Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-03 / 29. szám, szombat

HÉTVÉGI HÍRMAGYARÁZATUNK Egy mozgalom keresztmetszete 1973. II. 3. Itália hónapok óta a nem- * zetközi történés hatósuga­rában áll. Az Andreotti-kor­mány bel- és külpolitikájából bizonyos kettősségre következ­tethetünk, amely lényegében arra irányul, hogy az ország hajója zavartalanul haladhas­son a nemzetközi vizeken, másrészt elkerüljék a mindun­talan fenyegető belső földren­géseket, szociális megrázkódta­tásokat. Mint ismeretes, Olasz­országnak eléggé jobboldali kormánya van, mely külpoliti­kai vonatkozásban azonban dip­lomáciai manőverezéssel vál­totta fel a hagyományos jobbol­dali merevséget. Andreotti kor­mánya folytatja a szovjet— olasz gazdasági együttműkö­dést, Medici külügyminiszter nemrégen Pekingben tárgyalt, s minden jel arra mutat, hogy az olasz kormány csatlakozott a „Keletre nyitó országokhoz“, ugyanakkor méginkább elköte­lezte magát a NATO keretében azzal, hogy a parlament meg­kerülésével titkos megállapo­dást kötött Washingtonnal La Maddalena szigetnek amerikai atomtengeralattjáró bázis cél­jára való felhasználásáról. Az ország belpolitikai élete a szo­ciális bajok tornyosulása foly­tán állandóan feszült, s a kor­mány nem a bajok orvoslásával próbál ellene védekezni. Éppen fordítva: a dolgozók egységé­nek megbontására törekedve kísérli meg az elégedetlen tö­megek leszerelését. 0 Áldatlan örökség A közismert Amerika-barát politikus, Giulio Andreotti kor­mánya a jobbközép jelzővel in­dult a politikai küzdőtéren. A középbal kormányok áldatlan örökségét vette át úgy, hogy azok hibáit, politikájuk vá- kuumját a maga javára kama­toztatja. A balközép kormány­zat csődje után kialakult po­larizálódás egyrészt a tényle­gesen baloldali erőknek kedve­zett, másrészt alkalmat adott bizonyos előretörésre a szociál- demagóg jelszavakkal fellépő szélsőjobboldali erőknek is. így történhetett, hogy a legutóbbi parlamenti és községtanácsi vá­lasztásokon megfogyatkozott a kereszténydemokratákra, vala­mint a jobboldali szocialistákra és szociáldemokratákra adott szavazatok száma, viszont a múlttal szemben több szavaza­tot nyertek a kommunisták és a velük tartó baloldali szocia­listák, ugyanakkor a monar- chisták és a republikánusok se­gítségévei a neofasiszták is elő­retörtek és vérmes reményeket táplálnak a hatalom kérdését Illetően. 0 Veszélyben az olasz társadalom? Olaszország az utóbbi hetek­ben nagyarányú szociális meg­mozdulások, sztrájkok, tünteté­sek színhelye volt, amelyek hátterében ,elég élesen kirajzo­lódtak az osztályerők. Nem két­séges, ugyanis már kevésbé lep­lezik, mint a múltban, hogy az Andreotti-kormány a nagyipa­rosok szövetségével egyetértés­ben és karöltve manipulálja a dolgozó tömegeket; míg a kor­mány bizonytalan ígéretekkel próbálja leszerelni harci han­gulatukat, a munkáltatók gaz­dasági nyomással és egyéb üzelmekkel kísérlik meg aláás­ni a munkásegységet. E tekin­tetben szívesen veszik igénybe Almirante újfasisztáinak szol­gálatait is. A neofasizmus ismét időszerű lett Olaszországban. Nem is azért, mert még élnek az egy­kori diktátor rajongói, akik szeretnék tisztára mosni Mus­solini emlékét, filmen, köny­vekben örökítve meg „nagysá­gát“, hanem azért, mert a Duce szellemi örökösei átszervezték soraikat és támadásra készen állva vesznek részt az ország politikai életében. Január második felében tar­totta X. kongresszusát az Olasz Szociális Mozgalom nevű neo­fasiszta párt. Jellemző volt, hogy ez a párt egységesebben és „ereje teljében“ sorakozott fel. A megfigyelők ezt a főtit­kár, Giorgio Almirante személyi „érdemének“ tulajdonítják. Al­mirante ugyanis vaskézzel ural­kodik pártjában, katonai vasfe­gyelmet teremtett s minden kétséget eloszlatott affelől, hogy pártja a demokratikus hagyományoknak bárminő ma­radványait is megtűrné, Míg a neofasiszta párt a múltban a demokratikus parla­menti játékszabályok betartásá­val képviselte a jobboldalt, vagy legalább is színlelte ezt, Almirante vezérsége óta az MSI nem rejti véka alá hatalomvá­gyát; a középbal és középjobb koalíciókkal szemben „határo­zottabb politikát“ kínál a szél­sőségességekre hajló társadal­mi erőknek. Almirante azonban ravasz taktikázó; a másik olda­lon igénybe veszi a „szalonké­pes“ jobboldal, főként a mo- narchisták és a republikánusok együttműködését és szövetsé­gét, hogy a parlamentben az ő segítségükkel hódítson el pozí­ciókat. Az olasz neofasizmus veszé­lye azonban nem a parlamenti pozíciókban, nem a szavazatok százalékarányában rejlik, ha­nem abban, hogy az MSI-nek hivatalos képviselete mellett van egy titkos, nem hivatalos képviselete, s ez az ügynökség ott van minden hatalmi szerv­ben, a hadseregben, a rendőrség tisztikarában, az államigazga­tásban, s mindenkor mozgósít­ható. Arról nem is szólva, hogy az MSI-nek nem hivatalosan fegyveres szervezetei is van­nak, mint például az Ordine Nuovo (Űj Rend), amelynek tagjait terrorra, provokációkra, szabotázsra képezték ki. Éppen december utolsó napjaiban kö­vettek el bombamerényletet az II Mattino című haladó olasz lap ellen a Nemzeti Élcsapat fegyveres szervezethez tartozó neofasiszták, s a két merény­lőről bebizonyosodott, hogy szo­ros kapcsolatban álltak a neo­fasiszta párttal. A neofasiszták erőfitogtatással támadtak de­cemberben és januárban a bér­emelésért tüntető dolgozó tö­megekre. Noha az antifasiszta csoportok is megmutatták ere­jüket, s az olasz társadalom hangulata általában nem ked­vez a neofasisztáknak, az álta­luk képviselt veszély koránt­sem becsülhető le. A múltbeli puccskísérletek — De Lorenzo csendőrtábornok, Valerio Bor­ghese herceg stb. összeesküvő tervei is erre figyelmeztetnek. A neofasiszták vakmerőségét bizonyítja az is, hogy mostani kongresszusukon a párt elneve­zéséhez kihívóan csatolták a „nemzeti jobboldal“ jelzőt is. % Zátonyok között A neofasiszta veszély idősze­rűsége abból is következik, hogy az Andreotti-kormány erő­sen a NATO-hoz és az Egyesült Államokhoz fűzi az országot, márpedig az Olaszország elkö­telezettségében érdekelt körök mindenkor a neofasisztákra és más szélsőjobboldaliakra tá­maszkodnak. Andreotti diplo­máciai manőverezési képességé­vel próbálja áthidalni az ural­kodó körök ellentéteit és a tár­sadalmi zátonyok között bizto­sabb révbe kormányozni az or­szág hajóját, ám a dolgozók ro­vására. Olaszországot társadal­mi vihar fenyegeti. A vállal­kozók a gazdasági élet pangá­sára hivatkozva fagyasztják be vagy faragják le a béreket, ugyanakkor mindent elkövet­nek a szakszervezeti egység meghiúsítására, mert ebben lát­ják uralmuk fő veszélyét. Rész­ben sikerült is ezt elérniük, mert a három fő szakszervezeti központ egyesülése félúton el­akadt. Az egység gondolata azonban már a tömegek erős követelése lett, mert éppen a kommunista vezetésű tartomá­nyok — Umbria, Toscana, Emí­lia Romagna, példáján ismerték fel a munkásegység nagy poli­tikai erejét. Éppen ez a felis­merés tömöríti szervezett po­litikai erővé az utca népét min­denfajta jobboldali és neofa­siszta veszéllyel szemben. L. L. A SZTÁLINGRÁDI CSATA 30. ÉVFORDULÓJÁRA HENRYK JABLONSKI, a len­gyel államtanács elnöke fogad­ta a varsói diplomáciai képvi­seletek vezetőit, s a találkozón beszédet mondott az ország külpolitikájáról. A BELGA képviselőház két­napos vita után bizalmat szava­zott a kormánynak. A szavazás eredménye 144:53, négyen tar­tózkodtak. A szenátus a jövő héten hoz döntést. NICOSIÁBAN az elnöki pa­lota közelében bombarobbanás zúzta be egy rendőrségi épü­let ablakait. Sebesülés nem tör­tént, az anyagi kár tetemes. Az utóbbi hét nap alatt ez volt a hetedik pokolgépes merénylet Cipruson. ZARAGOZÁBAN egy spanyol katonai törvényszék életfogy­tiglan terjedő — 30 évi — börtönbüntetést szabott ki öt spanyol diákra. A fiatalok ta­valy novemberben támadást in­téztek a francia konzulátus el­len és megölték Roger Tur tisz­teletbeli konzult. MEDICI olasz külügyntíjiisz- ter tegnap hivatalos látogatás­ra Egyiptomba, Szaúd-Arábiába és Libanonba utazott. TÖBB ARAB állam ENSZ- képviselője erélyesen tiltako­zott amiatt, hogy a világszer­vezet fejlesztési programja gon­doskodik Izrael anyagi támoga­tásáról is. A program szerint ötmillió dollár segélyt folyósí­tanak Izraelnek 1972-től 1976- ig tartó időszakban, s ez el­len tiltakozott a libanoni, a szudáni, a marokkói, a kuwal- ti, a líbiai, az egyiptomi és a tunéziai küldött. Nixon—Heath tanácskozás Washington — Csütörtökön a Fehér Házban két alkalommal találkozott egymással Nixon és Heath, utóbb két órát tárgyal­tak — az eszmecseréről azon­ban érdemben nem hoztak nyil­vánosságra semmit azon kívül, hogy a megbeszélésen részt vett George P. Shultz amerikai pénzügyminiszter is. A brit kabinet vezetője meg­érkezését követően nagyszabá­sú sajtókonferenciát tartott a washingtoni központi sajtóklub­ban. Heath az Egyesült Álla­mokhoz őt fűző szövetséges! hűség szellemében — Vietnam­ról szólva — meleg szavakkal méltatta az amerikai elnök és az Egyesült Államok népe álta] tanúsított „bátorságot“, hozzá­téve azonban, hogy a vietnami térség békéjét még nem látja teljes mértékben biztosítottnak. A brit miniszterelnök ugyan­akkor kibújt az alól, hogy nyil­vánosan elkötelezze magát a vietnami háborús károk felszá­molásában, illetve a két or­szágrész újjáépítésében való részvételre, mondván: „eddig senki sem közölte velem, hogy milyen összeg szükséges a viet­nami újjáépítéshez“. Nem mond­ta ki azonban nyíltan, hogy Anglia nem vesz részt a nem­zetközi újjáépítési programban, de hangoztatta országának ilyen vonatkozásban „széles körű el­kötelezettségei vannak, másfe­lé, különösen a Bengáli Népi Köztársaságban.“ Heath egy kérdésre válaszol­va közölte, hogy Angliának nincs szándéka lemondani a nukleáris fegyverekről és hangsúlyozta, országa is az atomhatalmak közé tartozik csakúgy, mint Franciaország. A Nixon—Heath megbeszélé­sekkel egyidőben komoly ötórús tárgyalást folytatott egymással Douglas-Home angol és William Rogers amerikai külügyminisz­ter. Az e megbeszélésről kiadott közlemény szerint a találkozón a problémák széles körét érin­tették — egyebek között — és első helyen — az Egyesült Ál­lamok és a Közös Piac kapcso­latainak problémáit az európai biztonság és a kölcsönös had­erőcsökkentés kérdéseit vitat­ták meg. A brit kormányfő látogatásá­nak csütörtöki napja nagysza­bású vacsorával ért véget, ame­lyet az amerikai elnök adott vendége tiszteletére. Moszkva — Kereken harminc esztendeje, 1943. február 2-án fejeződött be a sztálingrádi csata, amely döntő fordulatot hozott a második világháború történetében, s egyben e hábo­rú legnagyobb ütközete volt, amelyben közvetlenül vagy közvetve a hitlerista Németor­szág haderejének egynegyede vett részt. A szovjet sajtó széles nyilvá­nosságot adott a sztálingrádi csatáról szóló megemlékezé­seknek, s az elmúlt napokban Csujkov marsalltól, a Sztálin­grád védelmével közvetlenül megbízott 62. hadsereg parancs­nokától kezdve Averell Harri- man egykori amerikai moszkvai nagykövetig hadvezetők és dip­lomaták sokasága elevenítette fel a háború sorsdöntő napjai­nak emlékét. A második világháború legna­gyobb ütközete február 2-án fe­jeződött be a „katlanba“ zárt német csapatok teljes felmor­zsolásával. A moszkvai Pravda pénteki számában Andrej Grecs­ko marsall, szovjet honvédelmi miniszter ezzel összefüggésben egyebek között a következőket írja. „A volgai győzelem az egész szovjet nép hőstette volt, ame­lyet a kommunista párt szer­vezett és lelkesített.“ A hábo­rúk története nem ismert pél­dát, amikor az ellenség ilyen hatalmas erőit ilyen rövid idő alatt bekerítették, majd teljes egészében jelszámolták. A be­kerített hadseregcsoport szét­zúzásának időszakában az el­lenség több mint 90 ezer kato­náját és tisztjét ejtették fog­lyul, és hatalmas hadizsák­mányra tettek szert.“ Grecsko marsall a továbbiak­ban a sztálingrádi csata nagy nemzetközi jelentőségét méltat­ja. Ez az ütközet — írja meg­hiúsította Japán és Törökország Szovjetunió-ellenes támadás* a irányuló terveit. A hitleristák által megszállt összes országok­ban a fasizmus elleni népi fel­szabadító küzdelem hatalmas fellendülésének nyitányát jelen­tette. A Szovjetunió honvédelmi mi­nisztere megállapítja: „A sztá­lingrádi hadművelet gazdag ta­pasztalata, számos stratégiai, harcászati és taktikai feladat újszerű megoldása hatalmas arányban bej oly ásol ja a szovjet hadművészet fejlődését, a szov­jet fegyveres erők fejlesztését.“ Nixon gondjai Washington — A washingto­ni Fehér Ház hagyományos reg­gelijén, amelyen a diplomáciai testület képviselői ós külföldi vendégek, köztük Dobrinyin washingtoni szovjet nagykövet, Promiszlov, a moszkvai városi tanács végrehajtó bizottságá­nak elnöke, valamint az Egye­sült Államok államapparátusá­nak vezető funkcionáriusai vet­tek részt, Nixon elnök beszé­det mondott. A múlt évben — hangoztatta — látogatást tettünk a Szovjet­unióban, Moszkvában. Most ami­kor itt jelen van a szovjet nagykövet és a moszkvai pol­gármester, valamennyiük emlé­kezetébe idézzük, hogy ez a látogatás óriási jelentőségű volt a világ jövője szempontjá­ból. Először találkozott a két nagyhatalom egy asztal mellett, ismerte el a köztük fennálló nézeteltéréseket, határozta meg azokat a területeket, amelyeken együtt tudnak tevékenykedni és megállapodásokra törekedhet­nek az együttműködést illető­en egész sereg békés kezde­ményezésben. Ilyenformán lefektettük az alapokat és ez igen fontos kez­det volt, amelyet meg kellett tenni — jelentette ki az elnök. Az utóbbi 10 évben most elő­ször jelentheti ki az Egyesült Államok elnöke — húzta alá Nixon, hogy az Egyesült Álla­mok és Vietnam között béke van. Kifejezte azt a reményét, hogy a háború beszüntetéséről Párizsban aláírt megállapodás elvezet a béke helyreállítására Vietnamban és végső soron egész Indokínában. Teljesíteni fogjuk a megálla­podást és elvárjuk, hogy má­sok ugyanígy járjanak el — je­lentette ki az elnök. Ugyanakkor Nixon rámuta­tott a háborúból a békébe veze­tő átmenet nehézségeire. Beszédében az amerikai el­nök aggodalmát fejezte ki az Egyesült Államok belső hely­zete miatt, amelyben számos konfliktus vár megoldásra. „Nyugtalanok vagyunk a ben­nünket megosztó problémák miatt. Arról a konfliktusról van szó, amely országunkban a kü­lönböző nemzedékek, fajok, vallási csoportok között áll fenn“ — mondotta Nixon. Ki az úr Panamában? Havanna — Az amerikai ar­cátlanság nem ismer határt — írja a panamai El Matutino cí­mű lap. Ezzel, azokra a mes­terkedésekre utal, amelyeket az amerikai hatóságok visznek véghez Panamában. A lap utal arra, hogy felhá­borodást keltett az országban az a cinikus viselkedés, hogy az egyik panamai magánválla­lat ezt írta az építkezés bejára­tához: „Ez az épület a csator­naövezet kormányának részére készül.. Az övezetben működő ameri­kai hatóságok odáig merész­kedtek, hogy Torrijos panamai államfő repülőgépét nem en­gedték leszállni az övezetben, így a gép kénytelen volt egy széles országúton landolni. A panamai nép — emlékez­tet a lap Torrijos kijelentésére — nem tűri, hogy az ameri­kaiak kisajátítsák az övezetet. Csakis egy új csatornaszerződés az egyetlen és tisztességes alap arra, hogy rendezzék az USA és Panama közötti konfliktust. Tanaka Európába készül Tokió — Japán külügyminisz- tériumi források szerint Ohira külügyminiszter április végén kilencnapos látogatást tesz Eu­rópában. Ez alkalommal felke­resi Jugoszláviát, Franciaorszá­got és Brüsszelt, az Európai Közös Piac központját. Ellentét­ben korábbi terveivel. Ohira nem megy Angliába és Nyugat- Németországba. A külügymi­niszteri utazás elsőrendű célja a politikai és gazdasági kap­csolatok erősítése Japán és Franciaország, illetve Tokió és az Európai Közös Piac között. Japán sajtójelentések szerint Ohira európai útitervében ere­detileg a következő országok szerepeltek — a Szovjetunió, Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Anglia, Franciaország, Nyugat- Németország és Olaszország. Hírek szerint a külügyminisz­ter moszkvai látogatását az év második felére halasztották. Ami Kelet-Európát illeti, Miki Takeo volt külügyminiszter hat évvel ezelőtti varsói, prágai és budapesti látogatása óta nem járt japán külügyminiszter Ke­let-Európábán. A Nihon Keizai Simbun című tokiói lap arról számol be hogy az ázsiai országok egy részé­ben meglehetősen hűvösen fo­gadják azt a Tanaka miniszter- elnök által felvetett javaslatot, hogy rendezzék meg az ázsiai és csendes-óceáni országok konferenciáját a vietnami és ál­talában az ázsiai béke megszi­lárdítása érdekében. Mint a lap írja, az ázsiai or­szágok egy része, mindenek­előtt az ASEAN (Délkelet-ázsiai Országok Szövetsége) tagálla­mai attól tartanak, hogy a szó­ban forgó konferencia célja a japán—kínai szövetség ázsiai befolyásának erősítése. Olyan vélemény is hallható, hogy rendezzék meg a konferenciát, de Japán és Kína részvétele nélkül, — mutat rá a Nihon Keizai Simbun és hozzáteszi — Ezek a kritikus hangok ideg^- sítően hatnak a japán kormány vezetőire.

Next

/
Thumbnails
Contents