Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-25 / 21. szám, csütörtök
Az élet megjelenítője TADEUSZ KULISIEWICZ KIÁLLÍTÁSA Bratislavában a Kultúra Házában a lengyel képzőművészet világszerte Ismert és elismert alkotójának, a 74 éves Kulisie- wicznek tárlata több mint négy évtized egyre elmélyültebb termésével ismertet meg. Tehetségét a poznani és varsói Szépművészeti Akadémia csiszolta nemes művészetté. A lengyel fővárosban 1930-ban kiállított fametszetei, melyek a Selem- brak a Kárpátokban megbúvó falu, ódon varázsát és megrázó nyomorúságát éreztetik, pontosan körvonalazzák a fiatal grafikus szellemi arculatát. A világ dolgai nem hagyják érintetlenül. Semmilyen modern stílusirányzat kedvéért sem szakad el tőlük. Mert számára az ember és sorsa a legfontosabb. A természet és élet köznapi megnyilvánulásait fába metszve, mindig a munka őszinte feszültségét láttatja. Lényegre mutató indulatait fejezik ki vonásai, a fehér s fekete foltok remek elosztása. így jeleníti meg az egymásnak támaszkodó rozzant paraszti viskókat, s gondok barázdálta arcú lakóit. A 30-as évek nemcsak Kuli- siewicz, hanem hazája képző- művészetében Is fordulatot jelentenek. A be nem teljesült remények, a súlyos gazdasági helyzet, a fasizmus fenyegetően közelgő árnya ránehezednek a lelkekre. Kulisiewicz most megválik a grafikai fegyelemmel mesteri szintre emelt fametszettől. Újabb teremtő lendülettel keres olyan kifejezési módot, mellyel mozgósítani, tiltakozni s lázítani lehet. A rajzi kifejezés gazdag változataiban talál rá a célravezető útra. Elszinei elkötelezettséggel, a megindultság hőfokán, 1939-ben, mikor sokszor megalázott hazája ezer sebből vérzik, veti krétával, ceruzával papírra az ösz- szeszorított öklű, számon kérő arcú Ülő embert, és a mezítlábas Maf-enka tanácstalan vigasztalan alakját. „Varsó 1945“ ciklusában szépiával, tussal, vonalas, drámai hangsúlyokkal rögzíti a látomásszerűvé váló gyötrelmes valóságot, a barbár támadások nyomán rombadöntött várost. Majd elkezdődik a vándorlások ideje. Bejárja Európa nagy részét, Kínát, Indiát, Mexikót. Az ötvenes évek közepétől születnek meg újabb gondolatébresztő sorozatai. Hol rajzi szigorúsággal, hol érzékenyen vezetett vonallal, vagy enyhébb formálással jeleníti meg a döbbenetes maszkokat, a marcona harcosokat, a csupa szín Grusát, a kis herceget. Az India ciklus sűrítetten, lényeges elemei ösz- szefüggésével tárja szemünk elé az egzotikus országot, asz- szonyait, türelmes igavonó állatait. Ötvenhéttől ötvenkilencig mexikói élményeit közli modern képi nyelven. A vízfestek tompa színeivel, a tuss sötét foltjaival, tört szürkékkel s a vékony vonalak dús szövevényével, meg a formai ellentétek egyensúlyával idézi a motívumok változatos sorát. (Az ember s a kaktusz, Halászoka tónál, Leány Je}, Anyasági. Az eddigihez viszonyítva merőben elütő fogalmazású a Velencei lagúna-sorozat. Szenvedélyesen szaggatott ritmusban, bársonyfeketén siklanak a gondolák, feszülnek az evezők a kormányosok kezében. Brecht Kurázsi mamájának szociális telítettségű illusztrációi a öO-as évek elejéről valók. Majd brazíliai vázlatok kerülnek feldolgozásra. A forró légkörű ország jellegzetességeit tussal, vízfestékkel rögzíti. A Bahiai asszony feje plasztikusan válik ki a sötét alapból. A Halászok közös erőfeszítését izzó színek tolmácsolják s a fekete háttérben dinamikusan feszül a Vörös vitorla. Sokirányú rajzi törekvést átfogó műveinek újabb témája az Asszony. Lágy árnyalatokkal a mindent kifejező vonallal ragadja meg a női test örök varázsát, egy-egy mozdulatát. A Hegyvidék-ciklusban tájhoz kötődő viszonyát, s a természet ritmusos rendjét érezteti. Emberségéért munkálkodó művészi gondolattal alakítja az Anya képét s óva int a Szükségtelen dolgoktól: a gyilkos fegyverektől. 1970-ben visszatér útiemlékeihez. A tengeren túli országoknak a miénktől annyira eltérő civilizációja, ősi népszokásai, a mexikói táncok lázas forgataga. Brazília erdeinek fantasztikus állatai s tengerparti tájainak álomszerű lebegő finomsága gyújtják fel képzeletét, táplálják kifogyhatatlan alkotó kedvét. Eljut a legnehezebb feladat megoldásához: a szintézishez. BÁRKÁNY JENÖNÉ BEMUTATÓ A KIS SZÍNPADON Gyalog Eldorádóba Néhány évszázaddal ezelőtt mondogatta egy angol drámaíró, hogy a legnagyobb szín. ház az élet. Ez a mondása — miként számos drámája —egészen napjainkig, hiszen elődeinkhez hasonlóan mi is valamennyien jó vagy rossz színészek vagyunk: az utcán, az autóbuszon, sajnos, gyakran a munkahelyen és otthon is különböző szerepeket alakítunk. Színjátszói adottságunkból fakad, hogy — ne szégyelljük bevallani — álmodozni Is szeretünk. Persze, nem királyfiról, Csipkerózsikáról, hanem például kényelmes napi utazásról, harmonikus emberi kapcsolatokról, mindenben az embert szolgáló gépesítésről és így tovább. Erről az egyik legősibb emberi tulajdonságról, az „örök vágya; kozásról“ írt kitűnő színművet Juliu Edlisz, a hazánkban sem Ismeretlen szovjet—észt író. Alkotásának műfaji meghatározását illetően meglehetősen nehéz a skatulyázás. Jómagam leginkább lírai vígjátéknak nevezném ezt a művet, vagy írói példázatnak életünkről, melyet eredmények és ellentmondások tarkítanak. Mert gyárak, lakótelepek, autósztrádák, korszerű áruházak épültek nem kis számban, de azért még akad levegőszennyeződés, elromlott vízvezeték, elhanyagolt út, tolongás, s mindezek következtében magas vérnyomás is. S eme, úgynevezett modern élet közepette az ember néha szinte kilép a körforgásból és hajlamos arra, hogy látszólag maradi kérdéseket tegyen fel önmagának, esetleg másoknak a világ dolgairól, a boldogságról, az emberi kapcsolatokról, a műszaki előrehaladás eredményeiről és az ebből adódó problémákról. Egyértelmű válasz, kész recept nincs, talán nem is lehet, mert gondok, kérdőjelek, s ideig- óráig boldogtalan emberek mindig lesznek. A lényeg az, hogy ismerjük ezeket a gondokat, igyekezzünk orvosolni azokat politikai és erkölcsi elveink betartásával (nemcsak hangoztatásával). Ilyen út vezet a színdarabban hangoztatott Eldorá- dóhoz, amely itt a harmonikus emberi élet szimbóluma. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat ébreszt a nézőben Juliu Edlisz színműve, amelyet a bratislavai Kis Színpadon Pavol Haspra rendezett. Rendezése a lírai eszközök, humoros megoldások, romantikus beütések, Ironizáló hangvételek sajátos és sikerült keveréke. A rendező az Író elgondolásaihoz igazodva — természetesen művészi szinten — illusztrál: lám, ilyenek vagyunk, így élünk mi, inai emberek. Az előadás sikerének egyik fő részesei a kiváló színészek. Elsősorban a zsörtölődő, a mai életformát megvető, öregedő „úriembert“ játszó /. Pántik és a jószívű, vidám fickót alakító /. Mistrik nyújtott kiemelkedő alakítást. Ugyancsak elismerés illeti S. Valentová (Viera) és L. Haveri (Jurij) elsőrangú teljesítményét is. A rendező és a színészek — eredményes — munkájának egyik bizonyítéka az előadás kamarajellegű hangvétele is, amely a kis helyiség miatt indokolt és ezen kívül számos humoros jelenet, megoldás ötletforrása. (szilvássy) A regényírás mestere 190 éve született Stendhal Julien Soréi, A vörös és fekete központi figurája „az első regényhős, aki plebejus voltának állandó tudatában van“ (Hauser A.J. Alkotója — Stendhal (Henry Beyle) — 1783. január 23-án született Grenoble- ban. Gazdasági tiszt volt Napóleon hadseregében, megjárta Moszkvát, a Bourbonok alatt konzul volt különböző olasz városokban, és a romantika álszenvedélyekhez szoktatott korában keresetten száraz hangvétele, az apró részletekre is kiterjedő ábrázoló hűsége jelentette a polgári társadalom szellemi-irodalmi irányénak — a realizmusnak — a kezdetét. A lélekelemzés egyik legnagyobb francia mestere a romantika híveként kezdte meg alkotó tevékenységét, de az 1830- ban megjelent fő műve, A vörös és fekete már a realista korős lélekábrázolás remeke. A regény hőse — Julién Soréi — a vidéki ácsmester fia, a könyörtelen ész és az önző becsvágy embere, akinek az a tragédiája, hogy végül mégis fel- őbred benne az érzés, a szenvedély. Stendhal 1831-től több mint tíz éven át csak az asztalfiókja számára írta a remekművek tömegét. Ezekben az években alkotta a Vörös és fehér, az Olasz krónikák néven ismert műveit, majd 1838. november 4-én bezárkózott szobájába és írni kezdte a Pármai kolostort, Fabrizio del Dongonak, a feudális, olasz, arisztokrata család sarjának történetét, ami életműve betetőzésének tekinthető Fabrizio del Dongo — csakúgy mint Soréi — bizonyos mértékig az alkotó képmása. A környezet: Itália az osztrák elnyomók, az olasz fejedelmek, epigón XIV. Lajosok és a Metter- nichek zsarnoki igája alatt. Minden hatalom és minden befolyás a régi nemesség és az új pénzarisztokrácia kezében összpontosult, és Stendhalt ez késztette arra, hogy megalkossa a lázadó plebejust. Új hőstípusának szociológiai forrása az osztályharc, de ez nem az író tudatosságából ered. Számára az egyén boldogsága jelenti minden politikai törekvés célját, liberalizmusa nem demokratikus érzésből, hanem sorsából, neveléséből, a sikertelenségek alakította ellenzékiségből táplálkozik. Csak kudarcai tartották ébren szellemét és tették lázadóvá, de érzelmileg individualista volt, aki szerette az előkelő szalonokat, a dologta- lan életet, aki attól félt, hogy a köztársaság és a demokrácia, „a műveletlen tömegek győzelme“ zorddá tenné az életet. Jellemző tétele: „Szeretem a népet és gyűlölöm az elnyomókat, de szenvedést jelentene számomra, ha állandóan a néppel együtt kellene élnem.“ Ez „a különcködő dandy“ (Szerb A.) még az írást sem vette komolyan, az egész ember csupa hazugság volt, a pőz és a megdöbbentő őszinteség kiszámíthatatlan keveréke. Imádta a hatalmat és azokat, akik azt magukhoz tudták ragadni (ezért rajongott szinte betegesen Napóleonért), de ő maga szerény maradt: és a csúnya, kövér, közönséges arcú és „túlságosan szellemes“ embernek még a szerelemben sem volt szerencséje. Külső és belső ellentétek malomkövei között őrlődött, de műveiben maradéktalanul hű maradt saját törvényéhez: „Csak a valódi az, amiért a világon fáradni érdemes“. PÉTERFI GYULA SZ.ylöK, N EVE LÖK FÓRUMA Fiatalok és a pályaválasztás Sorsdöntő elhatározás előtt állnak az alap- és a középiskolák végzős növendékei ezekben a hetekben, napokban választanak pályát, döntenek jövő hivatásukról, életre szóló munkájukról. Miként is jellemezhetnénk ezeket a napokat, mit mondhatnánk még e komoly döntések időszakában? Elsősorban talán azt kellene hangsúlyoznunk. mennyire fontos az ilyen életbevágó elhatározáskor az egyén érdekeinek és a társadalom szükségleteinek az összehangolása. A szülőknek tudatosítaniuk kellene, hogy a kérdőív kitöltése valamelyik közép-vagy főiskolára tulajdonképpen egy hosz- szú lejáratú folyamat, a céltudatos nevelés záró mozzanata. S hogy ezt a befejező mozzanatot helyesen ítélhessük meg, fontos figyelembe venni gyermekeink adottságát, mérlegelnünk kell, megvan-e az előfeltétele annak, hogy a fiatal az adott hivatást egykor betöltse. Először is fontoljuk meg, van-e reális alapja a döntésnek. Ennek megítélésénél vegyük figyelembe a társadalmi szükségleteket is, vagyis azt, hogy az egyes iskolákra pályázók száma fedi-e a társadalom követelményeit, szükséges lesz-e a jövőben annyi szakember, mint amennyi a jelentkezők száma. Közismert ugyanis, hogy bizonyos pályák iránt óriási, míg más hivatások iránt igen csekély az érdeklődés. Az iskolai szerveknek ezért irányítaniuk kell a pályaválasztást, az érdeklődést a társadalmi szükségletekhez kell igazítaniuk, azaz egy-egy iskola számára kötelező irányszámot szabnak meg. A gyermek pályaválasztása akkor reális, ha ezeket a tényeket is figyelembe vesszük és mérlegeljük, s ezek után nem fogjuk a gyermeket mindenáron olyan iskolába kényszeríteni, ahol a korlátolt lehetőségek miatt nincs esélye a felvételre. Igaz, a szülök egyes esetekben mégis reménykednek, s keresik útját- módját annak, hogy a gyereket feltétlenül elhelyezzék a megálmodott iskolatípusban. Nem tagadjuk, a múltban az ilyen módszerek többé-kevésbé sikerrel jártak, az iskola irányító szervei azonban ezek ellen következetesen harcolnak s az Ilyen úton történő elhelyezkedés minimális. Alapozzunk tehát elsősorban gyermekeink adottságaira, érdeklődési körére, ismereteire, s próbáljuk így megóvni a fiatalt az esetleges csalódástól, mely a túljelentkezés következménye lehet. Alaposabban mérlegeljük az adott lehetőségeket és próbálkozzunk azokon a helyeken, ahol több esély van a felvételre. Gyermekeink hivatásválasztásának időszakában gyakran felvetődik az a kérdés, érettek-e a gyermekek ebben az életkorban a pályaválasztásra. A gyermekek egy része ugyanis már 14—15 éves korában választ hivatást (a kilencéves alapiskola befejezése után valamilyen középfokú iskolát, vagy szaktanintézetet), egy része pedig 18 éves korában az érettségi után. A gyermek pályaérettségének abban kellene megnyilvánulnia, hogy adottságai egyértelműen megfelelnének az adott pályának, szaknak, a gyermek tudatosan beszélne erről, és saját maga választaná meg jövendő hivatását is. A valóság azonban az, hogy a tanulóknak mintegy 20 százaléka ebben az életkorban még nem tudja, mi szeretne lenni, vagy ha van is valamilyen elképzelése, ennek nincs reális alapja. E tény komoly problémát jelez, amelyet eddig még nem mindig sikerült megoldanunk. Az első lépést azonban már megtettük. Szlovákiában kerületi hatáskörű pályaválasztási tanácsodó intézetek működnek, mégpedig Bratislavában, Banská Bystricán és Košicén. A jövőben ezek hálózata bővül, minden nagyobb városra kiterjed. A gyermekek ezekben az intézetekben térítés- mentesen pályaalkalmassági vizsgálatokon vehetnek részt s ennek alapján a szülők tanácsot kérhetnek, hogy gyermekeik milyen hivatást válasszanak. A pályaválasztás javítását célzó intézkedés hazánkban egyelőre még csak a szakszerű tanácsadás és irányítás bizonyos „előhírnöke“, mert az említett központok lehetőségei ez idő tájt még korlátozottak, távolról sem foglalkozhatnak valamennyi tanulóval, akiknél ez a vizsgálat kívánatos lenne. A döntés súlya ezért egyelőre még a szülők vállára nehezedik, akik a végső elhatározásnál a gyermekekről az iskolában kapott általános ismeretekből, és saját tapasztalataikból indulnak ki. Ezzel kapcsolatban sok vita folyt arról, hogy a szülőknek a döntéskor mit is kellene tekintetbe venniük. Szóltunk már az adott hivatás előfeltételeiről és a gyermek adottságairól. Ezek közé tartozik elsősorban a gyermek egészsége, testi és szellemi alkalmassága. A szülők értékelése ez irányban valószínűleg reális lesz. Az előfeltételek közt kell említenünk a gyermeknek az adott hivatás iránti érdeklődését, amit rendszerint abból állapítunk meg, hogy az iskolában melyik tantárgy iránt érdeklődik, melyiket szereti. Csakis ez a szempont azonban nem lehet mérvadó, mert egy-egy tantárgy megszerettetését vagy éppen megutálását nagy mértékben befolyásolja a tanító egyénisége. A gyermek érdeklődési körének megfigyelésére több alkalom nyílik otthon, a szabad időben. Figyeljük meg, hogy a gyermek a szabad időt milyen tevékenységgel tölti, miről beszél a legtöbbet, milyenek a tervei, milyen jellegűek az általa feltett kérdések, milyen könyveket és folyóiratokat olvas. Ebből a megfigyelésből rendszerint még nem állapítható meg egyértelműen, hogy a gyermek alkalmas-e valami, lyen hivatásra, a tájékozódás szempontjából azonban rendkívül értékesek ezek a megfigyelések. A gyermek ügyessége, mozgékonysága is mérvadó. Itt nem az ügyetlen és az ügyes gyermekek megkülönböztetésére gondolunk, hanem sajátos tevékenységükre, amelyben ez az ügyesség megnyilvánul, mint pl. a kézimunka, a gyermekek érzéke a műszaki jellegű munkák iránt, a művészi hajlama (ezt a fafaragásnál, hímzésnél stb. figyelhetjük meg). Végezetül még meg kell említenünk a gyermek jellembeli tulajdonságait, elsősorban az akaraterőt, ami döntő jelentőségű a választott pálya vagy szakma elsajátításához vagy tanulásához. A pályaválasztással kapcsolatos általános tudnivalókat azért említettük, hogy az érdekelteket figyelmezetessük arra: a pálya- választás csak akkor válik tudatossá, ha a kérdőívek kitöltésekor szem előtt tartjuk a gyermek adottságait és a társadalom szükségleteit. Dr. CZAKÖ MÁTYÁS (Könözsi felvétele) 1973. I. 25.
