Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-19 / 66. szám, hétfő
B rueghel egy festményének „Ikarosz“ a címe. Ha a képet megnézzük, egy a tengerparton szántó földművest látunk rajta, meg egy pásztort, aki nyugodalmasan legelteti nyáját és egy halászó férfit; a távolban pedig békésen terül el egy város. A tengeren hajó halad duzzadó vitorlákkal — fedélzetén állnak és beszélgetnek. Egyszóval az életet látjuk, a hétköznapi gondokat, bajokat és az egyszerű dolgozó emberek tevékenységét. S hol van Ikarosz? Hol van az, aki a napot ostromolta? Amikor a festményt tüzetesen megnézzük, felfedezzük, hogy a kép egyik sarkában a tenger vizéből két láb mered égnek, és a hullámok fölött néhány toll lebeg, amelyeket a zuhanás ereje tépett ki a gondosan összeillesztett szárnyakból. Egy pillanat múlt csupán el Ikarosz lezuhanása óta. Ikarosz, a merész ifjú, aki a görög monda szerint szárnyakat kötött fel és magasra repült, olyan magasra, hogy majdnem elérte a Napot. A forró sugarak megolvasztották a tollakat felerősítő viaszt és az Ifjú lezuhant. Nézzétek: éppen most tűnik el a mélyben, de a festményen szereplő emberek közül senki sem veszi észre. Sem a földműves, aki földjét szántja, sem a távolban hajózó kereskedők, sem a felhőket IKAROSZ bámuló pásztor — senki sem látta meg, Ikarosz halálát. Csak egy festő és egy költő tudott a haláláról, és mondta el az utókornak. Ez a festmény lebeg mindig a szemem előtt, valahányszor egy másik élményre gondolok. Valamikor, 1942 vagy 1943 júniusában történt. Ragyogó nyári este borult Varsóra. Rózsaszínű fény játszott a romos falakon, és a kijárási tilalom miatt hazafelé siető embertömegben szinte eltűntek az akkor már mind ritkábban látható egyenruhák. Az emberek fegyelmezetlenül rohanták meg a villamosokat. Ha valaki ebben a pillanatban a júniusi ragyogásban megszépült, élénk varsói utcákat látja, egy ideig valóban azt hihette, hogy a városban már nincsenek megszállók. Egy ideig azt hihette... A Trebacka-utcán álltam a sarkon, a villamosmegállónál. Piros villamosok torlódtak ösz- sze a „Krakkói éIőváros“-nak nevezett utcasor torkolatánál. Az emberek megrohanták a kocsikat, felkapaszkodtak a lépcsőkre, rácsimpaszkodtak az ütközőkre, és oldalt meg hátul is úgy függtek a villamosokon. Luzsiczo Lajos: Kora tavasz a Duna kanyarban akár a szőlőfürtök. Időnként elhúzott mellettünk sebesen egy piros „0“ jelzésű villamoskocsi — a németek számára fenntartott járat — majdnem üresen. Mickiewicz ott állt fent, a magasban, talapzatán, emlékműve körül illatoztak a virágok, teherautók fordultak be dübörögve a karmeliták templománál, rikkancsok árulták hangosan újságjaikat, cigarettát és süteményt kínálgató árusok hemzsegtek egy üzlet bejáratánál, a fénylő kirakatok redőnyét kattogva húzták le tulajdonosaik, és a raktárak ajtaja meg ablakai előtt csattogtak a lecsapó rácsok. A parkokban minden padot elleptek a fiatalok és az öregek. Hirtelen meghallottam Varsó szívverését és akaratlanul is ottmaradtam az emberek között, hogy köztük időzzem még és velük együtt töltsem el a város nyári estéjét. Egyszer csak fiatal fiút pillantottam meg; valahonnan a Bednarska-utca felől bukkant fel, egy érkező villamos piros teste mögül ugrott elő, kissé meggondolatlanul. Állva maradt a járdaszigeten, arccal a villamos és háttal a forgalom felé, de tekintetét nem emelte fel a kezében tartott könyvéből. Legfeljebb tizenöt-tizenhat éves lehetett. Váratlanul bukkant elő a szürke alkonyatból, olvasás közben időnkint megrázta szalmasárga haját és kisimította a homlokába hulló hajfürtöket. Nyilvánvalóan nem tudott elszakadni olvasmányától. Bizonyára csak most kapta kölcsön egy barátjától, vagy valamelyik titkos könyvtárban jutott hozzá, — hosszú várakozás után, és most nem bírta kivárni, amíg hazaér, hanem mindjárt az utcán meg akarta ismerni tartalmát. Sajnáltam, hogy nem tudom, miről szólt a könyv; messziről tankönyvnek véltem. De vajon egy tankönyv felkelti-e ennyire egy fiatal fiú érdeklődését? Talán versek voltak a könyvben? Nem tudom. A fiú egy ideig a járdaszigeten álldogált, könyvében elmerülve. Nem vette észre, hogy lökdösik, hogy mellette nyoma- kodik a villamoshoz rohanó tömeg. Azután, kezében a könyvvel — bizonyára a lármától és lökdösődéstől indíttatva, de talán csak azért, mert érezte, hogy ideje hazamenni — lelépett a járdaszigetről, közvetlenül egy arra száguldó autó elé. Megcsikordultak a fékek, az autó kerekei sivítozva csúsztak az aszfalton. A kocsi hevesen oldalt fordult, hogy a fiút el ne gázolja, majd hirtelen megállt a Trebacka-utca sarkán. Elszörnyedve láttam, hogy a Gestapó kocsija. A könyvét kezében tartó fiú megkísérelte, hogy kikerülje az autót. Ebben a percben azonban kinyílt a kocsi hátsó ajtaja és két egyenruhás férfi lépett ki belőle, sisakjukon az ismerős halálfejjel. Az ifjú mellé ugrottak. Az egyik éles torokhangon rákiáltott, a másik pedig gúnyosan udvarias mozdulattal intett neki, hogy szálljon be a kocsiba. Még ma is látom a fiút, amint a kocsi hátsó ajtajánál áll, zavartan, szinte szégyenkezve. Látom, ahogy a fejét rázza, akár egy gyermek, mint aki védekezik, és azt ígéri, hogy soha többé nem tesz ilyet... „Hiszen nem csináltam semmit sem“ — mintha ezt mondaná —, „hiszen csak ...“ S ezzel a könyvére mutat, amely figyelmetlenségét okozta. Mintha bármit is meg lehetett volna magyarázni! A gestapós a papírjait követelte. Kikapta kezéből a személyazonossági igazolványt, majd a fiút heves mozdulattal az autóba taszította. Társa segített neki. Azután becsapódott a kocsi ajtaja. Az autó hátrálni kezdett, majd gyors iramban befordult a Szucha-fasor- ba. így tűnt el szemem elöl. Körülnéztem, hogy lássam, van-e még kívülem valaki, aki megértette, átérezte azt, ami történt. Legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy kívülem senki sem vette észre « történteket. Mindaz, amit elmondtam, olyan hirtelen zajlott le, olyan villámgyorsan, hogy a fiatalember elrablását észre sem vették. Két asszony azon vitatkozott mellettem, hogy melyik villamosra kellene felszállniuk, egy férfi a járdasziget oszlopának szélcsendjében éppen a cigarettára gyújtott, a fal mellett egy asszony kínálta áruját, s mint egy imamalom hadarta kitartóan: „Citromot, szép citromot tessékl“, fiatal fiúk rohantak át az úttesten, a távolodó villamos nyomában. Mickiewicz elhagyatva állt a talapzatán, a virágok illatoztak, a nyírfák és berkenyék csöndesen suttogtak a lágy esti szellőben. Én voltam az egyetlen tanúja annak, hogy Ikarosz lezuhant és belefulladt a vízbe. Egy darabig még időztem az utcasarkon, vártam, hogy megritkuljon a tömeg. Azt gondoltam, hogy Michael — gondolatban így neveztem el az ifjút — talán visszajön. Elképzeltem magamban az otthonát, a szüleit, akik hiába várnak hazatérésére, anyját, aki vacsorát készít számára; és nem bírtam felfogni, hogy sohasem tudja meg, hogyan pusztult el a fia. Mivel ismertem megszállóink szokásait, nem is gondoltam arra, hogy esetleg megmenekül karmaik közül. Lelkem mélyéig megrázott az emberrablás értelmetlen kegyetlenségei Akik a harcban elestek, tudták, miért halnak meg, s talán vigaszt leltek abban, hogy a halálnak értelme van. De hányán voltak olyanok, akik — az én Ikaroszomhoz hasonlóan — ilyen értelmetlenül és kegyetlenül tűntek el a feledés tengerében. Beesteledett. A város lassan lázas, egészségtelen álomba merült... Elindultam végre gyalogosan, hazafelé, magam mögött hagytam Mickiewicz magányos szobrát... Gondolataimban azonban szakadatlanul ott kísértett Michaelt, megrázta szalmasárga fejét, mintha ezt mondaná: „Csak a könyv miatt történt... Az volt az oka ... Többé nem csinálok ilyen ügyet... Vigyázok ...“ KARIG SÁRA fordítása E lkeseredetten, tehetetlen dühhel ülök a nappaliban, az egyik cigarettát szívom a másik után, és figyelem Ginevrát, a kislányomat, amint szép csendesen babájával játszik a szőnyegen. Egy órája várom, miután már vártam fél napot, hogy ez a végzetes óra elérkezzen: Rodolfo jelenléte a higgadt elképzelésből gyorsan, túlságosan is gyorsan, őrült reménységgé alakul. A tükörben, velem szemközt, ezalatt láthatom önmagamat egy türelmetlenül vágyakozó, szorongó, összetört asszony képmását: beesett arc, megtört tekintet; beteges lázban égő, karikás szem árnyékos, mély gödrében elvesző tág pupillák; szenvedő, a haragtól felduzzadt és a bizonytalanságtól remegő száj. A test: megroggyant csontváz, egy esetlen bábu szögletes mozdulataival. A képmás szerencsétlen asszonyé mert hiányzik belőle minden kecsesség. Valóban, lehetne valami kevésbé kecses, mint a Ikutya, amely csóválja a farkát, nyüszít és a gazdája lábához fekszik. Nos hát, ez a kutya, sajnos, én vagyok. Mert nézzük például Rodolfót, és mit látunk, hogy ez a nyomorult kis senki, tudatlan, ostoba és ráadásul még nem is szép fickó az orromnál fogva vezet, és azt csinál velem, amit akar. így volt ez, már kezdettől fogva. A bárpultnál álltunk, és ismeretlenül méregettük egymást kávéscsészénk fölött. Aztán a pultra tettem a kávéscsészét, és úgy tettem, mintha távozni akarnék. Erre ő füttyentett, csak egyet mint a kutyának, és én rögtön, farkcsóválva és nyüszítve visszafordultam, hogy a lábához feküdjek. így, ezzel a füttyentéssel kezdődött a mi szerencsétlen szerelmünk. Másik szerencsétlenségem az, hogy egyedül állok a világban, özvegyen, nincs férjem, aki ha megcsalom is, mégiscsak a támaszom volna, és szeretőimtől megkövetelné számomra a tiszteletet. Még barátaim és barátnőim sincsenek. Nincs senkim, csak Ginerva, a hétéves kislányom. Ö, a gyermekek! Beszéljünk csak a gyermekekről! Ö, igen, bökjük csak ki, ami a bögyünkben van. és napfényre kerül a gyermekek évszázados, óriási szemfényvesztései Ki volt az, aki először fölfedezte, hogy a gyermekek ártatlanok? Bárki is volt, látszik, hogy nem ismerte őket. Énrám hallgassatok: a gyermekek valójában felnőttek. Igen, felnőttek, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy gyermekeknek látszanak. Mondhatjuk, hogy felnőttek, mert úgy gondolkodnak és úgy éreznek, mint a felnőtttek; de ugyanakkor kibújnak a felelpsség alól azzal a kifogással, hogy az ő lábuk, testük és fejük, egyszóval a fizikai mivoltuk még nem fejlődött ki egészen. És bár „érezzük“, hogy „belül“ olyanok, mint mi vagyunk, nem tudunk kapcsolatot teremteni közöttük, azaz komolyan beszélni velük, miért vannak a gyermekek? Most például, ha Ginevra nem hétéves volna, hanem huszonhét, mint én, legalább kiönthetném magamból előtte a szorongást, a haragot, azt, ami arra késztet, hogy kövessem Rodolfót. Érzem, milyen jót tenne, ha mellém ülhetne, ha törik. Ginevra épp hogy fölemeli a fejét, és nyugodtan mondja: — Játsz- szunk egyet, mama! Ránézek. Sima, szőke hajával, halvány arcocskájával, égszínkék szemével Ginevra épp olyan mint a karácsonyi angyalka. Csak a vattacukor-szárnyak hiányoznak. Megkérdem: — Mit játsszunk, drágaságom? Játsszuk azt, hogy te én vagy, én meg te. Én vagyok a mama, és te vagy Ginevra. — És aztán mi történik, édeseim? — És aztán én azokat a dolgokat mondom neked, amiket te mondanál nekem, ha olyan nagy volnék, mint te. Alberto Moravia: JÁTSSZUNK EGYET! innánk valami erőset, vodkát vagy whiskyt, hogy megeredjen a nyelvünk; cigarettára gyújtanánk, vagy akár kinyitnánk egy nagy doboz csokoládét, és aztán rajta, átadnánk magunkat az önvallomásnak. Mindent elmondanék neki Rodolfóról és rólam. Aprólékosan megvizsgálnánk mindkettőnk lelki alkatát, rámutatva az eltérésekre, felboncolnánk minden igazságtalanságot, amit Rodolfo velem tett, és végül szembenéznénk az ő és az én erotikus vonzalmam kényes témájával is. A nappali megtelne füsttel, a vodkásüveg és a csokoládésdoboz kiürülne, az idő elszaladt volna; és talán kis megköny- nyebbülést érezhetnék. De nem. Bár Ginevra bizonyosan tud mindent rólam és Rodolfóról, mégis folytatnom kell a szerető anyuka idétlen szerepét: — Ne, Ginevra, ne húzd annyira annak a szerencsétlen babának a lábát! Fáj neki. Milyen rossz vagy, mit szólnál hozzá, ha a mama neked is így ráncigálná a lábad? De a mama szeret téged, és ezért sohase tenne veled ilyet, satöbbi, satöbbi. Ostoba frázisok, nem hisz bennük sem ő, sem én. De amint az elmondottakból is látszik, sajnos, jó anya vagyok, a hagyományos típus, és nem tudok megfeledkezni arról, hogy a kislányom még gyermek. Ilyen dolgok jutnak az eszembe, majd az órára nézek, és látom, már nincs remény arra, hogy Rodolfo eljöjjön, és ekkor elfog a düh, felragadok egy ala- bástrom hamutartót, és földhöz vágom. A hamutartó természetesen darabokra és te azokat mondanád, amiket akkor mondanál, ha olyan kicsi volnál, miint én. Helyben vagyunk, a játékok. A nagy kibúvó, a nagy trükk, a gyermekek nagy beugrató játéka. Olyan dolgokat mondanak és tesznek, minit amilyeneket a felnőttek mondanak és tesznek, de „csak játékból“. Látjátok a perverzitást, az álszentséget: ezt a „sótörős- dit“? Tettetem, mintha ráállnék: — Remek, rajta, játsszuk ezt a játékot! Nyugodtan, eltökélten leül velem szemközt, és elváltoztatott hangon, mintha az én hangom volna, rákezdi: — Ginevra, megtudhatnám, miért lábat- lankodsz itt, amikor Rodolfo meglátogat? Persze! Ginevrának arra jó ez a játék, hogy elmondhassa azokat a dolgokat, amiket én gondolok, de nincs bátorságom őket megmondani neki. Tiltakozó mozdulatot teszek; de ő megállít: — Ne feledd, hogy te én vagy, Ginevra, és felelj a kérdésre! Erre válaszolok, én is elváltoztatott hangon: — Azért lábatlankodom, mert szeretlek, és te vagy az én mamám! Gúnyosan visszavág: — Mesebeszéd! Nem igaz. Azért lábatlankodsz, mert féltékeny vagy rám, a mamádra, és teljesen magadnak szeretnéd Rodolfót. Igaz, meggyőződésem, hogy Ginevra ha a maga gyermekes módján is, bele van habarodva Rodolfóba. De honnan jött rá, hogy én ezt tudom? Hitetlenséget színlelve válaszolok: — Ki mondta ezt? — Én mondom. És te nem veszed észre, hogy Rodolfo csak addig hozza neked az ajándékokat, amíg békén hagysz bennünket. Vagy csak úgy teszel, mintha nem értenéd, ezért Rodolfo meg én kénytelenek vagyunk kulcscsal a szobámba zárkózni. Igaz, kulcsra zárkózunk: természetesen! Kihasználom a játékot én is, hogy a szemére vethessem, és diadalmasan mondom: De nem értek el vele semmit; egész idő alatt verem neked až ajtót a piszkavassal, vagy éppen ordítok, lármázok, sírok. Kapásból válaszol: — Azt teszel, amit akarsz, úgysem törődöm veled egyáltalán. Ezúttal, híven szerepemhez, ezt re* begtem: — Úgy, hát valóban igaz lenne, hogy, mama, te csöppet sem törődsz velem? Kegyetlenül ráfelel: — Csöppet sem. Mit képzelsz? Ha törődnék veled, egésa éjjel civakodnék Rodolfóval, pocskondiáznám és összevissza vagdosnék mindent a fejéhez, sőt, még a szobádba is utána rohannék és ott kapnék hajba vele? Szakadatlanul olvassa fejemre a keserű igazságot. Védekezni próbálok: — Igen, ez mind igaz. De az is igaz, hogy én magam mondtam neked, hogy inkább választom a jeleneteket, mintsem éjjel egyedül maradjak otthon. Mintha tűnődne. Végül felkiált: — Légy nyugodt, biztos lehetsz benne:, hogy ezentúl nem lesz több jelenet Ma végleg rájöttem, hogy Rodolfo nem szeret engem, és ezért elhatároztam valamit. Egymásra nézünk. Kíváncsi nyugta* lansággal kérdezem: — Mit? Higgadtan, megfontolva válaszol: — Elhatároztam, hogy megölöm magam. Most bemegyek a fürdőszobába, fogok egy doboz altatót, és mind beveszemKegyetlen éleslátásától megriadva, felkiáltok: — Mama, ne tedd, ne hagy] Itt egyedül! — De igen, meg akarom tenni, és meg is teszem. Fürgén leugrik a karosszékből, szalad a fürdőszobába. Követem. Látom, amint a gyógyszeres szekrényhez viszi a kisszéket, rááll, kiveszi az altatós dobozt. Leszáll a kisszékről, kinyitja a vízcsapot, vizet tölt egy pohárba, beleönti a doboz tartalmát. Aztán megmagyarázza: — A Játék most megváltozik. Te most ismét te leszel, én pedig én. Most igazat játszunk, és te megiszod az altatót. Ennyit mond, és ártatlanul a kezembe adja a poharat. KÉRÉSZ ÉVA fordítása JAROSLAW momt
