Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-15 / 12. szám, hétfő
Ä beszélgetés vidám moraja nyomban félbeszakadt, amikor a társaságban megjelent az író. Ö ugyanis radikális volt: a 30-as években szakállt növesztett, most pedig simára borotválta az állát. Mindig dacolt a divattal és a szokásokkal, megdöntötte az előítéleteket, és olyan művekkel tett szert hírnévre, amelyek sohasem készültek el. Most búskomornak rémlett. Amikor valaki bátorkodott hogyléte felől érdeklődni, kurtán válaszolt: — Pocsékul vagyokl — Talán epekő? — Rosszabb! — Fogfájás, pénzzavar, komplexum? — Rosszabb, sokkal rosszabb. Konzervatizmusban szenvedek. És ily módon hallhattuk a kórlapját, amelyet szóról szóra az alábbiakban teszek közzé: „Az utóbbi időben súlyos csapások érték az önérzetemet. Néhány barátom konzervatívnak kezdett nevezni, ez pedig csaknem ugyanaz, mintha valaki övön alul üt, vagy hasba rúgja a másikat. Ebben a szomorú históriában az a legfurcsább, hogy néhány hónappal ezelőtt még radikálisnak tartottak, akinek szakmájához tartozott a korszerű klímaberendezések elhelyezése a társadalom különböző pontjain. Ugyanis allergi- kus vagyok az áporodott levegőre, a biblia teremtéstörténetére, a dísztáviratokra, a naf- talinra és a „mester“ szóra. De most..most, amint hallom, én szorulok rá egy kis szellőztetésre. Egyes számú Barátom azt állítja, hogy nem haladok együtt a korral; Kettes számú Barátom véleménye szerint hiányzik belőlem a relativitás érzéke, Hármas számú Barátom pedig arra gyanakszik, hogy néhány érzékszervem — főként a látásom, a hallásom és az ízlésem — elfásult. Tehát minden tünet szent konzervativizmusra utal. Szomorú tény: már azért is szomorú, mert egyáltalán nincs semmi lehetőségem, hogy bekerülhessek a hasonszőrűek társaságába, az angol felsőházba. Ha van türelmetek végighallgatni, kedves barátaim, elmondom nektek életem megrázó, igaz történetét. A múlt héten legyőzhetetlen kíváncsiságom szeretett szülővárosom egyik parkjába vezetett, ahol másfél ezer polgár gyűlt össze. A parkban éppen nagyon különös építkezés folyt. Egy tisztás közepén nagy cementlapot fektettek le, amelyre rozsdás bádogkályhát állítottak. Füstcsöve a magasba emelkedett, és ócska lavórt akasztottak rá. Tudjátok, egy közönséges lavórt, amelyben a családanya le- lötyköH kis fiacskájának az arcát, meg a háta végét, amelyben a családapa kezet ós zoknit mos, és amelyben kényelmesen meglehet mosni a földes krumplit, sárgarépát meg a kisgyerek pelenkáit. No lám, gondoltam, itt a díszhelyre állítják a finn család általános mosógépét. De miközben az emlékművet szemlélgettem, észrevettem, hogy a kályha oldalára régi tűzhelykarikákat, kályhaajtókat, kerékpárvázat, vasru- dat, három lópatkót, különböző csöveket és konyhaedényeket meg vagy tíz méter vasláncot hegesztettek. No lám, gondoltam ismét, az előbb hibás következtetésre jutottam. Itt bizonyára a Folyadék Rt. űj olaj• Finn író. Többnyire humoreszkeket, szatírákat ír. ■ A Lenin-díjas Jurij Ozerov már forgatja új filmjét a MOSZ- FtyjM-stúdióban. A Feltámadt Európa című alkotás a keleteurópai országok felszabadító mozgalmait dolgozza fel. ■ Film készül Ibsen Nórájából. Mégpedig két változatban. Az egyik Nora: Jane Fonda (Rendező: Joseph Losey.) Elkins rendező hősnőjét viszont Claire Bloom alakítja. ■ Fiatalság és szerelem. Ez a témája Karéi Kachyňa rendező új filmjének, a Szerelemnek. A lány: Jaroslava Shalle- rová. Jan Lacko szlovák rendelő Ján Jonáš forgatókönyve nyomán készíti új filmjét. A Messze az út az égbe című film az első világháború után játszódik, egy eldugott kis hegyi Utvány-községben. finomítóját állítják ki. A hazait kell ajánlani, hiszen az angol nem sikerült. Hát bizony, mi is tudunk... Három védőruhás hegesztő — a Mai Finn Nyelv Szótára for- rasztóknak csúfolja őket — sürgölődött a készülék körül: munkájukat fiatalos férfi irányította, aki rég búcsút mondott már a nyakkendőnek: dús szakálla egész férfias mellkasát, sőt még a hasának egy részét is eltakarta. Pompás látvány, sőt látványosság volt. Az a szakáll! Amilyen kíváncsi vagyok, megkérdeztem az egyik férfitől: MARTI L AR NI:* — Micsoda készüléken dolgoznak ott? Csak nem valami szabadtéri konyhát építenek a hajléktalan vándoroknak, amelynél éjnek idején melengethetik a kezüket, és szorult helyzetben még szafaládét is süthetnek? Az utcabizottságok munkája bizony nagyot fejlődött. A férfi mogorva pillantást vetett rám, és hátat fordított. Széles háta van, ez igaz, futott át agyamon, az ilyet érdemes mutogatni. De a kíváncsiságom nőttön nőtt, és a fantáziám — a múlt héten még ez Is volt nekem — szárnyra kapott. A modern otthon univerzális gépét láttam maga melőtt, amely melegíti a levegőt és a vizet, megsüti a halat és a kenyeret, mossa a piszkos fehérneműt, a gyerekeket és a botrányok szennyesét, tűzhelyéből hamut hint a szomszéd udvarára, pórázon tartja a mérges kutyát, és este a tűzhelyhez láncolja az éjszakai kimaradozáshoz szokott férjet. Bizony, nálunk, Finnországban is értik a csíziót, gondolkodtam, bizonyára fennhangon, mert Egyes számú Barátom belecsípett a karomba, és bosszúsan megjegyezte. — Hát nem haladsz együtt a korral? Hiszen tudnod kellene, hogy szoborról van szó, amelyet a nép pénzén állítanak fel a nép gyönyörködtetésére. — Sza...sz ... —Hallgass, te fajankó! Túlságosan öreg vagy már, semhogy ilyen szót használjál. Ezt csak az iskolásgyerekek és a fiatal írók használhatják. — No de én szobrot akartam mondani. * — Az más. Igen, itt szobrot alkotnak. — Emlékművet? Ugye? — Pontosan. Tervezője — jelenleg nem farag mást, mint falábakból vicceket — Petteri Puhkunen, ismert fiatal szobrászunk, akit az Athenaeumot ostromló ifjak évszázadunk Mi- chelangelójának neveznek. Rendkívül tehetséges ifjú, akit nem lehet többé elgáncsolni. A szokásosnál jobban kezdtem dadogni. — No de ... ez a ... sza ... sza Hiszen ez nem ... szobor! — Hát akkor mit? Csakugyan nem olvastad az újságokban, hogy itt a parkban állítják fel a „Háborúból hazatérő hős“ emlékművét? — Értem, értem ... Bizonyára úgy áll a dolog, hogy maga a hős elmenekült, és itt csak a hadizsákmányt látjuk, amelyet magával hozott. Akkor megütöttek. A tömeg csaknem a lába alá tiport. Nem fogtam fel mindjárt, hogy a művészet szeretete haraggá alakult át. Semmivel sem tudtam védekezni. Még csak szakál- larrí sem volt, sem vattakabátom, sem farmernadrágom. Egyes számú Barátom szégyenkezve állt mellettem, és vigasztalt: — így jár az, aki nem halad a korral. Nem szabad bírálni a művészetet, ha nincs érzékünk hozzá. Te, milyen kár, nem érzékeled a modern szobrászművészetet, mert olyan sajnálatra méltóan konzervatív vagy. És én, a sajnálatra méltó konzervatív, eliszkoltam a „Háborúból hazatérő hős“ parkjából. Miközben az utca zsívajgó forgatagában nyomorúságos megaláztatásomon töprengtem, Hirtelen eszembe jutott, hogy az egyetem dísztermében éppen azokban a percekben kezdődött az „Egy óra költészet a népnek“ költői est. A költészet szavakból készült ópium, állítják az üzletemberek és a politikusok. Mivel valamikor én is ennek a szenvedélynek rabja voltam, elhatároztam, hogy odamegyek, és távolabbról hódolok ennek az élvezetnek. Minden ülőhely elkelt már, de amikor felmutattam egy nyaláb kórházi számlát és az adókönyvemet, megengedték, hogy ott álljak az ajtóban. A műsor rendezője egy sereg hosszú szakállú költőt mutatott be a közönségnek, akik nemrég kapták meg az államtól az írói ösztöndíjat, valamint a jogot, hogy részegen jelenjenek meg az irodalmi estéken és a kiadók előszobájában. A költők éppen legfrissebb verseiket adták elő a hálás hallgatóságnak és önmaguknak. X. Y. költő, aki esti eltávozási engedélyt kapott a környékbeli repülőtér építkezéséről, az emelvényre lépett, összekulcsolta a kezét, és háromszor fel- jajdult. Aztán csend támadt, a költő távozott, és a helyére egy kamasz irodalombúvár lépett, aki megmagyarázta a közönségnek a költemény tartalmát. — Önök bizonyára remegnek. Ezt teszi a költészet minden barátja, aki az igazi lírát hallgatja, nem pedig Kailas vagy Sarkia ostoba slágereit. X. Y. költő az előbb Az ember világfájdalma 1966-ban című versét adta elő. Popdinamikus sexbomba és tiltakozás volt ez. Ha kívánják, a zeneműboltban megvehetik a hanglemezt, és otthonukban hallgathatják ugyanezt a költeményt. Ha figyelmesen hallgatják, használják az agyukat, és némi munkát adnak lusta fantáziájuknak, jobban megértik majd ennek a mesterműnek világraszóló mondanivalóját. Ekkor Y. Z. költő lépett az emelvényre. Kijelentette, hogy kissé részeg és rekedt, ezért hanglemezről adja elő költeményét. Az erősítők hangzavaráról az alábbi verssorokat értettem meg: bravo immaculata szar melasz highlands burnusz burian veritas segg business business trauma training búgy eine reise wblsky vodka jó fine bra bon tarósij a la libido — Micsoda szózagyvalék ez? — kérdeztem a mellettem álló esztétikustól, aki éppen Kettes számú Barátom volt. — Halkabban beszélj! — jegyezte meg a barátom. — Hiszen ez nemzetközi líra, amelyet Finnország vitt be Helsinki térképére. Ha megveszed a gyűjteményt, ráadásnak idegen nyelvű szójegyzéket és magyarázatokat is kapsz. Elhallgattam, és megvártam az újabb előadót, aki egy négyzetméternyi tükröt hozott magával. A közönség elé állította a tükröt, és buzgón lehelni kezdett az üvegre. Egy pillanat múlva, a tükör teljesen bepárásodott. A költő az ujjával két szót írt' az üvegre „Minden múlandó“ — és ugyanakkor el is tűnt a közönség elől. Ekkor az előbbi irodalombúvár lépett a színpadra, és zihálva így beszélt: — Ragyogó! Y. Z. költő op- pop-líránk legmodernebb pop- op képviselője, akiről már Ro- vaniemiben is beszélnek. Verseit általában a Valio bárban írja fagylalttortára, de most a változatosság kedvéért üveget használt. Milyen tüneményes eredmény, a lángelméjűség micsoda megnyilatkozása! Üveg, csak üveg! Ugyan miért? Természetesen azért, mert minden múlandó. Amint látják, mesteri költeménye már el is tűnt, A tükör felülete ismét tiszta és üres újabb versek számára. Hiszen Önök tudják, hogy semmi sem marad fenn örökké, legkevésbé a költészet, Y. Z. költőnek az a véleménye, hogy minél több költő fér el a világon. Zseniális, nem igaz? — Nem! — kiáltottam fel hallhatóan, és súgva hozzáfűztem azt a finn szót, amelyet manapság általánosan használnak a finn prózában és az alvilági nyelvben. Ekkor megütöttek. Csak az egyetem lépcsőjén tértem magamhoz, ahol Kettes számú Barátom hideg vízzel borogatta a halántékomat, és atyailag így oktatott: — Nem kellett volna fennhangon bírálnod, mert belőled hiányzik a relativitás érzéke. Sajnálatosan maradi vagy. Nem érted meg az igazi lírát, a valódi protest-művészetet, amelyet manapság még a képvisel lőházi Jegyzőkönyvekben i§ megtalálsz. Öreg és ásatag vagy, haszontalan polgár, mint az ostoba Platón, aki annak idején minden költőt ki akart kergetni a köztársaságból. — Platónt mondtál? — Azt. — Köszönöm ... Platónhoz hasonlítottak, és ez olyan sok erőt és bátorságot öntött belém, hogy lépteimet az Ökörfar vendéglő felé irányoztam, ahol öregességem problémáit itallal akartam megoldani. A vendéglő még csaknem üres volt, mert a vacsoravendégek csak akkor érkeztek, amikor a dobogón már megjelent a zenekar. A csinos pincérlány asztalomra tette a szerény adagot és az italt. Alighogy lenyeltem az első falatot, a szomszéd helyiségből borzalmas lárma hallatszott. Egy nő segítségért kiáltott, kutyák ugattak, bútorok dőltek fel, valaki belefújt a tűzjelző kürtbe, valaki géppuskával néhány sorozatot adott le, valaki pedig harmonikaszóval igyekezett elhallgattatni a lármát. A hallba rohantam, hogy riasszam a rendőrséget, és a tűzoltókat, de a portás, akivel hat éven át együtt gyötörtem a tanítókat, megragadta a kezemet, és dühösen rám ordított: — Ostobái Hát nem tudod, hogy esténként a különteremben éppen ilyenkor próbálja a zenekar az új dalokat? — Bocsánat... bocsánat... Bizonyára beteg vagyok. Mintha segélykiáltásokat és lövéseket hallottam volna ... Talán valamit ettem, ami megfeküdte a gyomrom. — Ne hibáztasd az ételt. Az a sajnálatos, hogy hallószerved és ízlésed nem tart a korral. Maradi vagy. Hát kedves barátaim, ez életem szomorú és igaz története. Most bizonyára azt képzelitek, hogy emésztési zavarok bántanak, és egyensúlyhiány támadt az akaratomban. Sohasem vagyok képes együtt haladni a korral. Néhány évvel ezelőtt még azért tagadták meg tőlem az ingyen tiszteletjegyeket, mert állítólag túlságosan radikális voltam, és megelőztem koromat. Most elmaradtam a koromtól. Amikor ma elpanaszoltam orvos barátomnak, milyen nyomorultul érzem magam, bátorítólag ezt tanácsolta: — Még ne kövess el harakirit. Tanácsolom, hogy egyelőre hagyj abba minden írói munkát, és próbálj szerencsét más művészi területeken: igyekezz tűzhelykarikákat egymáshoz hegeszteni, próbálj szavakat írni a korcsolyapálya jegére — ezenkívül még gyakorolhatod a géppuskázást ifa ..“ Fordította: Schütz István A boldogtalan konzervatív / AZ ÖNTÖDÉBEN.** (Bocskai Béla rajza)
