Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-23 / 19. szám, kedd
Ű J FILMEK N7ULAK A RUHATÁRBAN (magyar) Az önző, a másokat megkárosító, a gátlástalanul harácsoló zsugori, az embertársait cinikusan klhasználó-klzsákmányoló embertípus ellen szól Bácskai Lauró István filmje, melynek forgatókönyvét Polgár András és Herczeník Miklós írta (Polgár András Apuka című regénye alapján). Apuk^ az éleiből ellesett, jellegzetes figura, a kuporgató, harácsoló, hörcsögtermészetű kispolgár típusa, megszállottja a pénzhajhászásnak, amolyan ügyeskedő kisember, aki mindenből pénzt csinál. Mohó ha- ráccolásával tönkretevője önmaga és családja életének. Apuka s a hozzá hasonlók társadalmi veszélyessége éppen uzsorás és álszent magatartásukban rejlik, akik koldusgúnyába rejtik csalással összeharácsolt vagyonukat. Az ötletes és fordulatos, mondanivalójában rokonszenves film valóságos embertípusról, valóságos problémáról szól. A rendező szórakoztató, vidám, társadalmi hatású, szatirikus vígjátékot kreált az üzérkedő Apuka történetéből. A színészek közül Púger Antal — Apuka szerepében — életszerűen formálta meg a figurát, szerepe telitalálat. A többi szereplő közül említést érdemel Schütz lla, Iglódy István és Gobbi Hilda eszköztelen játéka. Púger Anted a Nyulak a ruhatárban című szatirikus vígjáték egyik jelenetében BUTCH CASSIDY ÉS SUNDANCE KID (amerikai) Meséje szerint nem több ez a film, mint a századeleji Vadnyugat két híres és hírhedt banditájának, Butch Cassldynek és Sundance Kidnek az „élettörténete“, azaz néhány nagyobb vonat- és bankrablásnak, üldöztetésének, majd kivégzésének a bemutatása. S mégis, már a film első képkockáitól kezdve nyilvánvaló, hogy az előttünk megelevenedő western nem hagyományos, sőt a műfaj keretében kimondottan rendhagyó. Elsősorban azért, mert a történet hiteles, másrészt a cselekmény fokozatos kibontakozása során a hősök legendás hírét felvillantva — a jól bevált kliséket szétzúzva — a rettegett banditák emberi arcát Is elénk varázsolja, mégpedig sajátos módon, egyszerű, mindennapi emberként ábrázolva őket. A •két hős életét, persze, mégiscsak az örök kalandvágy ha távozza meg. ez űzi, hajszolja őket újabb és újabb vállalkozásokba. A rendező, George Roy Hill és a forgatókönyvíró William Goldman ötletességére és tehetségére vall a feltartóztathatatlanul tragédiába torkolló film humoros beállítása, az események szellemes bonyolítása és sodró tempója, eleven és találó párbeszédei. A film egészében jó, törés nélküli s néhány önmagában is remek képsora emlékezetessé teszi. A rendező a lényegében drámai, sőt helyenként drasztikus jelenetek ábrázolásánál kerülte a brutalitást, ehelyett finom iróniával, játékos-komolysággal fűszerezte a mondanivalót. A szereplők: Paul Newman, Robert Redford (a címszerepekben) és Katherine Ross kiválóak, valósággal élik szerepüket. A témakörben és műfajban újat és művészit nyújtó film kvalitásait négy Oscar-dfj jelzi. Jelenet A fán című francia vígjátékból (az előtérben Louis de ‘Funés ) Louis de Funés fáradhatatlan: a francia filmipar szinte futószalagon gyártja azokat az alkotásokat, melyek a neves komikus tehetségét és népszerűségét igyekeznek kiaknázni. Az ismert francia színész az utóbbi években a legkülönfélébb szerepekben tűnt fel: póruljárt embert, vendéglőst, a hivatását mindennél többre becsülő rendőrt a'akított. Örökös izgágasá- ga, feltűnni vágyása és szellemi jelentéktelensége rendkívül mulatságos. Nem csoda, ha egyéniségével és eredetiségével a neveltetés nagyjainak a tündöklését is elhomályosította. A mozilátogatók most a Serge Korber rendezte A fán című filmben láthatják kedvencüket. Az alkotó szemmel láthatóan Igen ügyelt arra, hogy elkerülje a Funés-filmek „mindent egy kaptafára“ jellegét, s a legfurfangosabb ötletekkel „frissítette fel“ a már ismert sztereotip arcfintorokat. Funés sajátos ko- mikusi képességei révén azonban minden újratalálkozás során meg tudja hódítani a közönséget. A most bemutatott film cselekménye — mint arra a cím is utal — valóban a fán játszó dik; itt „landol“ egy gépkocsi három utasa (Louis de Funés és Olivér nevű fia, valamint Geraldine Chaplin). A rendező a filmet a három neves filmcsillag játékára építi. Az alapötlet — mint az sejthető — számos bonyodalmat és félreértést eredményez, s jó lehetőséget kínál Funés-nak a komédiázásra, aki már puszta jelenlétével is mulatságos helyzetet teremt és játékával kellemes perceket szerez a közönségnek. —ym— AZ ESZKIMÓK VÉDEKEZÉSE A HIDEG ELLEN Sok példája van annak, hogy az eszkimók életmódja, táplálkozása, öltözködése igen bölcs célszerűséggel alakult ki az évszázadok során és sok mindent át kellett volna venni belőlük azoknak az európaiaknak, akik a Sark-körön túlra kerültek. Már az első utazók is látták, hogy az eszkimók nem kapnak skorbutot, mégsem tanulmányozták étkezési rendszerüket. Az eredmény? Betegek lettek és a szerencsétlenségek sorozatának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a „fehérek“ rákényszerüljenek az eszkimók étrendjére, a nyers hús fogyasztására, amely megelőzi és meggyógyítja a skorbutot. Kétszáz éve vagy talán még régebben is tapasztalják a kutatók és a szőrmekereskedők, hogy az eszkimó fut, dolgozik, vagy órákig ül egyhelyben a legszörnyűbb hidegben is, olyan ruhában, amely mindössze négy-öt kilót nyom. Ezen öltözködésnek, az eszkimók házépítési módjának előnyeit és még sok egyéb tapasztalatukat azonban ma sem tanulmányozzák és tanulták meg eléggé a sarkvidéken élő „fehérek“. Mi a lényege az eszkimók öltözködési rendszerének, amely olyan mozgékonyságot és kényelmet biztosit nekik a téli hidegben, mint egyetlen európai öltözék sem? Ezt a kérdést fejtegeti a Natural Hystory c. lap egyik cikke. Ha a régiségtan és a néprajz segítségével megvizsgáljuk a ruházkodás történetét, megállapíthatjuk, hogy két alaptípusa van a téli ruházatnak: a feszes és a laza öltözék. A feszes öltözék közvetlen szigeteléssel védi a testet a lehűléstől, a laza öltözék pedig a meleg levegő fizikai sajátosságait használja ki ugyanerre a célra igen érdekes módon. A meleg levegőt megtartó laza ruházat ősi formájának példája a tűzföldi bennszülöttek öltözete. Dél-Amerika déli végén, a Tűzföldön a bennszülöttek egy poncho (poncsó) nevű ruhadarabot viselnek a mezítelen testükön. Ez olyan szőrmeköpeny vagy magyarul mondva suba, amely a vállról lelóg, a nyak körül majdnem légmentesen zár és csaknem a földig ér. Ez az öltözet tehát, ha fizikailag nézzük, felfordított tartályt képez a test körül, amelynek levegője a test melegétől felmelegszik. A meleg levegő felfelé áramlik. Csakhogy ez a köpeny sem felfelé, sem oldalt nem engedi ki a melegei, és viselője szinte egy légzsákban mozog, amelyben bőre a legtöbb ponton nein is érintkezik a ruhával. Ez a köpeny klasszikus példája annak, hogy az eszkimók vagy más hideg tájon élő népek milyen ügyesen használják fel a meleg levegő sajátosságait. A ruházat anyagát úgy választják meg, hogy az ne legyen porózus. Tehát nemcsak a szabással, hanem anyagában Is biztosítják a meleg levegő megtartását. A meleg levegő sajátosságainak felhasználása tulajdonképpen rendkívül fontos találmány. Távol északon valószínűleg lehetetlen volna az élet, hogyha ezt az elvet a lakásépítésben és az öltözködésbe« nem tanulták volna meg alkalmazni. Az eszkimók, amint az utazóktól tudjuk, sokféleképpen építik téli házukat. Anyaga lehet hó, kő, uszadék fa vagy ezek kombinációja. Az első sarki utazók gyakran azt hitték, hogy az eszkimók lakásaikat vagy a tenger vagy valami szép kilátás irányában építik. Mások azt gondolták, hogy a Nap felé vagy esetleg a széliránynak háttal fordítják a kunyhót. Az eszkimók azonban a kunyhó helyének kiválasztásánál főleg arra törekedtek, hogy olyan helyet találjanak, ahol alulról felfelé vezető folyosót építhetnek a bejárathoz. Ebből a lejtős folyosóból a kunyhóba a padlóba vágott csapóajtón keresztül juthatunk be. Ha a kunyhó aránylag kicsi, és lia a teteje elég vastag, az eszkimók nem is tüzelnek benne. Ahol olaj bőségesen van, nagyobb házakat és kevésbé vastag tetőt építenek. A lényeg minden esetben: úgy építeni a kunyhót, hogy az ott keletkező meleg levegő ne szökhessen ki. Egy ilyen kunyhóban a csecsemők és kisgyermekek meztelenül szaladgálnak, éppen úgy, mint ahogy az eszkimók is meztelenek a laza öltözék alatt. A lakások is, a ruhák is, lefelé nyíló levegőtartályok, amelyekben felhasználják a meleg levegőnek azt a tulajdonságát, hogy fölfelé emelkedik. A házépítést illetően könnyen lehet, hogy az eszkimók a pézsmapatkánytól és más sarki állattól lesték el a titkot. Ezek az állatok előbb ferdén lefelé menő üreget ásnak, amelyet aztán vízszintesen vezetnek és végül néhány hühelyk- nyivel fölfelé, tehát téli szállásaik készítésében pontosan ugyanazt az elvet alkalmazzák, mint az eszkimók. |Van olyan ház, amelyet akkor is, amikor a külső hőmérséklet mínusz 40 fok körül jár, csak a benne lakók testi melegével fűtenek. Amikor főznek, plusz 30—35 fokra emelkedik a hőmérséklet. Szokásuk az, hogy ilyenkor kinyitják a 30—40 centiméternyi széles szellőztetőt, s a felmelegedett levegő viharosan kiárad a házból. Szinte hihetetlen, hogy miért nem diadalmaskodott az eszkimó típusú ruha — nevezhetjük mondjuk légmegtartó rendszerűnek — a közvetlen hőszigetelésen alapuló ruházat fölött. Igen sok előnye van ugyanis a légmegtartó típusú ruhának. Az ilyen öltözék valóságos önműködő hőszabályozó. Ha a viselője gyorsan megy. sokat mozog, a mozgás gyorsítja a test hőképződését, de gyorsítja az öltözékben levő levegő és a hideg környezet levegője közti cserét is. mert a kabát szélei csapkodnak. A közvetlen hőszigetelésen alapuló ruha azonban, ha viselője mozog, egyre melegebbé válik ós egyik rétegét a másik után kell levetni. Az ember első ruhadarabjai valószínűleg állatbőrök voltak. A szőrme tapintása kellemes és viselője valószínűleg gyorsan megtanulta, hogy a prémes oldalát viselje befelé. így melegebbnek is érzik a ruhát, mert a bunda különálló szőrei sok-sok „zsebbe“ fogják a levegőt. A levegő így gyorsan felmelegszik a test hőjétől. Lényegében ez is légmegtartó típusú öltözék. Ugyancsak a légmegtartő típusú öltözék példája a szoknya, ami úgy függ a derékon, ahogyan az előbb látott poncho típusú köpönyeg függ a vállról, tehát lefelé nyíló harang formájában. A régi kínai öltözetet is a légmegtartás elve szerint varrták. A régi kínai köpenyen ugyanis a ruha ujja az ember ujjhegyén 10—20 centiméterrel túl ért. Ha az ilyen ruhában az ember lefelé lógatja a karját, a fölmelegedő levegő melegen tartja a csuklókat és hajlékonyán az ujjakat. A kínaiak különben ezt a köpenyt annyira körülcsavarták a testen, hogy szinte légmentesen zárt. Míg a mai európai kabtájaink és felöltőink átgombolása legfeljebb húsz-harminc centiméter, addig a kínaiak a testükön egészen vkörülte- kerték a köntösüket. A régi kínai öltözéken nem volt V-alakú nyak-kivágás, hanem feszesen felgombolták azt. A régi kínaiak annyiban is a légmegtartó rendszer szerint öltözködtek, hogy hideg időben csak egyetlen vastag, vattázott ruhadarabot viseltek. Ez a vattázás meglassítja a levegő kifelé áramlását, sőt amilyen mértékben piszkosabbá válik, egyre inkább légmentes lesz, A modern európaiak sokáig egyáltalán nem értették meg, hogy miért jó a légmegtartó öltözék. Még Darwin is tévedett ezen a ponton. Az utazók a tűzföldi indiánokat, akik meztelenül járnak köpenyeik alatt, általában úgy írták le, hogy nincsenek megfelelően öltözve és a hideggel szembeni bámulatos ellenálló képességüket% dicsérték. Az eszkimók nem zárják el öltözéküket és házukat a hideg levegő elől, hanem szándékosan beengedik oda, de felmelegítik és úgy szabályozzák a hőmérsékletet, s a meleg levegő kiáramlását akadályozzák meg. Ha egy eszkimó anya télen utazik, meztelenre vetkőzteti a csecsemőjét és az inge alatt viszi, egy övvel a vese tájára erősítve. A szellőzés a vállapockák között a tarkón át a csuklyájába hajtja a levegőt és ott szabályozhatja. Ha a gyermeknek túlságosan melege van, a vándorló eszkimók megállnak, az anya egy prémet terít a hóra, szőrmével kifelé és a meztelen gyereket ráfekteti a prémre. A gyermek ilyenkor ráncolja arcát, és azt hihetné valaki, hogy a fagyot találja kellemetlennek. Az anya azonban, Jia kérdeznék, megmagyarázná, hogy erről nincs szó, a csecsemő csupán a szemét alkalmazza a világossághoz. Az eszkimó a hóviharban ülve marad és sohasem fekszik le. Vajon miért? Ugyancsak a hőmegtartás miatt. A kabátja ugyanis súlyánál fogva feszesen nyugszik a vállakon és visszatartja a levegőt attól, hogy közben felemelkedjék a csuklyába, ahonnan kiszökhet a szabadba. Ha az eszkimó lefeküdne, a meleg levegő a kabát alján át kiszökne. Ugyanezért hidegben még a sebesültet sem engedik az eszkimók laposan feküdni, hanem enyhe szögben feltámasztják. Ha mégis laposan kell feküdnie, akkor köpenyének alsó szélét összekötik. Az eszkimók öltözékében még 50 fokos higedben is a végtelenségig lehet csendesen ülni, minden kellemetlenség nélkül, míg ha valaki ilyen hőmérsékleten laposan lefekszik, igen gyorsan megfagy. A modern számológépek ősei Az irodákban ma is általában használatos kézi számológépek ötlete és szerkezeti alapelve a híres francia matematikustól, Pascaltól származik. Pascal gépe szintén fogaskerekekből állt — akárcsak a mai modern asztali számológépek — és összeadni meg kivonni lehetett vele. Érdekes, a nagy tudós nem saját magának készítette a gépet, hanem azért, hogy apjának — aki adószedő volt — megkönnyítse a munkát. A logaritmus egyik feltalálója, Napier is készített számológépet, és sokat dolgozott ezen a feladaton a 17. században a németek sokoldalúságáról híres tudósa. Leibniz is. Mindezek a próbálkozások azonban azon buktak meg, hogy annak idején a finommechanika még túlságosan kezdetleges volt az ilyen feladat technikai kivitelezésére. A számológépek történetében a legdöntőbb lépést Babbage angol matematikus tette, aki 1820- ban egészen új alapokra fektette a számológépek építésének elvét. Gépe ugyan a korabeli technika fejletlensége miatt nem volt működőképes, mégis az első modern matematikai gépnek tekintik. Babbage megállapította, hogy igen sok számításnál a műveletek nem valamilyen egységes séma szerint folynak le, hanem valamilyen „programot“ követnek. A program megadja, hogy az egyes műveleteket milyen sorrendben kell bizonyos számokon alkalmazni. Gyakori az is, hogy egyes részeredményeket félre kell tenni, mivel azokat csak a számolás menetének egy későbbi szakaszán használják fel. Babbage feltette magának azt a kérdést, hogy nem lehetne-e a számolási menetet, a „programot“, sok egymás után szerepelt emeltyűvel, karral, fogaskerékkel, „felépíteni“, és ezeket úgy összekapcsolni, hogy a kívánt munkamenetben dolgozzanak? Babbage jól látta a probléma megoldását, de a 19. század technikai eszközei még nem tudtak megbirkózni a feladattal. A megoldást a mi Időnkben — tehát több mint egy évszázaddal később — az elektronika segítségévei sikerült csak megtalálni. mi 1973. I. 23. A FÁN (francia)
