Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-18 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

de nem feltétlenül vezető beosztásra is. Anyám, szegény, folyton azt mondogatta gyermekkoromban: Ne szorul] te, kisfiam, soha senkire, rád azonban mindig számíthassanak mások. Azért döntöttem úgy, ahogy döntöttem, mert nem szorulok senki cinkos elnézésére, sem bűnrészes szánalmára. Az emberek nagy része szomorúbb, mint most én, csak ők nem tudják. Beosztottja szívesen, alattvalója nem vagyok senkinek. Márpedig amióta téged megismertelek, a kénytelen hazudozás alattvalója lettem. Aztán: hazudni a csakhamar kiderülő idegen hazugságért, amit már te hazudtál nekem, a szakadék széle. Némely embei; pontosan annyit hazudik, amennyi a másikba belefér.

(A többivel nincs mit kezdenie. Ezért nem hibáztatok senkit, magamon kívül. Csakhamar rájöttem: azért szeretlek, szerettelek, mert gyengeségeimhez hasonlítasz. Otthon pedig: Amikor az ember már arra vigyáz, nehogy elszólja magát, az már nem szerelem. Nem tudtam az elkövetés és a megbánás senkiföldjén imbolyogni. Tisztán és tisztesség tudatában, kellett volna folytatnom a munkát, amit rám bíztak. Nem lehetett. Illetve lehetett volna. Hiszen az ember legkönnyebben talán azt tagadhatja le, ami másokkal is megtörténik.

Tehetetlenség és harmónia. Forradalmár és kalandor. Szép kis összeállítás.

Nem a feszültség elől „menekültem“, és nem az esetleg kipattanó botránytól féltem. Nyilván köny- nyebb lett volna azt mondanom: soha többé, helyrehozom a hibát, elnövöm ezt a kis kisiklást, az ember nincsen fából, ósatöbbi. De nekem más a bajom, kötelességem volt felfigyelni rá, másokat is figyelmeztetni. A nőktől — és sajnos, az emberektől általában — mindig az én elképzeléseimet kértem számon. Mégis mindig úgy éreztem, sohasem vagyok eléggé szigorú. Nos, aki ilyen, az önmagával sem lehet más, Hagyjuk a nagy szavakat, amikor valami túlontúl világos.

,,Mi egyebet adhatnék a jónál?“ — kérdezted te egyszer. Aztán, később, már te is kiabáltál. Nem tudom, miért kiabálnak végül a nők. Mind. Vannak emberek, akiknek amíg eszükbe jut egy gondolat, elmúlik a század, de azért ők is emberiség, tudom. Én nem emelhettem fel soha a hangomat, sem a hivatalban, sem otthon sem nálad. Talán csak egyszerűen azért, mert nem szokásom.

Most csak annyi történt, hogy kihallatszott a belső monológom, az elhatározással együtt.

Amikor eldöntöttem, mit és hogyan, egyedül voltam. Soha még ilyen egyedül nem voltam.

Szerettem volna gyermeket, gyermekeket. De így: minden ingó és megingathatatlan (van ilyen is) vagyonomat arra a kisfiúra hagyom, aki az éppen folyó történelemből hazahozza a visszajáró aprópénzt. Markában a legmelegebb madártojás.

Gyermekkoromban mindig erdész szerettem volna lenni. Anyámtól egyszer megkérdeztem: Hol az örök hó határa? Ö elmosolyodott: „Az egyik vége nagyon messze, a legmagasabb hegy tetején, a másik vége pedig bennünk van.“ Ezt az egyetlen kincsemet helyezhetném letétbe. „Örökkévalóság & Fiai“ bankjában, ha lenne ilyen valahol a világon.

Reggel felhők mögül cikkant elő a Nap, a lábam előtt máris dongó vallat emeletről emeletre egy lila virág-Eiffeltornyot. Gyümölcsök illatával telt a levegő. Az Izabella-szőlő a vezérszónok. Elég egyetlen mondatát beszippantani, az embernek élni van kedve újra. De férfias kedvet edző a dió fanyar illata is. Tallóztam. Már csak itt-ott akad dió. A keményebbre maradt a fán, ezeket majd csókák szállítják el, feltörésükben reménykedvén. A kemény dió azonban nem hagyja magát. Ezekből a kemény diókból lesznek a magányos diófák.

Tisztul a lelkem. Ma reggel úgy jókívánsággal kezdtem a napot. Valakinek boldog születésnapot kívántam. Már rég erre gondolhattam, évekkel ezelőtt mindig megkerestük egymást ezen a napon és az én

születésnapomon is, aztán valahogy elmaradoztak ezek a baráti találkozók, belül gondolhattam erre már rég, tegnap meg sem járta az eszemet, pedig tudtam, hányadika van, reggel ezzel a gondolattal ébredtem. Ugye, ez azt jelenti: tisztul a lelkem. Valami számon tartja bennünk, hogy tisztulni szeretnénk. Úgy örülök, hogy ez történt és így. Nem írhatok neki, még éppen nem, már biztosan tudja ő is a dolgot, még

félreértené, hogy annyi év után hirtelen éppen most

írok. Kár. Némely félreértés akár két embert is kifoszthat egyszerre.

Talán köztünk is ott kezdődött a baj, hogy már rég értettük egymást, de még mindig beszéltünk. így rontottuk el. A vékony szeretet beszakad egyetlen rossz szó alatt is.

Akadt olyan is, fejét nyilván az idők homályából hozta máig, aki bizalmas aggodalommal félrehívott a gyűlés után, és azt mondta: egyszerre három irányba hamarkodtam el a dolgot, még meggondolhatom magam, nincs jogom közügyet a magánüggyel összekeverni. Mit válaszolhattam volna neki. Ezt mondtam: Mindig ott lapul bennünk az az énünk, aki egyszer csak magával visz bennünket. Akiktől lemondásom elfogadása függött, végül megértettek. Tudom, hogy őszintén szeretnek. Én csak annyit kértem: olyan helyre küldjenek, ahol elölről kezdhetek mindent.

Jön a házigazdám. Megismerem a járásáról, még az aljban jár. Jó húsz perc, amíg felbaktat. Évfolyam- társam volt az egyetemen. Nem tudtam, hogy itt működik. Megálltam az italbolt előtt, hogy cigarettát vegyek. Ott botlottunk egymásba. Nem láttam tizenöt esztendeje. Azt sem kérdezte, mi járatban vagyok, mi szél hozott erre, lecsapott rám, hazacipelt, aztán fel ide, nemrég befejezett kis hegyi házához. Elhízott, fejéről leöregedett a haj, négy gyermek büszke apja, már reggel korán kisüstön főtt pálinkát tszlk, tökéletesen elégedett önmagával. És borostás. Most jön borotválkozni. Harsogó nevetéssel mesélte el, hogy ő se borotválkozni, se hegyet mászni nem szeret, ezt a két dolgot nem szereti. Na már most, ügy oldja meg a dolgot: ha megmássza a hegyet, akkor egyúttal meg is borotválkozik. Borotvája van itt fenn, szappan is, tükör Is, pamacs azonban nincs. Kézzel kente arcára a habot, a tartalékhabot melle szőrére. Magán- Szüsziphosz: kövenként hordta fel ide ezt a házat.

Elfogadtam a meghívást, mert ki akartam aludni magam valahol, mielőtt az épülő fürdőtelepen jelentkezem.

Ide látszik a völgyzárógát, az új tó, már pirosban az emeletes szálloda, az ásványvíz után kutató fúró' torony.

Az örök hó határa messze van.

Az emberhez az emberek vaunak közel.

w^bredj! Öltözz fel és menj

AJ* be anyádhozi Én most elmegyek. — szólt be Marcelo a szobába, s mikor látta,' hogy nehezemre esik felkelni, a lábamnál fogva kihúzott az ágyból.

Feloltottam a villanyt. Az éles fény hirtelen körülzárta Marcelo alakját. Indult kifelé, már közel volt az ajtóhoz, amikor utána szóltam:

— Orvosért mész?

— Igen.

— Rosszabbul van? — kérdeztem, de a második igen már felesleges volt. Láttam rajta, hogy anya állapota súlyos. Még sosem láttam Marcelót ilyennek, mint ebben a pillanatban. Törékeny, deszkaszerű teste most elvesztette szokásos merevségét, szigorú jellegét, izgalommal, remegéssel volt teli.

húnyni. Keze ott feküdt fölöttem az ágy támláján, ujjai olyan fehérek voltak, mintha minden csepp vér kifolyt volna belőlük. Talán arra várt, hogy megmagyarázzam a válaszomat. Hogy a „jó” annyit jelent, elfogadom Marcelót. De hiába várt. Keze csüggedten hullott vissza fekete szoknyájára. Távozó léptei is olyan erőtlenek, olyan élettelenek voltak, hogy csak haldokoltak a szőnyegen.

Marcelót már nagyon régen, ötéves korom óta ismerem. Csak két ajtóval lakott tőlünk távolabb. Minden délután láttam őt hazajönni, az örökös fehér vászonruhájában, amelyen soha egy folt, vagy ránc nem akadt. A ruMarian Minarovič illusztrációja

„E

zt nem bocsátottam meg neki" hallottam anyám zokogását a másik szobából.

„Ugyan, hagyd rá, hiszen gyerek még. Különben sem történt semmi", nyugtatta őt Marcelo.

Pár nap elteltével már tudtam, hogy Marcelo belül is épp olyan merev, mint a külseje.

„Megyünk“ jelentette ki, s mivel éppen vasárnap volt. megér tettem, hogy ez a meccset ielen- ti. Mint mindig, egész úton szótlanul bandukoltunk egymás mel lett.

Lépteket hallottam a folyosón. Marcelo érkezett meg az orvossal. Nyílt az ajtó, beléptek, és anya ágyához siettek. Én kimen tem a szobából.

Az életemet adnám cserébe az övéért — hallottam Marcelo hangját odabentről.

Hajnal felé felébresztett és át- hivott a szobájukba. A kis sárga fényű lámpát még mindig ott láttam pislákolni a sarokban, bár semmi szükség nem volt rá többé, mert a csillár erős égői vakító fényt árasztottak. Közelebb léptem és néztem anyám testéi az ágyon. Csak álltam és úgy szorítottam az ágy támláját, hogy belefájdultak az ujjaim.

Hirtelen megtelt a ház embe rekkel. A szomszédok, ismerősök egymásnak adták az ajtót. Egy re többen voltak. Már azt sem tudtam, hová ültessem őket. Marcelo táviratokat írt a vidéki rokonoknak, én- pedig székek után futkostam a házban.

Az ablakból láttam, hogy barátaim a kapuban álldogálnak. Szólni akartam nekik, hogy bejöhetnek, de aztán megfeledkeztem róluk. Mikor az üzletbe indultam, hogy kekszet, kávét, csokoládét vásároljak az éjszakai virrasztás idejére, még mindig ott álltak és bámészkodtak. Alfredo, Lino és fulio felajánlották, hogy elkísérnek az üzletig. Szótlanul jötek mellettem a járdán, még csak annyit sem mondtak, hogy részvétem, vagy valami hasonlót, mint a többiek. S közben úgy néztek rám. mintha mén sosem láttak vnlnn

Jósé •orenzo

— Mindjárt megyek — mondtam. s miközben az ingemet gomboltam, eszembe jutott, hogy Marcelo már csaknem egy. hete le sem hunyta a szemét, nem mozdult el anyám ágya mellől. Igazán ráférne már egy kis pihenés. De a csend, s a nyugalom, amely már évek óta sűrűsödik benne, valami olyan réteggel vonta be, amely elpusztíthatat tanná tette.

A szobájukba lépve félhomály fogadott. A sarokba dugott kicsiny éjjeli lámpából kúszott csak néhány sárgás sugár az ágyig, amelyben anyám testének csak a körvonalai látszottak.

„Bánt a . fény" mondta anya egy héttel ezelőtt és Marcelo megvette a legkisebb égőt, amit csak talált, s a lámpát a sarokba állította.

Közelebb léptem anyámhoz. Tá maszt keresve az ágy támlájára tettem kezemet, s hirtelen eszembe villant egy három év előtti kép. Akkor anyám állt ugyanitt, ahol most én.

„Szeresd öt fiacskám" kérlelt anyám, úgy szeresd, mintha az édesapád volna."

Csökönyösen hallgattam, a rajzlap fölé hajolva, amelyre nagy igyekezettel firkáltam valamit.

„Hallod kisfiam?" — szólt megint csendes, kérlelő hangon. Ezt a hangot olyankor hallottam tőle, amikor rá akart beszélni valamire, amihez semmi kedvem sem volt. Apámról szokott beszélni ilyen kedvesen, ennyi lelkesedéssel.

„fól" adtam be végül a derekamat. Lecsaptam a ceruzát és dühösen az ágyra vetettem magam. Fejemet a karomra fektettem, mint alvás előtt szoktam, de a szememet nem tudtam leha épp olyan merev volt, mint a test, amely viselte. Mindig az volt a benyomásom, hogy Marcelo tulajdonképpen csak egy deszka, amelynek keze, lába, feje van, s amelyet a berozsdásodott sarokvasak nem engednek leülni, hajolni, vagy fordulni er- re-arra. A fiúk az utcából, egyszerűen csak Faembernek hívták. Persze én is. Pedig apám halála óta Marcelo egyre gyakoribb vendég lett nálunk.

„Ki az, anya, ki jött?" kérdeztem mindannyiszor, pedig nagyon is iól tudtam, hogy ki az érkező.

,,Marcelo" felelte anyám.

„Ja, a Faember!"

Egyszer meghallotta. Anyám könyörgő tekintetén vettem észre, amint rám nézett, s ujját csendre intőn az ajkára tette. Elégedett voltam. Marcelo azonban ennek ellenére is mindent elkövetett, hogy elnyerje a ro- konszenvemet. Sejtettem, hogy ezzel tulajdonképpen anyámat akarja meghódítani, ezért nem adtam neki okot a reménykedésre. Ha sikerült is néha egy -egy mosolyt klcsalnla belőlem, azzal hű- töttem le, hogy apám felől kezdtem kérdezősködni; a munkájáról, az alakjáról, az ügyességéről. Marcelo végül megértette szándékomat, s még merevebbé, tartózkodóbbá vált. mint azelőtt.

Minden vasárnap meccsre vitt, pedig láthatta rajtam, hogy egyáltalán nem lekesedem ezekért a közös kirándulásokért. Azt is éreznie kellett, hogy nem szeretem őt. sőt, a terhemre van.

Egy napon anyám közölte velem, hogy Marcelo hozzánk költözik. Úgy kell fogadnom őt, mintha az apám lenne. Nyugtalanul vártam azt az estét. Mikor megérkezett, köszönés nélkül kimentem a szobából.

Még mindig az volt az érzésem. hogy anyám szobájában vagyok. Magam előtt láttam testének körvonalait, sápadt homlokát, beesett arcát, kiugró járomcsont ja it.

Végül Julio törte meg a csendet, mert már nem tudta tovább magába fojtani a szót.

— Szegény — mondta — hát meghalt. .

— Igen — válaszoltam és mind a négyen hallgattunk tovább. Julio később újra próbálkozott. Az arcomat kereste nevető tekintetével:

— Hallod-e, a végén még hasonlítani kezdesz a faemberre! — mondta, s a többiekre nézve várta a hatást.

Földre hullott kezemből a táska, megfogtam a gallérját, s az öklöm szinte önkénytelenül csapódott az arcába.

Majd adok én neked Faemberi! Ne halljam többet ezt a szót! — kiáltottam, és a gallérjánál fogva alaposan, megráztam őt. Ijedt meglepetést láttam Julio arcán, de addig ütöttem, míg a járdára nem esett.

Lino és Alfredo rám ugrottak, hogy lefogjanak, de kitéptem magam a kezük közül. Megigazítottam lecsúszó nadrágomat, aztán fogtam a szatyrot és indultam az üzlet felé. Tudtam, hogy Lino és Alfredo addiq nem jön utánam. amíg Julio össze nem szedi magát és mep nem mondja nekik, mit kell tenniük.

Hazaérve bementem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Később, a temetés után minden rendbe jött. Többé senkt sem kételkedett benne, hogy szeretem a Faembert. S ez nagyon fontos volt számomra.

Fordította: MIKOLA ANIKÓ