Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-04 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
1973. II. 4. n YRJÖ JYLHÄ: A VÉRES KÚT KÉPZAVARRÓL KÉPZAVARRA Régen sem volt ismeretlen fogalom a képzavar: tudományos műszava, a görög eredetű ka- tachresis (visszaélés) Is erre vall. De feltehető, hogy évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt alig okozott bonyodalmat: akkor az emberi agy „zavarelhárító szolgálata“ még nemigen fásult el a túlzott igénybevétel következtében. Most sem ismeretlen fogalom a képzavar; olyan stílushibát szoktak érteni rajta, amely valamely mondatban össze nem illő képes kifejezések használatakor keletkezik. De bizonyos, hogy ez a nyelvi hebehurgyaság a mi nyugtalan korunkban — akarva, akaratlanul — már sok félreértésre adott alkalmat... Nagy költőnk, Petőfi pl. a dagályos előadásmód lejáratására, stílusparódiaként írta: . de hová ragadál / Oh fölhevülések / Gyors talyigája!" (A helység kalapácsa, II. ének I. Csakhogy találtam olyan olvasódat (főleg diákok között), akik nem ismerték fel a költő eredeti szándékát. Ezért idézett soraiból is azt vették ki, hogy a „forradalom viharmadara“ fittyet hány a józan észnek. A jeles humorista, Rejtő Jenő pl. egyik kari- kírozott hősnőjének, Prücsöknek a nyelvi jellemzésekor a szólásvegyítés eszközével is élt: „Itten most töltsünk tiszta vizet a nyílt -kártyákba..." (Az ellopott futár, 70. o.) Csakhogy vajmi kevesen látták meg ennek az írói módszernek az igazi célját. A két ismert felszólítás („Töltsünk tiszta vizet a pohárba!“ — „Játsszunk nyílt kártyákkal!"] ösz- szekeverése néhány embert bárgyú szellemes- kedésre csábított. Meglevő szólásokból (pl. „Alamuszi macska nagyot ugrik." — „Lassú víz partot mos") ilyesféléket szerkesztettek: „Alamuszi macska partot mos." Pedig ezeknek az embereknek éppúgy, mint másoknak, kerülni kellett volna a felelőtlen képzavarkeltést, nem mesterségesen előidézni! Vagy úgy gondolták, hogy az abszurd megállapítások feltétlenül sikerre számíthatnak? Olybá vették a dolgot, hogy a ,,szellemi rövidzárlat", „téves kapcsolás" az elmés játék? Nem tudjuk! Annyi azonban bizonyos, hogy a képzavar- ikeltésben mindig nagyobb szerepe volt a figyelmetlenségnek, a szórakozottságnak, a kapkodásnak, az ellenőrzés hiányának stb., mint a mesterséges beavatkozásnak. A minap hallottam: „A tv földelése nem áll a helyzet magaslatán." Ez a kijelentés jó szándékúnak tűnt, de akaratlanul Is mosolyra derítette azokat, akik fültanúi voltak. Miért? Részben azért, mert egy puszta tény közlése („A tv földelése gyenge, vagy rossz.“! körülményes formában történt; részben azért, mert a körülményes forma miatt hiba csúszott a mondat logikájába. Talán aki a kijelentést tette, nem gondolt arra, hogy a földelés a mélybe való, hiszen ha a helyzet magaslatára kerül, akkor esetleg antenna lesz belőle ... Az Oj Ifjúság „Aki zavarba hozta Nixont" című beszámolójából megtudtam, hogy annak idején az elnök tiszteletére adott bukaresti fogadáson Anna Moffo művésznő köldökig kivágott nagyestélyiben jelent meg. A lap szerint „ . .. a hatás óriási volt, az elnök feleségének torkára fagyott a mosoly." Csodálkozhatunk-e, hogy a szokatlan látvány felajzotta az újságíró képzeletét? Ezért két olyan szemléletes szókapcsolatból, mint a „torkán akad a szó", „arcára fagy a mosoly" egyet rögtönzött: „torkára fagyott a mosoly" Természetesen az említett furcsa képzettársítás a lap olvasóit hozta zavarba... „A Menlo Park-i Varázslóival, Edisonnal tavaly több újság foglalkozott. Az egyik azt közölte: „Edison a modern kutatók előfutára volt, akinek vitorláit az ipari forradalom előszele dagasztotta.“ Ugye, több olvasót elképesztett ez a megállapítás? Sokunknak eszébe juttatta, hogy az ipari forradalom előszele 1847-ben, Edison születésekor már nemigen fújt; az ipari forradalom kezdeti szakasza ugyanis korábban lezárult. Hát akkor mitől dagadtak a nagy feltaláló vitorlái? Vagy ha nem dagadtak, mit csinált a tudós lankadt vitorlákkal? Mivel Edison nem volt vitorlás hajó, a modern kutatók előfutáraként megkezdte áldásos munkásságát... Nekünk sem árt — bár nem vagyunk felfedezők — az újságírói pályán áldásos munkásságot kifejteni, pontos és világos tájékoztatást nyújtani: így egyszer talán majd elmondhatjuk, hogy beszédünkből és írásunkból kivesztek az összes nem illő, egymástól idegen vagy egymást kizáró költői és köznyelvi szóképek, eltűntek a szólásvegyülésekből eredő hibák. DOBAY BÉLA EINO LEINO: ÉN SZÍV HELYETT HÁRFÁT KAPTAM A teremtés napján mindenkinek adtak egy bús vagy egy vidám szívet, én szív helyett, fiúk, hárfát kaptam, ami csak zeng, dalol szokadatlan. Szörnyű csapás, rettenetes végzet ez, amit istenek rám mértek, nincs nyugalmam se éjjel, se nappal, a hárfámból örökké foly a dal. A szív dobog és egyszer csak megáll, engem nem fog az efféle halál, szívem helyén halhatatlan hárfa, ki érti, hogy mi von a húrjában?! Ki érti az istenek játékát, ezt a szívem helyén zengő hárfát? akinek a felhők a húgai ott fenn az ég tágas udvarain. A nyár után csúnya, ködös ősz jön, sírba száll sok régi ismerősöm, az utolsót kiáltja a bakter, csak e hárfa, csak éz nem hallgat el. Az északi szél üvölt mérgesen, a nyugati simogat szelíden, nagy esőket hoz a keleti szél, az én hárfám csak zenél, csak zenél. Szép kisasszony áll az ablakában: „Miféle hang sír az éjszakában?" S hallgatózik szívére tett kézzel, haja csillog az ezüst holdfényben. A szerelmes dalra az eszébe jut hirtelen régi szeretője, majd ágyába szomorún visszatér, az én hárfám abajgatja a szél. Az is megtörténik egyszer-másszor, bilincscsörgés hallik e hárfából, miféle vágy ejtett meg engemet, a vad húrok miről is zengenek? Szabadságról zengenek s rab vagyok, kell-e ennél már nagyobb fájdalom, nagyobb csapás? S nem lehet ez égi hárfának a húrjait széttépni. (GELLÉRT SÁNDOR fordításai) A téli nap már a délutánba hajlott, de még az ágyútűz járja, reng a világ, csak a fedezékben van egy kis csend, otthonias béke. A sarokban nyöszörög egy félhalott: bajtársak, egy csepp vizet hozzatok. A fedezék, ha az ágyúgolyó lecsap, mozog, akár a hintalő. Van itt egy kút, ösvény vezet hozzá, de most rajta a halál táncot jár. Estére tán megáll a tánc s akkor nyakhajlásig ihatunk a kútból. Van ki mégis kiszalad a kútra, szomjúságát legyőzni nem tudja, ott is marad, a vértől szakálla nőtt már a kút kerek bodonjának. A sarokban nyöszörög egy félhalott: bajtársak, egy csepp vizet hozzatok. Van-e ember, aki meg nem szánja, ha vizet kér sebesült bajtársa, máris ugrik egyik a kannáért szaladva megy ki a kútra vízért; a repeszek csapkodnak, donganak, mint nyáron a megbolydult darazsak, megy az ember, ő csak a bajtársa vizet kérő nyöszörgését hallja. Szól az ágyú, okádik a sárkány, füst és mocsok ömlik ki a száján, fedezékünk ajtaján dörömböl iszonyúan már a részeg ököl. A sarokban nyöszörög egy félhalott: bajtársak, egy csepp vizet hozzatok. Alkonyodik, csend borul a tájra, hol az ember a vizes kannával? Ott fekszik a kút tövén s a vére csepeg lassan annak a vizébe, még lüktet az ere s fel-felcsapja néha a vért az esti csillagra. A kút volt itt a megváltó isten. Csak volt. Egy csepp tiszta vize sincsen. VEIKO ANTERO KOSKENNIEMI: NYOMOK A HÓBAN Járőrbe ment hat katona, nyomuk látszik a friss hóban. Csak egy jött vissza közülük, ötről nem tudni, hogy hol van. Ki jött vissza?! A hóban a nyomok, halld, miket mesélnek: csak akik a hazáért meghaltak, vissza azok térnek. Elmúlt a tél, de az a hómező bennünk fel nem olvad, az öt katona nyomát örökké ott látjuk a hóban. A RÉGI ÖNTÖDE (BÁCSKÁI BÉLA RAJZA) Í* i l^Í IB" U* P" p
