dolgozó emberek, az erdei munkások és a nemzetiségek életével. Ady Endre ajánlására huszonegy éves korában jelentek meg első írásai a Nyugatban. Jelentős szerepet vállalt a Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikai elveinek gyakorlati megvalósításáért folytatott harcban. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsben, majd Csehszlovákiában végzett illegális pártmunkát. Részt vett a Kassai Munkás szerkesztésében is. A 20-as évek elején a Szovjetunióba emigrált. Előbb segédmunkásként dolgozott, majd a párt megbízásából a művelődésügy területén kapott tisztséget. A Szovjetunióban bontakozott ki írásművészete. Itt írta — a Magyar Tanácsköztársaság 10. évfordulójára — híres Ég a Tisza című regényét. Az emigrációban született meg a Kárpáti rapszódia, amelyben a kárpát-ukrajnai emberek életét örökítette meg. A Nagy Honvédő Háborúban a Vörös Hadsereg őrnagyaként küzdött a fasizmus ellen, a népek szabadságáért. A háború után Budapesten telepedett le, és részt vett a magyar irodalmi és kulturális élet újjászervezésében. Frontélményeit eleveníti meg többek között a Fegyvert és vitézt éneklek, A vígszínházi csata és a Honfoglalás című írásaiban. Kitűnő elbeszéléseket és anekdotákat is írt. Az utóbbiak az író, egyben a magyar munkásmozgalom életének villanásnyi dokumentumai. Stílusában a mikszáthi hagyományt követi. Írásait a közvetlenség, a közérthetőség, a halk humor, az optimista szemlélet, a gazdagon ömlő mese és a pártos elkötelezettség jellemzi. Kétszeres Kossuth-díjas. Születése évfordulója alkalmából mi is szeretettel köszöntjük. Az alábbi írást az Anekdoták könyve című kötetéből közöljük. (^i ILLÉS BÉLA: AZ IRODALMI HÍRNÉV GYAKORLATI ÉRTÉKE Az alkalmazkodás a személyiség fejlődésének egyik feltétele A történetet, amelyet itt elmondok, nem lehet és nem szabad általánosítani. Nem illik minden íróra, sőt a történet hősére — csekélységemre — sem alkalmazható mindig és mindenütt. A történet azonban tartalmaz némi tanulságot. Talán egy-két fiatal írótársam tanul belőle valamicskét. Egyik legnagyobb ipari városunk éttermében vacsoráztam este, nem sokkal éjfél előtt. Kitűnő ételt és még jobb bort kaptam, nagyon sok szépet, ör-. vendeteset láttam a nap folyamán, és mindezért rózsás kedvem volt. Egyedül ültem, az asztalom mellett levő asztal körül négyen ültek. Régi, rossz szokásom szerint igyekeztem eltalálni, hogy ml szomszédaim foglalkozása, sőt már abba is belefogtam, hogy az egyik szomszéd számára izgalmas életrajzot gondoljak ki, számomra is meglepő fordulatokkal. A szomszéd, akit így célba vettem, mintha csak megérezte volna érdeklődésemet, felállott, és (kezében teli borospohárral) az asztalomhoz lépett. — Illés Béla elvtársamhoz van szerencsém? — kérdezte, bűbájosán mosolyogva. Hatalmas termetű, hízásnak, Induló, vörösesszőke ember volt, akinek rózsaszínű arca verejtékben fürdött. Ahogy rám mosolygott, egyszerre hat-nyolc aranyfoga villant ki. — Én vagyok — válaszoltam csendes hangon. — A nagyszerű író? — hangzott a következő kérdés. — Igen! — feleltem most már valamivel hangosabban és sokkal öntudatosabban. — A büszkeségünk? — kér- dežle az aranyfogú. Egy fejbiccentéssel azt is vállaltam, hogy én vagyok az aranyfogú büszkesége. — Engedje meg, hogy koccintsak önnel! Megengedtem. — Engedje meg, hogy kezet szorítsak önnel! Ezt is megengedem, és éreztem, hogy a gyönyörűségtől hízom, bár ez számomra egészségtelen. Az orvos megtiltotta. De hiába, nem kis dolog az, ha az írót felismerik olvasói, és boldogok, hogy kezet szoríthatnak vele. Már mondottam, hogy a „K Ü M Y V T E R M É S” A SZISZ szlovákiai Központi Bizottságának Smena kiadója az idei „Könyvtermés“ című könyvhónapi akció keretében Bratislavában — eddigi eredményeiről, új feladatairól, terveiről és további perspektíváiról — sajtóértekezletet rendezett. A sajtótájékoztatón Martin Ušiak, a kiadó igazgatója a Smena kiadói politikájának jelenlegi problémáiról és feladatairól beszélt. Beszámolójában hangsúlyozta, hogy az ifjúságot továbbra is a szocializmus szellemében fogják nevelni és gondot fordítanak világnézeti formálására. szomszédos asztalnál négyen ültek. Az aranyfogú után három társa is engedélyt kért arra, hogy koccintson velem és hogy megszoríthassa a kezemet. Négy tisztelőm pár pillanatra leült az asztalom köré. Még egyszer koccintottunk, azután elbúcsúztunk egymástól — anélkül, hogy csodálóim bemutatkoztak volna. — A viszontlátásra! A négy szomszéd szedelőzkö- dött. Az egyik pincér felsegítette rájuk esőköpenyegeiket. Néhány perc múlva fizettem. Bediktáltam a vacsorámat és a boromat, a kenyeremet is bediktáltam, de a fizetőpincér a bemondott tételeket még mindig nem húzta alá, összegezés céljából. — Mennyit fizetek? — sürgettem. — Még ehhez jön négy vacsora és négy liter bor és két szóda — mondotta a fizető. — Micsoda négy vacsora és milyen bor? — ámuldoztam. — Amit a vendégei ittak! — felelte a fizető, meglehetősen barátságtalanul. Érthetően nem tetszett neki, hogy amikor fizetni kell, erről a négy vacsoráról hallgatok. Rövidesen kiderült, hogy csodálóim, miután velem koccint- gattak és kezet fogtak, közölték a fizetővel, hogy számlájukat én fogom kiegyenlíteni. Hosszas tanácskozás után abban állapodtunk meg, hogy a négy vacsora és a borok árának felét én fizetem, más fele a vállalat vesztesége. A fizető- pincér, miután a vállalatvezető elfogadta ezt a megoldást, elvett tőlem százhuszonnyolc forintot — veszteségünk rám eső felét. Azt sem mondta, hogy köszönöm, azt sem, hogy „fordulj fel“. Hanem, amikor már kifelé indultam, morogva, de mégis jól érthetően utánam szólott: — Csak írókkal ne legyen az embernek dolga! Születésnap Fél évszázad. Szomorú évforduló az ember életében. Van aki bevallja, van aki tagadja. Persze, létezik egy olyan szólásmondás is, hogy aki pedig nem akar meg- öregedni ... de hisz ismerik a folytatást. Hát én egyiket sem akarom. Vigasztalom magam. Igaz is, ez az élet sora. Amint meggyújtják a gyertyát, abban a percben elkezd fogyni és hogy milyen gyorsan fogy, azt már jóval a felénél veszi észre csak az ember. És akkor gyorsan megállítanánk, anélkül azonban, hogy megszűnne égni a gyertya. Ezt azonban nem lehet. De mikor a gyertya a felénél is épp olyan erősen ég, hévül, világít és melegít. Vagy talán optikai csalódás. Talán csak én látom, én érzem így, vagy azok, akik hasonló cipőben járnak? Lehet. Születésnapi gondolatok. Nem tudom, más hogyan van ezzel. De nálam a születésnap mindig számadással kezdődik, különösen azóta, mióta az a bizonyos gyertya a felét már elégte. Ez az öregség kezdete — állapítom meg magamban szomorúan. Az öregeg kezdenek emlékezni, a múltban kotorászni. A fiatalok csak előre néznek. Dac fogott el, elkeseredett, harcos dac. Fog még ez a gyertya égni erősen, ugyanolyan aktivitással, és melegíteni, legalábbis azt szeretném. Mert a munka, az emberek sze- retete igenis éltet, melegít. Régi szentimentális szólamok, közhelyek, tudom. De így igaz! Seneca, a nagy bölcselő már kétezer évvel ezelőtt azt mondta, hogy „az életet tevékenységgel kell mérni és nem idővel". És ki meri azt állítani, hogy a mai negyvenegynéhány, sőt ötvenévesek nem tevékenyek. Igaz, a lobogásból csendes izzás lesz, a megfontolatlan sietésből nyugalom. De a tevékenység megmaradt, sőt, néha úgy érzem, még több van belőle, mint azelőtt. Igaz, ha elromlik a lift, megállók az emeletek közt pihenni, mert a szívem így diktálja. De ugyanez a szív — fél évszázados megbízható szerkezet — reggelente szinte vidámabb ritmusban ver, s amint kinyitom a szemem, számlálom a tennivalókat, szövöm a terveket. Egyszóval tevékenykedem, tevékenykedünk többi hasonló kortársammal együtt. Fittyet hányunk az időnek és bizakodva nézünk a következő fél évszázad elé. Hogy az elkövetkező fél évszázad már nem lesz teljes? Valószínű, hisz az a bizonyos gyertya, ha csonkig égett, kialszik. De amíg ég, addig lobog, és melegíti azt, aki a közelében van. G. NEMEGYSZER tanúi lehetünk olyan szakvéleménynek (s nemcsak itthon, de külföldön is), miszerint az első osztályosok oktatása, nevelése — bármennyire könnyűnek, problémamentesnek is látszik — még igen sok kívánni valót hagy maga után. Ezzel kapcsolatban néhány olyan gondolatot szeretnénk felvetni, amelyek elsősorban az iskolához alkalmazkodó tanulók, illetve a pedagógus beállítódásával kapcsolatosak. A téma felvetésére az ösztönzött bennünket, hogy a szülők, valamint a pedagógusok számára tartott előadások során sok olyan kérdés hangzott el, amelyek személyiségsérüléssel voltak kapcsolatosak, s az okok legtöbb esetben az elemzésre kerülő problémákra vezethetők vissza. Általános tapasztalat, hogy a személyiség sérült gyermekek közül sokat helytelenül készítettek fel az iskolai életre (esetleg sehogyan sem), vagy már az első osztályban olyan ártó hatások érték — a pedagógus minden jószándéka ellenére —, amelyek valamilyen formában személyiségsérülést, neurózist okoztak s ezek a későbbiek során meghatározták a tanuló személyiségének formálódását. E tény aláhúzza a pedagógus magatartásának fontosságát. A pedagógus magatartását, beállítódásának kialakulását bonyolítja az a tény, hogy az iskolába lépő tanulók között többen vannak olyanok, akik testileg és szellemileg kevésbé vagy egyáltalán nem érettek az iskolai életre. Az ilyen egyének „kiszűrése“ pillanatnyilag igen nehéz, annak ellenére, hogy az iskolaérettség ismérvei többé- kevésbé jól körülhatárolhatok. De talán nem is ez a lényeges — hiszen a vizsgálat alapján a gyermek tökéletesen megfelelhet az iskolaérettség kritériumainak s bizonyos vonatkozásban mégis gondot okozhat a pedagógusnak, szülőnek egyaránt —, hanem annak tudatosítása, hogy a fiziológiai, pszichikus és társadalmi komponensek együttesen határozzák meg a gyermek sikeres (esetleg sikertelen) alkalmazkodását, illetve iskolai tanulmányait. AZ OSZTÁLYKÖZÖSSÉGEKBEN gyakran vannak neurotikus, fáradt, szorongó, kedvetlen tanulók. A pedagógus kötelessége, hogy felkutassa az okokat, hiszen sokszor maga az iskola termeli ki ezeket a típusokat, és a személyiségstruktúra bizonyos felbomlása — sajnos — már az első osztályban megkezdődhet. A személyiségsérülés megelőzéséhez ismerni kell az iskolai ártó hatások különböző formáit. Általában relatív vagy abszolút ártó hatásokról*“ szoktunk beszélni. Relatív Iskolai ártalmakon azokat a környezeti hatásokat értjük, amelyeket csak bizonyos személyiségű gyermekek nem bírnak el anélkül, hogy ne alakulna ki náluk személyiség- zavar. Ez természetesnek tűnik, hiszen ugyanabban az osztályban, ugyanazon korosztályú gyerekek között különböző teherbírásnak vannak. Ha az okokat kutatjuk, akkor azt tapasztaljuk: a relatív ártalmak a gyermek veleszületett gyenge vagy átlagon aluli teherbíróképességeit, illetve az iskolát megelőző életkorban kedvezőtlen környezeti hatásokat feltételeznek. Az abszolút iskolai ártalmak közé azokat a hatásokat soroljuk, amelyeket a legerősebb tűrőképességgel rendelkező gyermekek sem tudnak elviselni. Az elmondottak alapján tehát az iskolai élettel kapcsolatos feladatok egyike a tűrés. A legtöbb esetben nem is gondolunk arra, milyen sokat kell eltűrnie egy első osztályos gyermeknek: az iskolai rendhez való alkalmazkodást, az újfajta közösségbe való beilleszkedést, tűrnie kell az osztály rossz levegőjét, az erőszakoskodó társakat, esetleg a rossz pedagógiai módszerrel dolgozó pedagógus kellemetlenkedéseit, a mozgásigény elnyomását, a monoton munkavégzést, a készségek kialakításának üresjáratait stb. KOMOLY ERŐFESZÍTÉST igénylő feladat a gyermek számára — már az első osztályban —, hogy teljesítményt nyújtson. Általában minden egészséges gyermek képes olyan teljesítményre — ez lehet elméleti vagy gyakorlati jellegű —, amely sikerélményt nyújt számára, ez pedig minden esetben hatással van a tanuló beállítódására, érzelmi életére s ezeken keresztül személyisége alakulására. A teljesítményt azonban sok tényező befolyásolja. A veleszületett adottságokon, illetve a formálódó képességeken kívül a közvetlen Iskolai környezet (természetesen a családi is) nagy» mértékben meghatározza a teljesítmény minőségét. Csökkent- heti a teljesítményt, ha a gyermek szorongásos helyzetbe kerül. Ennek elkerülése elsőrendű feladat, hiszen az ismétlődő szorongást előidéző helyzetek következtében a szorongás rögzül, a személyiség tulajdonságává válik. Pedig az iskolai életben számtalan ilyen helyzet adódhat: a pedagógus részéről a gyermeket ért durva sértés, verés, a fokozott igények, a táblánál nyilvános, hangos felelés, az értékelés, amely döntő fontosságú, Idegen látogató az osztályban, verseny- szerű munka, a sürgetés stb. A harmadik követelmény — amely a személyiség alakulása szempontjából talán a legbonyolultabbnak tűnik — a közösségbe való beilleszkedés, a társas kapcsolatok kialakítása. A gyermeki közösségek kialakulását is több tényező határozza meg. így például: az értelmi fejlettség, az érzelmi légkör, a pedagógus szerepe, a tárgyak, az eszközök stb. Ez is jelzi, hogy a társas kapcsola* tok fejlesztése, a tanulói közösségek kialakulása nem lehet spontán folyamat, hanem jól átgondolt, céltudatos és nagy pedagógiai tapintatot feltételező munkát igényel. S itt kell elmondanunk: úgy tűnik, az óvoda e tekintetben sokkal fejlettebb szemléletű intézmény. Az iskola első osztályaiban ö téren túlzott „tanító-központúság“ érvényesül, a rosszul értelmezett, túlzott ellenőrzés miatt a tanulók alig vehetnek egymásról tudomást, s így rendszerint csak véletlenszerűen csoportosulnak, pedig a szocialista társadalom emberére jellemző közösségi kapcsolatok alapjait már itt kell lerakni. Az iskoláskorú gyermek fejlettebb értelmi színvonala, érzelmi élete megfelelő alapot ad a „szociális intelligencia", az egymás iránti tapintat, a törődés, az együttérzés gyorsabb ütemű fejlesztéséhez. EBBŐL KÖVETKEZIK, hogy elengedhetetlen feladat már az alapiskola első osztályaiban a gyermek személyiségének tanulmányozása. Ezzel együtt meg kell ismerni azokat a környezeti hatásokat, amelyek a gyermekben a személyiséget kialakították, s ha netán a személyiségben zavar van, a pedagógusnak és a szülőknek olyan irányba kell tevékenykedniük, hogy a zavaró hatásokat kiküszöböljék. A pedagógusnak mindig tudatában kell lennie: úgy kell foglalkoznia a gondjaira bízott gyermekkel, hogy a tanuló—tanító kapcsolat áthassa a személyiségstruktúra elemeit. A gyermek az iskolában szeressen tartózkodni. Az iskola ilyenkor is legyen érzelmi mentsvár, a nyugalom, a biztonság, az értelmes világ helye. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy azok a gyermekek, akik az érzelmi személyiség-elem fejlettsége szempontjából nem ütik meg az iskolaérettség szintjét, nem értelmi fogyatékosok. Az érzelem fejlődésének zavarai — határesetektől eltekintve — megfelelő beavatkozással rövid idő alatt helyrehozhatók, s így adottak lesznek azok a feltételek, amelyek szükségesek a szocialista pedagógia által meghatározott személyiség kialakításához. ZIRIG MARGIT Könözsi felvétele
