Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-11 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

lakon, a melleken,

lintlia sohasem islakáj öukénytele- zét. De a követke- llt a levegőben. A , és csaknem teljékét.

, hogy valami élő- között. Majomsze- tbarna kimonóban, ősz. Jobb kezében , és meredten bá- t. Hosszú hajából nyé lehetett, iszonyat, és meg- ideig lélegezni is miután beleszórta pedésbe, megfogta ült, és úgy, ahogy t, elkezdte a hosz- kihúzgálni. A haj engedtek a húzásérezhetően csök- ívében. És lassan- a boszorka iránt, ez nem pontos tt a felháborodása í. Ha valaki most t nemrég még a éhenhaljon-e vagy üleg habozás nél- íogy a vénasszony :sán a láng, olyan nne az érzés, hogy

i tudta, miért húz- : haját. Tehát azt ilni, vajon a vén- csileg jó-e vagy a halottak haját ornyában, a lakáj megbocsáthatatlan ikezett arról, hogy r eldöntötte, hogy

étrán, és hirtelen megragadta a la- italmas léptekkel

i az eszét vette a a, és hátraugrott,

orult! — szitkozó- útját. A banya réteken átbotorkálni, 'ővel félrelökte a a lakáj visszatar- í dulakodott a pár am volt kétséges,

a ellenfele karját, földhöz vágta az volt a karja, mint

lehallgass, mit estin nyitod ki a szá- rted?

vénasszonyon, hir- és megforgatta a aanya szeme előtt, t egy szót sem. A ízkódott, ahogy zihálva kapkodta a levegőt; a szeme kitágult, mintha a szemgolyó ki akarna fordulni a szemüregből, de a vénasszony konokul hallgatott, mint a némák. A lakáj ebben a pillanatban világosan látta, hogy az öregasszony élete-ha- lála teljesen az ő akaratától függ. És mielőtt

még tudatáig eljuthatott volna, ez a felismerés lehűtötte a gyűlölet tüzelt, amelyek mostanáig vadul égették a szívét. A harag helyén nem maradt más, mint jóleső büszkeség és elégedettség, ami rendszerint a jól végzett munka után tölti el az embert. A lakáj lenézett a vénasszonyra, és valamivel enyhültebb hangon így szólt:

— Nem vagyok a rendőrkapitányság megbízottja. Vándor vagyok, aki nemrégiben véletlenül erre vetődött, ez alá a kapu alá. Nem kötözlek meg. és nem foglak el. Csak azt akaTadeusz Kulisiewicz: A KUNYHÓBAN (fametszet)

rom, mondd meg, mit csinálsz itt a toronyban, ebben az órában!

Ahogy ezt meghallotta, a vén banya tágra- nyílt szeme még jobban kitágult, pillantása feszülten a lakáj arcára szegődött. Vörös szemhéja volt, szúrós nézése, mint a ragadozó madaraknak. Aztán megmozdult az ajka, a felsőajkával együtt az orra is a ráncok között, mintha éppen rágcsálna valamit. Erősen kiugró ádámcsutkája fel-alá csúszkált vézna torkán. Közben a hangja, mint a hollókárogás,

recsegve tört elő a torkából, sértetté a lakíj fülét.

— Azért húzom ki a hajukat, azért húzom ki ennek a nőnek a haját, mert parókát akarok csinálni.

A lakájt kiábrándította a felelet váratlan hétköznapisága. És a hideg megvetéssel kevert undor, amit az előbb érzett, lassan visz- szakúszott a szívébe. És az érzés most már teljesen áttevődött a boszorkára. Mert a boszorka még mindig szorongatta azokat a hosz- szú hajszálakat, amelyeket a holttest fejéből kihúzott, és recsegő varangyos béka hangján elmotyogta a maga védekezését.

Igen, bizonyára gonosz dolog holttestek haját kihúzgálni, ezt ő is tudja. De ezek a halottak többségükben olyanok, akikkel igenis lehet így bánni. Például ez a nő, akinek a haját éppen most tépkedte, valamikor kígyókat vágott fel négyhüvelykes darabokra, és szárított hal gyanánt árulta őket a katonai táborokban. Ha nem esik a járvány áldozatául, és nem hal meg, még ma is ezt csinálná. Mi több, a szamurájok ízletesnek találták a szárított halat, mindet megvették és megették a rizshez. A banya nem talált az asszony viselkedésében semmi kivetnivalót. Mivel különben éhenhalt volna, nem tehetett másként. Ezért, amit most ő maga elkövetett, azt sem lehet hibának tartani. Azt éppúgy véghez kell vinni, különben éhenhal, tehát ő sem tehet másként; és úgy hiszi, hogy a halott asszony, aki jól ismerte a dilemmát, biztosan megbocsátaná a tettét. Nagyjából írv hangzott a vénasszony érvelése.

A lakáj visszadugta a hüvelyébe a kardot, bal kezét a markolaton tartotta, és hidegvérrel hallgatta az elbeszélést. Jobbjával közben buzgón tapogatta áttüzesedett arcán a furun- kulust. És ahogy így figyelt, egyszerre valami bátorság támadt benne. Az a fajta bátorság, ami épp az ellenkező irányba visz attól a másik bátorságtól, ami felhozta ide a toronyba, és arra ingerelte, hogy megragadja az öregasz- szonyt. Már nemcsak, hogy nem habozott többé, éhezzen-e vagy lopjon. Újfajta érzései az éhhalál fogalmát egyszerűen kilökték a tudatából, mint valamit, ami úgyszólván elképzelhetetlen.

— Igazán? Komolyan mondod? — kérdezte gúnyosan a lakáj, mikor az öregasszony befejezte a meséjét. Aztán egy lépést tett előre, hirtelen levette jobb kezét a furunkulusról, és galléron ragadva a boszorkát, így szólt:

— Ezek után, azt hiszem, engem se fogsz hibáztatni, ha útonálló leszek, ugve? Másképp én is éhenhalnék.

Mint a villámcsapás, letépte róla a kimonó- Ját. Aztán mikor a vénasszony a lábára próbált kapaszkodni, vadul oda rúgta a holttestek közé. Csak öt lépés volt a létráig. Hóna alatt a sötétbarna kimonóval, a lakáj egy szempillantás alatt lerohant a létra meredek fokain, bele az éjszakába.

Nem sokkal ezután az öregasszony, aki egy ideig úgy feküdt, mint a halott, feltápászko- dott a holttestek közül. Motyogva, nyögve odamászott a még mindig perzselő fényben a létra tetejéhez. Rövid ősz haja az arcába lógott, ahogy a fekete, üreges éjszaka.

A lakáj nekirohant az esőnek, és elindult Kiotó utcáin, rabolni.

GERGELY AGNES FORDÍTÄSA

uni sem szüntetheti meg. mondani. — szólt Éva Inkább két- edve.

:özösen örülünk — foly- iem, milyen boldogok vol- öltözhettünk az új házba. ; az ebédlőbútort. Amikor itt. Amikor gagyogni kez; alig várta, hogy haza- sa a gyereket. Hogy meg- meg, amíg távol volt. irosban« dolgozik? — csozerelő. Hol itt, hol ott. bejárja. Egyszer két hó- ., máskor fél évig Zilinán. i egy kerek esztendőt töl- soncon is szereltek vala- rcebányán van munkájuk, i végeznek. Utána talán :nek. Lassan már meg sem hol mindenhol dolgozott

nem talál munkát? — érközelebb Is — válaszolta k láija.-Otthon sokkal ke- Ráadásul nagyon érdekli

a munkája. Azt mondja, semmit se tudna ilyen kedvvel végezni, mint amit éppen végez. A vállalatnál igen megbecsülik. Néhány elismerő oklevelet is kapott már. Ezért nem bánom, hogy így van. Eleinte kértem, keressen közelebb munkát, de aztán meggyőzött az érveivel. Ma már tudom, hogy ez a legjobb megoldás. Féltékeny nem vagyok. Ennek csupán egy rossz oldala van: hogy nincs állandóan mellettünk. Egyszer azonban minden hónapban hazajön. Ha teheti, kétszer is. És a szabadságát is mindig otthon tölti.

— Sok asszony azt tartja, ha nincs otthon a férje, üres a lakás — jegyezte meg Éva.

Ezt már másoktól is hallottad. Sőt, magad is mondtad Ferinek néhányszor. Igaz, az ellenkezőjét is igyekeztél elhinni. De aztán beláttad, erre nem vagy képes. Beletörődtél hát a puszta ténybe: Feri nagyon hiányzik, de mindennek úgy kell lennie, ahogy van. Feri érvein kívül végül a saját magyarázatodat is megtaláltad a bölcs beletörődéshez. Évának is ezt válaszolta.d:

— Annál nagyobb az örömünk, amikor megjön. Amikor köztünk van. Minden megérkezése ünnep az egész család számára.

— És a távozása? A távozásai?

— Azok elkerülhetetlenek — vágtál Éva szavába. — Azok egyszerűen elkerülhetetlenek. Ahhoz, hogy valaki megérkezhessen, előbb el kell távoznia.

Mindketten jót nevettetek a megcáfolhatat- lanul bölcs válaszon.

— Olykor szinte el sem tudom hinni, hogy már elment. Olybá tűnik, mintha csak kiszaladt volna a kertbe vagy az utcára. Várom, hogy szólítson, hogy kilépjen a szobából, de hiába. Csak a fényképe áll az éjjeliszekrényen. Néha úgy érzem, mintha megelevenedne a fényképe. Mintha Feri lenne ott; s nézné, mit csinálok. Én tettem az éjjeliszekrényre a fényképét. A fénykép- tartót is én vettem. Igen meglepődött. És nagyon boldog volt, amikor azt mondtam neki, hogy a képet látva úgy érzem, mintha minden este együtt feküdnénk le. Ez a legszebb fényképe. Színészképnek is beillene. Amolyan „hódító“ kép. E?t mondtam is

neki, s jót nevetett rajta. Persze, életben sokkal szebb, mint a képen. Egy fénykép mégiscsak fénykép.

Feri neve minden nap szóba jött. Már szinte furcsának találtátok volna, ha nem beszélsz róla. Lassan Éva is kitárulkozott. Igaz barátnő módjára mindent elmondott magáról. Örömeit és bánatait egyaránt.

— Nekem senkim sincs — mondta. — Nem is járok senkivel. Levelet sincs kinek írnom. És nem is hiszek a szerelemben. Ne haragudj, de nem hiszek!

— Mert még sosem voltál szerelmes! — vágtál a szavába.

Keserűen felnevetett:

— De voltam. Többször is — mondta, s hirtelen elhallgatott, mintha nem szívesen beszélne emlékeiről.

Sehogy sem értetted, miért fáj annak a felidézése, ami szép volt. Nem is érthetted. Akkor még nem érthetted

— Bizony minden elmúlik — törte meg a csendet Éva. — A szerelem Is elmúlik. Magukkal viszik az unalmasan vánszorg'ó napok, hetek, évek. Az idő múlása mindent elsöpör. Csupán a keserű emlékek maradnak itt. Meg néhány ténykép, hogy legyen mit elővenned, ha azt akarod, még jobban fájjanak az emlékek. Mert olykor azt akarod. Magad se tudod, miért, de azt akarod, hogy még jobban fájjanak. Hogy még jobban gyötörjenek. Ilyenkor veszed elő a fényképeket. Azoknak a fényképét, akik elmentek, s nem jönnek vissza soha.

Szó nélkül kivett a kézitáskájából egy gyűrött borítékot. Három fénykép volt benne.

— Ennyi az egész — mondta, s eléd tette a borítékot. Aztán hirtelen elfordult.

Tudtad, hogy könnyes lett a szeme, de megvigasztalására nem találtál szavakat. Most értetted meg igazán Éva szomorúságát. A te szemed is könnybe lábadt. Gépiesen nyúltál a borítékért. Kivettél belőle egy képet, de alig nézted meg. Aztán a másik képet vetted ki a borítékból. S ekkor egyszeriben forogni kezdett veled a világ. És vele a fénykép is, mely kiesett a kezedből. Feri fényképe. Ugyanaz, melv otthon az

éjjell?7ekr*i‘,,'en

H

úsz év után először ül a kispadon tartalékként. Amikor az edzője közölte a felállítást, belefájdult a gyomra. — Kikoptam — villant fel benne a gondolat.

A többiek bemelegítenek. Kissé irigykedve nézi őket. Elfáradt, kiöregedett a csapatból.

Megjelennek a játékvezetők. A közönség tombol. Több ezren lehetnek ebben az oroszlánbarlangban. Ül a kispadon, mellette Sándor bácsi, az edző. Néha rá-rápillant, de nem szól semmit. Egyedül érzi magát, olyan egyedül, mint régpL,gy kisvárosi csapatban kezdte tizen- négy-tizenöt évesen. Azután egy napon jött az ősz hajú, ráncos öreg:

— Tegnap láttalak az SC ellen. Jókora tehetség van benned. Gyere el a mi egyesületünkbe. Meglátod, nem bánod meg.

Szinte megszédült a meglepetéstől. Szóhoz sem tudott jutni.

— De én még tanulok — mondta nagysokára.

Az öreg mosolygott.

— A többiek is tanulnak. Van arra

is idfí V" rKei bwei Később már ott keresték fel. Szerződést lobogtattak. Ahogy múlt az idő, mindig jobb ajánlatokkal jöttek, de ő megmaradt ennél az egyesületnél. Eleinte idegennek érezte magát. Nagyon egyedül volt. A lányokkal jól kijött. Az öltözőben, a pályán, mintha testvérek lettek volna, de ha vége volt az edzésnek, mérkőzésnek, szétszéledtek, és ő egyedül maradt.

Aztán jött Palo. ö is sportolt. Nyáron a bőrlabdát rúgta, télen sízett. Vidámabban teltek a napjai.

— Na mit szólsz a játékhoz? — kérdezi az edző.

Mit mondjon, hisz nem is figyeli, ö már nem tartozik ide. Harmincnégy év mégiscsak sok

— Mondj már valamit!

— Magának mi a véleménye? — kérdezi hirtelen.

— Juditnak nem megy.

— Lecseréli?

i— Le

— Margit vetkőzzl

— Jó

Kicsit irigyli őt.

— Szólj Konrádnak, hogy cseréljen helvet Állóval

Legelőször Rostockban játszott a csapatban. Üjonc volt, tapasztalatlan, alig tizenhat éves. \ lelátókon tizenkétezren szorongtak. A második félidőben állt be. A négyesüket kellett tartani. Sikerült, és még három gólt is dobott.

* * *

Nézi a pályát, odaképzeli a régi hatost: Csermák. Csapiár, Benkő, Moldova, Horvát és ő. Kiöregedtek. Ő volt az utolsó, és most ő Is elbúcsúzhat. Majd visszamegy az üzembe. Benkő Kati is ott dolgozik.

— Milyen lesz a főnök? — tűnődik. Kis mosoly jelenik meg a szája szögletében. Sándor bácsi jut az eszébe. Nincs nála szigorúbb ember. A munkától pedig nem fél.

A fiára gondol: „Talán belőle is jó kézilabdázó lesz. A fiúk többre vihetik, a nők hátránya nagyobb.“

Sándor bácsi gondterhelten ül a kispadon. Egy gól hátránnyal küzd a csapata. A hangszóró bemondja az utolsó ötpercet.

— Be kellene küldeni Ilonkátl

Dönteni mégsem tud. Az utóbbi időben nagyon rossz teljesítményt nyújtott. Kikopott. Már úgysem javul a formája.

Az ellenfél támad.

— Ilonka cseréld le Konrádot! — mondja az edző.

Ügyesen ledobja magáról a melegítőt. Játékra jelentkezik. Szívó a torkában dobog. Vajon sikerül-e? Három perce van rá. Talán még annyi sincs. A közönség vastapssal fogadja.

V. NAGY MJKLÖS