Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-18 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó
I Int rendesen, ma délután is, mikor munkájából megjött, feleségét a konyhán találta. Fölmehetek még egy percre? kérdezte inkább szokásból, hiszen tudta, hogy félórába is beletelik, míg a vacsora asztalra kerül. Az asszony, mint mindig, azt felelte: — Nyugodtan. Majd hívlak. — Futó pillantást vetett férjére — mintha valami különöset vett volna észre rajta. Csak ránézett, de nem szólt semmit. A férfi lassan megfordult, és fellépkedett a lépcsőn az emeleti szobák felé. Szerette ezt a néhány percnyi egyedüllétet, mialatt íróasztala előtt csendben üldögélt, hogy a mindennapos hajsza után kifújja magát. De ma még egyéb is nyomasztotta. Mintha véletlenül megvilágosodott volna előtte, mi az, ami hetek óta rágja. Valami homályos érzés nehezedik rá hetek óta, valamiféle bűntudat. Napközben, míg munkáját végezte, többnyire megfeledkezett róla, de mihelyt hazaért, újra elővette. Az utóbbi hetekben olyan nehezen vonszolta föl magát a szobájába, mintha egy halom elvégezetlen munkát cipelt volna. Sok és nehéz és nem is tudja pontosan, miféle munkát hagyott elvégezetlenül, és vajon lehet-e még egyáltalán pótolni a mulasztást. De ma, mintha ráeszmélt volna, hol a hiba. Felesége és fia — a kettő együtt, itt a baj: ők ketten már nem szerették őt — már évek óta nem. Fölvonszolta magát a lépcsőn. Még ötvenéves sem volt, de ahhoz képest öreg. A korai öregedés a természetében rejlett: alattomosan lett úrrá fölötte a kor, ugyanolyan lassan, sima tempóban, ahogy feleségét és fiát fokozatosan elveszítette, anélkül, hogy bármilyen nyugtalanító tünet jelezte volna a veszélyt. Kettejük között bensőséges egyetértés alakult ki, s ebben neki nem volt helye. Például, ha váratlanul benyitott a szobába, azok ketten megszakították a beszélgetést — vagy legalábbis hangnemet változtattak. Hiszen természetes, hogy anya és fia közt bensőségesebb a kapcsolat, mint apa és fiú közt, de ez már túlzás: ő fölösleges volt köztük. Mintha csak koszt-kvártélyra járt volna haza — más keresnivalója nem volna otthon. Vajon mennyiben hibás ebben ő is: „Nincs senki emberfia ellen kifogásom, de ha jól meggondolom, nem is fontos nekem senki. Évek óta dolgozom egy irodában ugyanazokkal az emberekkel, de semmi kapcsolatom velük, egyik se érdekel. Persze, a családom, az más. Az biztos, hogy szeretem a feleségemet, na persze nem úgy, mintha még mindig körülötte forognának a gondolataim, ehhez már túl régen élünk együtt. Munkából jövet már nem reszketek a vágytól, hogy viszontláthassam — inkább arra vágyom, hogy fél órára nyugodtan egyedül maradjak a szobámban — dehát ez is természetes. A fiamért természetesen mindent megtennék. Büszke vagyok rá, hogy jóképű, és olyan jól tanul, ezt sohase titkoltam, sőt talán már unják is, hogy annyit hajtogatom“ De n\a délután az irodában rádöbbent a valóságra. Szokása volt, hogy alkalomadtán előhúzza családi fényképeit a tárcájából és ennek-annak mutogassa.- Nézd, ez itt a feleségem — ez meg a fiam. Ma például beszédbe elegyedett egy más osztályon dolgozó kollégájával, akinek még nem mulatta meg a képeket, s kapott az alkalmon: — Nézd csak. — Az asszony képe nem tett különös benyomást az illetőre: nem volt szép, s nem is mutatott jól a képen. — Igen, kedves. — Ahogy ezt már mondani szokás. — Ez meg itt a fiam. — A fiú viszont nemcsak szép, hanem remek fényképarca is van. — Ejha, ez aztán... — jegyezte meg a kolléga. Az apa még elmesélte, hogy fia nemcsak jóképű, de jói is tanul, úgy, hogy igazán sok örömük van benne — aztán, mielőtt eltette, maga is még egyszer, mosolyogva, jól megnézte a képeket. Egy kívülálló azt hihette, hogy a legteljesebb harmóniában él családjával. Tiszta komédia volt — becsapta vele a világot. Vajon miért? — kérdezte önmagától. Fél óra múlva rendes szokása szerint átment egy csésze kávéra a túloldali kávéházba. Leült az olvasóasztalhoz, és elbástyázta magát egy újság mögé, mintha olvasna, de tulajdonképpen csak nyugodtan át akarta gondolni, miért is mutogatta olyan buzgón a családi képeket. Világos, liogy megjátszottá, mintha felesége és fia volna az ő egész világa, és mintha együtt boldog családi kört alkotnának. Az igazság az, hogy ő ezen a körön kívül állt: lassanként, észrevétlenül, de könyörtelen céltudatossággal száműzték, kirekesztették belőle. De hát olyan nagy baj ez? Nem volt ez már kissé kezdettől fogva így? Kávéját iszogatva az újságba mélyedt, de nem olvasott. Megpróbálta nyomon követni, hogy is ment végbe a folyamat. Közte és felesége között már néhány éve szünetel minden, persze nem úgy, mintha már nem szeretnék egymást — gondolta —, hanem lassanként megszakadt közöttük a kapcsolat, kölcsönösen, úgy, hogy az asszonynak se fájhatott. Könnyű kalandokat házon kívül sohasem keresett, ez nem is volt ínyére, meg nem is érezte szükségét, e tekintetben hát nem tehetett magának szemrehányást. Talán csak túl józan volt és magának való. Egészen mélyre kellett ásnia a múltba, mikor még fiatal volt és szerelmes a mostani feleségébe, hogy felmérje a különbséget. Azokban a romantikus időkben még virággal állított be hozzá. És mikor a fia megszületett, megcsókulla, és büszkén hangoztatta: — Méghozzá fiúi —, de közben ott motoszkált benne a gondolat, hogy tulajdonképpen micsoda nagy felelősség az, valakinek az életet a nyakába varrni. — Nemcsak, hogy józan volt, de volt benne valami veleszületett bizalmatlanság, mintha előre tudná, hogy csalódás fogja érni. Az életet úgy tekintette, mint selejtes árut, amit rásóztak, és még csak reklamálni se lehet. Főleg a romantikus szerelem idején, de később is, tőle telhetőleg titkolta ezt az érzést, de alapjában véve mindig ott lappangott benne. Most pedig — minthogy két ember közt mindig több az, amit elhallgatnak, mint amennyit kimondanak — szemben találta magát a kérdéssel, vajon a felesége mennyiben változott meg. Mert hogy megváltozott, az természetes, de abban, amit az élettől baja. De mégsem tette, így férje csali tovább lépegetett fölfelé, egyenesen neki a gramofonzenének, amely fia szobájából áradt. Tánczene volt. Messziről csak a ritmus tompa lüktetése hallatszott, amint a hangok egymásnak ütköztek. Közelebb érve már valami melódiát is ki lehetett venni: félreérthetetlenül egyszerű dallam, a barbár testiséghez szólt. Még föl sem ért, észrevette, hogy az ajtó kissé nyitva van. Hirtelen ötlettől hajtva lábujjhegyen odaosont, és belesett a résen — úgy. ahogy óvatlan percekben saját képmását szokta vizsgálni: bizalmatlanul, ro- konszenv nélkül. A fiú nem volt egyedül, egy barátja volt nála. Táncoltak. Persze nem úgy, ahogy bálban szokás: furcsa, eredeti, groteszk mozdulatokkal. Anélkül, hogy erotikus lett volna a tánc, valami vad életöröm buzgott a táncolókból, a mókás tornagyakorlatokhoz hasonló taglóbálásból. Egymás körül pörögtek kézen fogva, hogy ki ne repüljenek a körből, aztán elen gedték egymást, külön-külön verték a ritmust lábukkal, és a legképtelenebb kifejező mozdulatokba ke veredtek. A leselkedő apa lélegzetét visszafojtva figyelte őket, ajkán görcsös mosoly bizonytalankodott — talán csak arra az esetre, ha rajtakapnák, hogy leskelődik. Főként a táncolok arrát figyelte feszülten, de semmit sem tudott belőle kiolvasni. Szép, fiatal, szenvedélyes arcok, vonásaik rejtélyesen merevek a ritmikus megszállottság maszkja mögött. Cintányérok csattantak, ezzel vége volt a számnak. Csend lett.'A fiúk egy pillanatig szemben álltak egymással úgy, hogy a fiú háttal apjának, a vendég pedig szemben. A barát sápadtabb és kisebb növésű volt, mint a fia; vonásai elmosódottabbak, arckifejezése álmodozó, mint egy elkényeztetett hercegé, szája érzéki, pillantása sóvár. Az arcán most mosoly ömlött el, meleg, kihívó, de kacéran tartózkodó. A fiú egy lépést tett felé, átölelte és hosszan, erősen szájon csókolta. Nem játék volt. Mélyen érzett, odaadó, szerelmes csők, gügyögés, simogatás, gyenAnna Blaman: E. Nevan: Ülő asszony várt, nem rövidült meg, mert azt nem férjétől várta. Elsősorban tlát*' imádta, ő volt életének tartalma, míg férje csak ballaszt volt, ami szükséges ahhoz, hogy szilárd talajt érezzenek a lábuk alatt. Szerette még az otthonát is, meg a zenét — a jó, komoly muzsikát. A fia örökölte a muzikalitását, de csak a hitvány, könnyű zenét kultiválla. Ezt tudva, az apa mégis meglepte a fiút egy lemezjátszóval. És így volt ez az egész vonalon: a gyereknek minden ócska, vásárlási szeszélyt kész volt finanszírozni. Ha a szobáját akarta újra berendezni, ha szép ruhákat kívánt, ha be kellett lépnie egy diákegyesületbe, ha kiállhatatlan kölyökkel barátkozott — lenyelte, és sohasem tagadott meg tőle semmit. Vajon miért nem? A kávéját már rég megitta, és rég ideje volt, hogy munkájába visszamenjen, de nem tudott elszakadni: még valami fontos dolognak kellett a végére járnia. Fölvette az újságot, és nagy figyelemmel belemerült — de egy betűt se látott. Amit látott, egy jelentéktelen eset volt, ami nemrégiben történt. Akkoriban vette a lemezjátszót a fiúnak. Mikor leszállították, a fiú kinyitotta a dobozt anélkül, hogy apjára nézett volna. Aztán önkéntelenül, örömtől sugárzó arccal anyjára nézett: — Ó, pont amit szerettem volna! — Csak azután nézett apjára zavartan, mint mindig, és a „köszönöm“ is úgy hangzott, mintha mentegetődz- ne. Miért? Mert nem szerette az apját? Letette az újságot és egy rándítással talpra állt. Tudta már régen, kár kerülgetni a kását: ő se szerette a fiút. De miért nem? Mi köze volt ennek ahhoz, hogy a fiú a saját generációja ízlését és hobbyjait követte, hogy más volt, mint apja fiatalkorában — ettől még szerethette volna. De képtelen volt rá: volt benne, valahol mélyen, egy fagyos pont, amely csak nem akart fölolvadni, úgy, hogy sohase sikerült neki valami titkos, megnevezhetetlen bizalmatlanságot eloszlatnia. Képtelen volt rájönni, mi volt ez, és hogy keletkezett. Számtalan embernek próbálta nekiszögezni a kérdést — no, nem szavakkal, csak azáltal, hogy a fia fényképét megmutatta nekik. A felesége képe csak körítés volt, azt csak azért mutogatta, hogy valódi szándékát álcázza. A lényeg a fiú volt, anyja szemefénye. De a kép még soha, senkiben sem kellette azt a zavaros, kényelmetlen érzést, amit benne. Iroda után, mint mindig, villamoson ment haza. Felesége a konyhában foglalatoskodott, ő most is megkérdezte: — Felmehetek még? — A kérdés mindennapos volt, mégis a felesége, ahogy munkájából futólag felpillantott, mintha valami különöset vett volna észre férjén. Ügy állt ott, olyan leverten, mint egy isten és minden jólélek által elhagyott vénember. Tekintetével egy darabon fölkísérte a lépcsőn, és szerette volna viszahívnl, hogy megkérdezze, mi géd érintése egymás hátának, fehér nyakának, tarkójának, nyugtalan, szerelmesen tapogató ujjakkal. A barát fejét ernyedten hátraejtette, és szemét vágyakozva lecsukta, a fiú szerelmes odaadással fö- lébehajolt és úgy suttogta: — Drágám, drágám ... Eleget látott. Pillanatra se jutott eszébe, hogy belépjen a szobába, lábujjhegyen osonva menekült a szobájába, mint aki fél, hogy rajtakapják. Gyorsan leült az íróasztalához és figyelt. A folyosón csend, se nem látták, se nem hallották. Különösképpen sem ijedtséget, sem fölháborodást nem érzett, a térde nem remegett, és a szíve sem reszketett. Alig-alig lepte hát meg az, amit az imént látott. Mintha már régen tudta volna, csak éppen nem akarta tudomásul venni. De most már kénytelen rá, oly súlyosan, hidegen, borzalmasan, félreérthetetlenül nehezedett tudatára a bizonyosság. Felesége leeresztette a rolókat úgy, hogy a szobában enyhe alkonyati világítás áradt szét, ami máskor mindig megnyugtatta. Most éppen ellenkezőleg, minf- ha a szoba és azon túl a világ fülledten elzárkózott volna előle, valami titokzatos, tikkadt hangulatba burkolózva, amely őt is hatalmába kerítette. Máskor mindig megtalálta önmagát ebben a szobában, kiheverte a bántó, fenyegető vagy titkon rágó sérelmeket. Ennek most már mindörökre vége. E perctől fogva valóban olyan magányos, cserbenhagyott és elárult lesz, mint amilyen már eddig is volt, anélkül, hogy akár önmagának is bevallotta volna. Hiszen mindenki tudja, hogy ilyen esetek előfordulnak —, de a saját világában senki sem akar róluk tudomást venni, még akkor sem, ha napnál is világosabban jelentkeznek, ha a tévelygők a saját házadban élnek, az asztalodnál ülnek. Ilyesminek csak az élet fonákján van helye, az alvilágban, vagy valami visszataszítóan dekadens környezetben. Az ilyen esetek vagy nevetségesek vagy megdöbbentőek — vagy nevetsz rajtuk, vagy kirúgod a házadból a vétkest. De nem is ez volt a fő baj, hanem az, hogy ezek ketten becsapták őt. A titok volt az, ami összekötötte őket, ezért volt köztük évek óta megértés, szeretet és kölcsönös gyengédség. Ö kívül maradt, nem volt több, mint egy barátként kezelt bejáró kosztos a saját házában, aki előtt a többiek nevetséges és undorító titkukat elhallgatták, takargatták, melengették, mint valami érzékeny, kényes palántát. Felesége kiérdemelte fia bizalmát: jól tudott hallgatni, így a fiú természetes hajlamai és a velejáró idillek zavar talanul virulhattak, mint fiatal hajtás a napos, védett helyen. Emlékezetében hasonló figurák után kutatott, de mind olyan távolinak rémlettek, mint kísértetek egy ködös, idegen világból: voltak, akiket az Š. S mm utcá gozr dór hog} sor. hárt reim elbo nek és 1 nem Ét Öleli tot, egy géd£ nőtt lanu keze vágj keze egy gát D< zsigl egyť tette és r öröi tudj E Hal elős hog; jól ról közi Fele az i lám: vala kéri össz néz* leim Bi nézt mer elsá tást nerc ta, iste: teki is \ Az bán volr nyo mej kén De neu és rásl vég F fiát egy épp val seb az ;
