Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-11 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

A lángtengeiten

(A. Jeremenko, a Szovjetunió marsallja, a sztálingrádi front akkori parancsnoka)

A lángtengerbe borult Sztálingrádot soha semmi sem törölheti ki azok emlékezetéből, akik 1942. augusztus 23-án a városban voltak. Az ellenség az egész 4. légiflottáját bevetette. A hitierista légj kalózok gyújtó- és repeszbombáikkal szinte elárasztották Sztálingrádot.

1942 augusztusában rendkívüli hőség volt arrafelé. Két hónapja tartott a száraz, perzselő időjárás, egyetlen csepp eső sem es^tt. A sűrűn beépült városban sok volt a gyúlékony tetejű, fából épült ház. Jó néhány olajtartály sorakozott a kikötőben és másutt. A gyárakban jelentős mennyi, ségű nyersanyagot és fűtőanyagot tároltak. Nem volt hát véletlen, hogy Sztálingrád pillanatok alatt lángba borult. A bombázás főként a lakónegyedeket, a bennük lakó öregeket, asszonyokat és gyerekeket érte. Csapatok alig voltak a városban, azok messze a városba vezető utak mentén harcoltak — s ezt a fasiszták is jól tudták.

EURÓPA SORSA DŐLTÉL

Sztálingrád a szovjet hadvezérek emlékirataiban

Sztálingrádnál harminc esztendővel ezelőtt valóban Európa sorsa dőlt el. A szovjet nép törhe tetlen erején megtört a bestiális fasiszta agresszió. Ma a világ Sztálingrádra emlékezik, ismét hódolattal adózik a szovjet hősök emlékének. A történelem egyik legnagyobb csatája méltó helyet kapott a memoár-irodalomban ts. A Szovjetunióban számos kiváló, történelmi hitelességű mü jelent meg, amely plasztikusan tükrözi a szovjet katonák, a szovjet nép hősi küzdelmét, bátorságát, azt a harcot, amelyet hazájáért, Európáért, az emberiségért vívott.

Az első bombák tönkretették a 'zvezeték-hálóza- tot. S minthogy pedig kutak nem voltak, alig alig lehetett küzdeni a tűz ellen. Elszakadtak a távbeszélő vonalak, elnémultak a rádióadók.

Sokat átéltem a háborúban, de az, amit augusztus 23-án Sztálingrádban láttam, minden másnál borzalmasabb volt. Szünet nélkül, hol itt, hol ott csaptak fel hatalmas füst és tűzoszlopok a bombák robbanásai nyomán. Az olajtárolók körzetéből fantasztikus méretű lángnyelvek törtek a magasba. Égő olaj- és benzinfolyók áramlottak a Volga felé. Lángolt a hatalmas folyam, égtek a hajók a kikötőben. A terek 5s utcák aszfaltja megolvadt. A távíróoszlopok óriási fáklyákként lobogtak

Szörnyű volt nézni a rombolás és a halál e képét. De mást is láttunk: a szovjet emberek — katonák és civilek — el voltak szánva arra, hogy bármilyen körülmények között, a legnagyobb nehézségekkel dacolva is szembeszállnak az ellenséggel. A légikalózok gépeire szünet nélkül tüzelt a légvédelmi tüzérség 500-nál több ágyúja, s ugyanakkor elhárította a fasiszták páncélos rohamait is. Nagy elszántsággal bocsátkoztak harcba vadász-repülőgépeink. Sűrű fekete füstöt húzva maguk után egyre-másra buktak alá s fúródtak a földbe a fasiszta dögkeselyűk.

Augusztus 23-a pokolian súlyos nap volt a sztá- lingrádiak számára, de ez a nap egyszersmind azt is megmutatta az ellenségnek, hogy állampolgáraink helytállása és hősiessége, szívós elszántsága és példátlan bátorsága, harckészsége és győzelembe vetett hite nem törhető meg semmivel.

I

Aktív védelem — ellentámadás

(G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja, a legfelsőbb főparancsnok akkori helyettese)

...Vasziljevszkijjel egész nap dolgoztunk a vezérkarnál.

Minden lehetséges változatot megtárgyalva elhatároztuk, hogy a következő haditervet fogjuk javasolni Sztálinnak: először — aktív védelemmel folytatni az ellenség felőrlését; másodszor — megkezdeni az ellentámadás előkészítését, hogy Sztálingrádnál olyan csapást mérjünk az ellenségre, amely az ország déli részén erősen a mi javunkra változtatja meg a hadászati helyzetet.

... Világos volt számunkra, hogy a főcsapásokat a sztálingrádi ellenséges csoportosítás románok által fedezett szárnyaira kell mérni.

A hozzávetőleges számvetés azt mutatta, hogy november közepe előtt nem lehet előteremteni az ellentámadáshoz szükséges élő erőket és eszközöket. Az ellenség értékelésénél abból Indultunk ki, hogy a fasiszta Németország már nem tudja végrehajtani 1942. évi hadászati tervét. Azok az erők, amelyekkel Németország 1942 őszén rendelkezett, már nem lesznek elegendők a feladatok befejezésére sem az Észak-Kaukázusban, sem pedig a Don és Volga vidékén.

Szeptember 13-án este Sztálin dolgozószobájában voltunk.

Üdvözlés után odament a térképhez.

— Ez micsoda?

— Ez a Sztálingrád környéki ellentámadás előzetes vázlata — mondta Vasziljsvszkij.

— Miféle csoportosítás ez Szerafimovics környékén?

— Ez egy új front. Meg kell alakítani, hogy a Sztálingrád környékén tevékenykedő ellenséges csoportosítás hadműveleti mélységére erős csapást mérhessünk.

— Van-e elég erő egy ilyen nagv hadművelethez?

Jelentettem, hogy számításaink szerint 45 nap alatt

biztosítható a hadművelethez szükséges élő erő és eszköz, és azt jól elő is lehet készíteni.

— És nem ütnének túl messzire a csapásmérő csoportosítások? Nem volna jobb csökkenteni a célokat?

Vasziljevszkijjel együtt kifejtettük, hogy a hadművelet két fő' szakaszra oszlik: 1. a védelem áttörése, a német csapatok sztálingrádi csoportosításának bekerítése és szilárd külső arcvonal megteremtése, hogy a csoportosítást elszigeteljük a külső erőktől; 2. a bekerített ellenség megsemmisítése és az ellenség felmentési kísérleteinek a meghiúsítása.

— A tervet még meg kell fontolni és számot kell vetni erőforrásainkkal — jegyezte meg a legfelsőbb főparancsnok. — És most a fő feladat: tartani Sztálingrádot ...

Miután a helyszínen gondosan tanulmányoztuk az ellentámadás előkészítésének feltételeit, Vasziljevszkijjel együtt visszatértem a főhadiszállásra, ahol nagy vonásokban még egyszer megtárgyaltuk az ellentámadás tervét, és azt utána jóváhagyták.

Átkelés a Volgán

(A. Rogyimcev vezérezredes, a 13. lövész gárdahadosztály akkori parancsnoka)

1942. szeptember 14-én éjjel a hadosztály előrevetett osztaga megkezdte az átkelést a Volgán.

Csendesen, zaj nélkül, lábuk alatt hajladozó pallókon rakodtak be a harcosok és a tisztek a páncé- losnaszádra. A naszád megremegett, elindult és fokozta sebességét — néhány perc múlva eltűnt az éjszakában.

Feszülten figyeltük a lángokban álló jobb partot.

A naszád az ellenség állandó tüzében szelte át a Volgát. A gárdisták a központi kikötőben szálltak partra, s azonnal harcba léptek.

Az előrevetett osztag nyomában Jelin és Panyihin ezrede is megkezdte az átkelést; Dolgov ezredét a következő éjjel akartuk átszállítani a városba. Nem is volt oly egyszerű állandó ellenséges tűzben átkelni ezen a nagy folyón. Komp, komp után, naszádok, csónakok, tutajok egymás után haladtak a csapatokkal a jobb part felé, ahol lángban állt a város. Az olajjal borított Volga égő mezőnek hatott. Mindenütt robbanások, magasba szökő vízoszlopok. A gárdisták a szó szoros értelmében tűz- és vízfalon törtek át.

Nem mindenkinek sikerült átjutnia a túlpartra. A Volga azon az éjszakán sok, hazáját védő katonának lett hullámsírja.

Jelin és Panyihin ezredeinek utolsó alegységei szeptember 15-én hajnalban keltek át. Velük együtt kezdte meg az átkelést 7 órakor a hadosztálytörzs is.

Már teljesen kivilágosodott, amikor én, Vavilov, Balszkij, Barbin és a hadosztály vezető szerveinek más parancsnokai meg politikai tisztjei egy kis vontatónaszádra szálltunk. Ez a kis naszád az előző órákban többször átkelt s visszatért már a Volgán. Hogy a legénységnek milyen megpróbáltatásokban volt rész5, arról szemléletesen tanúskodtak a fedélzeten és a parancsnoki hídon látható repesznyomok.

Ügy tűnt, hogy a hitleristák mindent számba vettek. Egyvalamit azonban mégis figyelmen kívül hagytak: a szovjet nép győzni akarását. Azon az emlékezetes napon, amikor partra szálltunk a sztálingrádi oldalon, ezt írta hadseregünk lapja: „Visszafelé nincs számunkra út. Ezt lezárta a Haza s “a nép parancsa. A Haza azt követeli a város minden védőjétől, hogy utolsó csepp véréig harcoljon, tartsa a várost.“ E sorok a harcostól a hadseregparancsnokig mindany- nyiunk számára pontosan megszabták, mi a kötelességünk.

Kezek a magasban

(V. Csujkov, a Szovjetunió marsallja, a 62. hadsereg akkori parancsnoka)

Január első napjaiban érkezett meg harcálláspontunkra Rokosszovszkij altábornagy, a doni front parancsnoka.

Biztosítottam a frontparancsnokot, hogy Paulus a front főerőinek döntő támadása előtt nem von ki egyetlen hadosztályt sem Sztálingrádból.

Egészen addig, amíg a front összes erői meg nem kezdték a támadást, vagyis január 10-ig, a 62. hadsereg csapatai a frontparancsnok parancsát teljesítve rohamcsoportokkal támadták az ellenséget ott, ahol az a legkevésbé várta. Ennek következtében a huszonkét német hadosztályból hat hadosztály és az öt utász zászlóalj január 10-ig, ahogy volt, ugyanúgy ott maralt a 62. hadsereggel szemben.

Különösen aktívak voltak ezekben a napokoan a Batyuk hadosztályának rohamcsoportjai. A Mamajev- kurgánon lekötötték az ellenség több ezredét, elfoglalták előretolt figyelőiket, s ezzel megfosztottuk a hitierista tábornokokat attól, hogy figyelemmel kísérjék csapataink manőverezését a városban.

Szeptember második felétől január 12-ig, csaknem négy hónapon át — százhúsz napig — szakadatlan élethalálharc folyt. Hogy a domb teteje hányszor cserélt gazdát, senki sem tudja megmondani, mert olyan szemtanúk nincsenek, akik minden összecsapást túléltek.

Azután felvirradt január 26., amikor elérkezett a 62. hadsereg csapatainak régen várt találkozása Batov és Csisztyakov hadseregeinek nyugat felől támadó egységeivel.

Hajnalban a figyelőpontról jelentették, hogy a hit- leristáknál pánik tört ki, össze-vissza rohangálnak; harckocsik dübörgése hallatszik, szovjet katonák tűnnek elő.

Rogyimcev hadosztályának gárdistái egy vörös zászlóval előreszaladtak.

Ez a boldog pillanat, ez a megható találkozás 9 óra 20 perckor történt a Vörös Október lakótelepnél. Gus- csin százados átnyújtotta a Batov-hadsereg képviselőinek a zászlót.

Uszenko gárdakapitány jelentette az odaérkező Rogyimcev tábornoknak, hogy átvette dicső gárdistáitól a zászlót.

— Közölje parancsnokával — mondotta Rogyimcev tábornok —, hogy ma boldog napunk van: öthónapi nehéz és szívós harc után találkoztunk!

S ezek a bátor emberek, akik oly sok véres ütközetet éltek át, s megedződtek a nagy megpróbáltatások tüzében, sírtak, mint a kisgyerekek.

Még állt a harc, de napról napra mind több fasiszta katona és tiszt adta meg magát. Előfordult, hogy néhány szovjet katona több száz hitleristát ejtett foglyul.

1943. február 2-án reggel Gurov és én kimentünk a figyelőbe Ljudnyikov tábornokhoz... A támadás déli 12 órakor kezdődött.

A tüzérségi előkészítés rövid volt: a tüzérek csak közvetlen irányítással lőttek, és csak látható célokra. Megfigyeltük, hogyan futkosnak a német csapatok a romok között. A tüzérségi előkészítés után rögtön megkezdődött a lövészegységek és a harckocsik rohama.

Az életben maradt betolakodók az utolsó rohamot nem állták. Vonultak a Volgához és a Volgán túlra, ahová hat hónapon át annyira igyekeztek.