Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-15 / 63. szám, csütörtök

Egyik napról a másikra geológus lett belőlem, sőt mi több •— geomorfológus. Hogy mi lett belőlem, azt kint tudtam meg a „terepen", ahogy az expedíció többi tagja munkahelyét nevezi a csábos természeti amfiteátrumban. De hogy megmagyarázzam: két munkacsoportra vagyunk osztva. Az egyik geológiával és petrográfiával,' a másik geomorfológiával foglalkozik. így tehát mindjárt másnap kimentünk a terepre. Az első akadály egy mély árok, amely két óriási hacienda földjeit választja el egymástól. Hogy miért folyan mély? Azért, hogy a lovak legelés közben, isten ments, át ne menjenek a szomszédba. A síkságon rengeteg hatalmas kőbálvány pihen, amelyeket lávafolyamok hagytak itt valaha. Az őskorban ez a nyereg több száz méterrel mélyebb volt, de a tűzhányó kitörései következtében az évezredek folyamán több száz méter iszapréteg és kőhordalék rakódott le. Minél tovább haladunk kelet felé, a nyereg egyre inkább holdbéli tájhoz kezd hasonlítani. Mögöttünk földübörög egy teherautó, aminek igen örülünk. Messze van még a Zhumbasy, ahová el akarunk ma jutni. A sofőr megállítja a kocsit, felszállunk és már indul is a vízmosásoktól szabdalt országúton. A kocsi ugrál a köveken, víztócsákon megy át és emelkedik felfelé a hegyoldalon. Ezek a kanyonok, hordalékkal feltöltött völgyek, sziklaszirtek és növényzettel sűrűn borított hegyek — mindez a Cotopaxi több ezer éves vulkáni 'tevékenységének a műve. A távolban feltűnnek Pinchinchi zöld tarajai, mögöttünk húzódik a Ruminahui csipkézett sziklataraja és közvetlenül a szemünk előtt emelkedik 5000 méter magasságba a Sincholahua vulkán örökké felhőbe burkolózó kúpja. Az egykor gleccser vájta völgyben leszállunk a kocsiról. Elindulunk a Rio Pita folyó felé, mely mély kanyonokban tör utat magának és számos vízesés töri meg útját. Az időjárás megint szeszélyes: időnként kibírhatatlanul tűz a nap, hogy az embernek kedve lenne tornanadrágba vetkőznie, de aztán a másik pillanatban fel kell venni a 'pehelybélésu síblúzt. A terepen érdekes a munka, különösen a szakemberek — Mydlík, L^sa és Gustáv számára. Nem győzik csodálni az egyes geológiai alakulatok felépítését, s mindjárt kis kalapácsukkal csapkodják a sziklát, kőzetmintákat vesznek, fényképezik a dokumentációs pontokat, berajzolják a térképbe, egyszóval dolgoznak. - Gabika meg én csak csodálkozunk nagy szorgalmukon, de elismerőleg bólogatunk és hagyjuk magunkat beavatni a tudomány titkaiba, évezredek előtt hogyan futottak itt le a gleccserek, majd később a láva- és az iszapfolyamok, amelyek megadták a vidék mai arculatát. A geológusokat a szerény ebéd sem tudta kizökkenteni lelkesedésükből. Nagy kedvteléssel mászkálnak a hatalmas sziklakatlanokban, keresve maguknak a „munkát". Mi pedig a csodálatos növényvilágot tanulmányozzuk, amelyik ott vert gyökeret, ahol tudott. És így megy ez napról napra. Vasárnap sem szünetel a munka. A mostani vasárnapon azúrkék ég borul fölénk. Lenka meg Pítrs már berajzolta a térképbe a tegnap felvett adatokat, a többiek a begyűjtött kőzetmintákat határozzák meg, és így azután ezúttal a tábor túlsó oldalán indulunk útnak. „Micsoda gyönyörű természeti alakulat, meg kell rajzolnunk a talajszelvényt" — állapítja meg Lysa, amikor jobbról feltűnik egy gyönyörű formájú 8 méteres hordalékfal, s Gustávval és Mydlíkkal mukához Iát. A kalapács észrevehető hegeket hagy hátra a talajban. Egyik réteg érdekesebb a másiknál. Tizenkilencet számláltunk meg egymás fölött. L^sa gondosan bejegyzi és berajzolja mindenféle színes ceruzákkal a térképbe. Gabika is segít neki. Én mint elsőéves hallgató, vagyis „inas", igelit zacskókba rakom a kőzetmintákat. Valamivel lejjebb egy indián ül fiatal feleségével kunyhója, a campamento előtt a napon. I smerkedések — barátkozások (2) A kertben tyúkok kapirgálnak. Behatolunk egy sűrű áfonyaerdőbe. Nem kell csodálkozni — valóban áfonyaerdő. Hogy áfonyát szedjek, embermagasságnál nagyobb bokrokról és mindezt 3700 méter magasságban, hát ez még nem történt meg velem. Mézédes áfonyafürtök — micsoda kalácsot lehetne belőlük sütni... öszvércsapáson kaptatunk felfelé a ködben, amikor egyszer csak egy kisebb ménes tűnik fel. Csodálkozva bámulnak minket a lovak, de azután haegy autó, és rajta két férfi puskával. Odamentünk hozzájuk. Apa, anya, egy fiú, két lány és egy fekete szolgáló. Meghívtak ebédre, amit megtüzesített köveken készítettek el a szabad ég alatt, de ez volt minden. Hogy tovább mennek-e? Ugyan, dehogy, majd egy hét múlva. Hiszen- szabadságukat töltik itt a hegyek között. Már jócskán szürkült, amikor a távolban gyorsan közelgő fényeket fedeztünk fel. Odaérünk még idejében az országútra, ami még egy kilométerHihetetlen ereje van a tűzhányónak. Ezt a hatalmas sziklabálványt is több kilométer távolságra vetette ki. marosan futásnak erednek. Hideg van, csendesen száldogálnak a hópelyhek. Kanyonokon haladunk keresztül. „Itt alighanem Bedfich pihent" — állítja L^sa. Ki a csuda más hagyott volna itt annyi elhasznált gyufaszálat, mint ez a szenvedélyes dohányos. Csak estefelé ereszkedünk le a csodálatos hegykúpok rengetegében, amelyek körülveszik a tűzhányót. Magas bokrok, buja növényzet, páfrányok, égnek meredő lávakúpok — bizony érdemes lenne nemzeti parkká nyilvánítani ezt a vidéket. És így megy ez napról napra. Az 1:50 000 mértékű térképek, amelyeket az ecuadori kormány bocsátott az expedíció rendelkezésére, lassacskán megtelnek különböző színű vonalakkal, téglalapokkal, hullámvonalakkal. A terület első földtani térképe, mely alapjául szolgál majd egykor az isteni nemzeti park létesítésének, megszületőben van. A munka fárasztó. Nemcsak hivatásszeretetet kíván, hanem testi erőt és bátorságot is. A sekély katlanban berendezett tábor napról napra barátságosabbá válik. Bedrich konyhasarkot rendezett be, Mydlík pedig sajátságos tűzhely építésébe kezdett. Lerakott néhány szikladarabot, közbül kerek nyílást hagyott az edények számára, egy kémény és kész. Remek huzatja van. Azóta csakis itt főzünk. Vladimír (csak már meglenne az a gyerek!) meg, mint az ősközösségi társadalomban, egész nap kalapácscsal csapkodott egy tönköt, míg végül néhány gerenda lett belőle. Este már ott ültünk a tűzhely körül az újonnan szerkesztett padokon. A sátorok körül ösvényeket tapostunk ki, Lenka pedig egy fehér bikakoponyával díszítette fel a „főteret". Szóval lakályossá tesszük a tábort... Lassan érkeznek az Ecuadorba légi úton szállított készletek. Bizony nagyon szerény már a étlap, jócskán meg kell húzni a nadrágszíjat. S a hajón, amely az expedíció lengyel tagjait hozza, ott egy halom konzerv és sok más ízes falat. Már régen ki kellett volna hogy kössön Guayaquilban. „Gustáv, le kell menned bevásárolni — közölte vasárnap előtt Gabika. Magad nem tudod elcipelni, hát végy magad mellé valakit". Engem sorsoltak ki. Kihalt volt az országút. De kissé távolabb a tótól, ott állt nyire van? A gépkocsivezető azonban mintegy parancsra megállt és megvárt minket. Megkönnyebbülten ülünk fel a pótkocsira, ahol már ott bóbiskol egy indián család fülig beburkolózva. A pótkocsi egyik oldalról a másikra billen, a szél a csontig hat. Jól meghúzzuk magunkon a pehellyel töltött öltönyt. A kékes magasságból lebámul ránk a Cotopaxi kettős fehér csúcsa, a távolból még kivehetők a hatalmas Ilinisa vulkán és az Andok más óriás csúcsai. Az aszfaltozott úton a sofőrnek le kell szállítania minket. Olyan sötét van, hogy az orráig is alig lát az ember, de nekünk még 25 kilométert keffl kokért, aztán elmosolyodik és hármat fizet. A szomszédos boltban, ahol egy igen soktagú család szolgál ki, mindent lehet kapni: cipőkefét, seprőt, borsot, levestésztát, makarónit, halat, fonott kosarat, kötelet, láncot, szentképet, — szóval minden lehetőt és lehetetlent. Gustáv előhúzta zsebéből az elnyűtt szótárt és rendelni kezdett. Csak úgy szaladgálnak ide-oda az elárusítók. Hogyisne, mikor fordult elő, hogy valaki egyszerre 150 zsemlyét vásároljon. Amikor már nem segít a szótár, barátunk mászkálni kezd a polcokhoz támasztott létrán, nézegeti az árakat és válogat. Nagy derültségére a boltban összegyűlt embereknek. Az a fogatlan indián is, aki betért egy pohár italra, jót nevet és vár. így vásárolni még nem látott. Annyi pénzt hagytunk itt, amennyire a kereskedő biztosan nem számított. De hadd keressenek — mi az a 150 sucré... A következő üzletben mindez megismétlődött. Gustáv a szótárrral végignézegette a polcokat és az állandó kérdéssel „cuanto cuesta?" (mibe kerül) kiválogatta a legjobbat és legolcsóbbat. A jól megpakolt hátikosarakkal lépkedünk az élénk forgalmú utcán a főtér felé, felkeltve a járókelők érdeklődését. Nem tudtuk megállni, és betértünk egy, a legszegényebb rétegek számára nyitva tartó „ételgyárba". Jókora helyiség, hatalmas ablakokkal, ajtó nélkül, mindenki dohányzik, alig látni a nagy füstfelhőben. A hosszú asztalok körül indiánok üldögéltek feleségükkel és gyerekeikkel, csámcsogtak az öregek, szoptattak az anyák. Egyszerű ételek, — hiszen kispénzű embereknek készülnek. Elütötte már a 11-et, és mi még mindig bolyongunk az éjszakai városban, mely csupa ellentét. A mozikból is már régen kijöttek az emberek, akik eljöttek, hogy megnézzék a Strogoff Mihály című filmet. A téren, az árkádok alól egy fiaA Cotopaxi fehér süvege megtennünk. A pánamerikai autóműúton azonban éjjel ís nagy a forgalom. Nem sokáig kellett várnunk. Csakhamar ott ülünk az indiánokkal együtt egy öreg zörgő alkalmatosság tágas belsejében. Becsapjuk a hézagos faajtót és már indul is a kocsi. Hat sucróért a gépkocsivezető elvisz minket és letesz közvetlenül Latacunza főterén. „Előbb le kell adnunk a seííor Fleischmanntól vásárolt és azóta kiürült palackokat" — állapította meg nagy hozzáértéssel Gustáv. Bemegyünk a kivilágított boltba, ahonnan a zeneszekrény fülsiketítő bömbölése hallik ki. A kereskedő először két sucrét ájánl a palac(A szerző felvételei) tal férfi jött elénk. Hugo Rengifo, fotográfus és hegymászó, mindjárt meghívott a műtermébe. Fotográfiákat és diapozitívokat mutogatott, amelyeket a hegyekről készített, és mesélt a város érdekességeiről. Az asztalon felfedeztem egy folyóiratot, Che Guevarával a címlapon. „Szocialista vagyok, Lenin a példaképem" — mondta és odamutatott a világ proletariátusa nagy vezérének portréjára. Ott aludtunk nála a város szélén álló házában. Reggel együtt megyünk be a városba. Az egyik útkereszteződésen barátunk megállít egy teherautót és nagyban rázza a sofőr kezét. Vidáman felugrunk a k&r csira. Az útkereszteződésekben a rendőrök nagy fütyüléssel próbálnak rendet tartani. Hogyisne, amikor a sofőr nem más, mint a negyedmilliós tartomány kormányzója. Csak a városháza előtt mutatja be nekünk Rengifo. Merio Freire őrnagy, a kormányzó fiatal, karcsú férfi, folyékonyan beszél angolul, sok szerencsét kíván az expedíciónknak és hozzáteszi: „Ha bármire is lenne szükségük, szívesen segítek. Forduljanak csak hozzám". A kocsiját egész napra rendelkezésünkre bocsátotta. „Előbb elmegyünk a múzeumba" — utasítja Hugo a sofőrt. A folyó partján álló épületben a tartomány sok kincsét őrzik. Megcsodáljuk a népművészeti alkotásokat, a különféle agyagdényeket, hatalmas amforákat, népi hangszereket, malomköveket, az inkák kora előtti időkből származó emlékeket, egy ötezer éves termékenységszobrot és különösen a fejlett inka kultúra emlékeit. Ellátogattunk a helyi újság, a La Gaceta kiadóhivatalába is. A lap mintegy 500 példányszámban jelenik meg a 30 000 lakosú város számára. Seiíor Sandoval, a kiadó igazgatója erősen érdeklődött expedíciónk iránt és mindjárt küldött is és írt róla szedésre. Ideje elvégezni az utolsó bevásárlásokat. De hol próbálkozzunk? Szombat van, hova menjünk máshova, mint a piacra, ahol országos vásár van. Az egész város talpon van ebből az alkalomból. A város néhány terén hemzsegnek az emberek. Indiánok messzi vidékről is eljöttek, hogy kiállítsák termékeiket. Megcsodáljuk nemcsak a gyönyörű, színes ponchokat, de a többi kézműipari terméket is. Az aszfalton üldögélő árusok narancs-, hagyma-, répa, datolyahegyeket, banánfürtöket és mindenféle kézműipari termékeket kínálnak. Felállították a lacikonyhákat is. E labirintusban cipőtisztító fiúk szaladgálnak, akik szintén keresni akarnak pár garast. A kormányzó kocsija fölvitt minket a táborba. Rengifo fotográfus néhány képet készített az újság számára és megígérte, hogy hamarosan újra eljön. Bajtársaink azonban a friss élelmiszernek örültek a legjobban. Lesz itt most dínomdánom ... A Limpio Pungón ismét viharos szél kerekedik. így aztán összedőlt a tűzhelyünk. Ki állítja fel újból? Ki más, mint Gustáv! Szerzett valahol agyagot és gondosan kitapasztotta, majd kiégette a tűzhelyet. Estére már megint üzemelt. Megszerettem a tábor fölött húzódó zöld hegyhátat. Kijárok ide esténként, hogy teleigyam magam a természet csodálatos szépségével. Ma megint gyönyörű az alkony. Szomjasan szívom be a növények illatát. Alattam hatalmas lapály terül el, a távolban tavak vize csillog. Lenn az úton teherautó robog, mögötte jókora porfelhő. Közvetlenül előttem magasodik a Cotopaxi hatalmas fehér kúpja, csúcsa alatt csipkézett sziklatarajjal. Körülötte fel-felszakadozó felhőfátyol. Aztán a fehők egyetlen nagy lepedővé állnak össze, amit lassan visz a szél délnyugat felé. E pillanattól kezdve csupasz a tűzhányó egészen reggelig. A szél is eláll. A Ruminahuji csipkés sziklamasszívuma mögött aludni tér a nap tüzes korongja. Távol, délre izzani látszanak a nap utolsó sugaraiban a Chimborasszó jeges csúcsai. Balról csupaszon meredezik Sincholáhua, és távolabb keletre megcsillant a jeges óriás, az Antisana. És ott a messzi északon, néhány tucat kilométernyire látni a Cajambe vulkánt, amely éppen az egyenlítőn foglal helyet. Ezt is állandóan jégkucsma borltja. A szürkületbe borult táborban meg lehet különböztetni a színes sátrakat és a szélben lobogó zászlót. Hatalmas madár — egy kondorkeselyű — köröz fölöttünk, kiterjesztett szárnya jó 4 méter lehet. A szemközti hegyoldalon legelő lovak veszélyt szimatolva fülelnek. Lassan kialszanak a csodálatosan színes napnyugta fényei. Csak a horizontot vonja még be sötétvörös pír. 18,15 óra az idő. A nap átadja helyét az éjszakának. Hiszen az egyenlítőn vagyunk ... BLAHOSLAV BRAUN mü 1973. III. 15.