Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-04 / 286. szám, hétfő

A

ngúri a negyedik szomszédunk egyik régi szofc gájának volt új felesége. 'Ami azt illeti, minden fiatalasszony új. De ô másként volt új. A második felesége volt az immár kétszer házasodott férjének, akit nem lehetett újnak nevezni, hiszen már ivott az esküvői kútnál. Ezért az új jelző csak Angúrit illette meg, és ezt még jobban kiemelte az az öt esztendő, mire végre összekerülhettek. És különben is, a lány csak néhány hónapja volt itt. Ogy hat esztendővel ezelőtt Prabháti hazautazott, hogy meggyújtsa első felesége máglyáját. Amikor a halottégetésnek vége volt, Angúri apja odalépett hozzá és átvette tőle a vizes törülközőt. Szárazra csavarta, ezzel jelképezve, hogy letörli Prabháti gyászkönnyeit, amelyek özöne eláztatta a kendőt. Igaz ugyan, hogy olyan férfi még nem született, aki annyit tudna sírni, hogy másfél yardnyi kalikót eláztasson. A törülköző csak akkor lett vizes, amikor a halottégetés után megfürdött. Az úgynevezett könnyáztatta törülköző kiszárításának egyszerű cselekedete egy olyan személy részéről, akinek eladó lánya van, azt jelenti, hogy „én neked adom a lányomat, foglalja el annak a helyét, aki meghalt. Most már nem kell sírnod. Még a könnyáztatta törülköződet is megszárítottam". Így történt, hogy Angúri hozzáment Prabhátihoz. Tényleges házasságuk azonban két okból is öt esztendőt váratott magára, egyrészt Angúri kora, másrészt anyja bénulása miatt. Végül, amikor Prabhátit meghívták, hogy vigye el a menyaszszonyt, úgy látszott, hogy a lánynak mégis a faluban kell maradnia. Prabháti gazdája nem akarta még egy szájjal növelni konyhája terheit. De amikor Prabháti megmondta neki, hogy felesége saját háztartást vezet majd, beleegyezett. Angúri eleinte fátylat viselt mind a férfiak, .mind a nők előtt. A fátyol íve azonban hamarosan zsugorodni kezdett, míg végül csak a haját takarta, ahogy az egy ortodox hindu aszszonyhoz illő. Aranyos teremtés volt, öröm a szemnek, kellemes hallgatni. Nevetés csilingelt a bokájára erősített csengettyűk ezreiből és százezernyi csengettyűk a nevetéséből. — Mi van rajtad, Angúri? — kérdeztem egy nap. — Ez a szép? Bokadísz a lábamon. — És az, az ujjadon? — Ez egy lábujjgyűrű. — És a karodon? — Karperec. — És mondd, az ott a homlokodon, az mi? — Homlokpántnak hívják. És a csípődön nincs ma semmi, Angúri? — Az bizony elég súlyos dísz. Majd holnap felteszem. Ma nyaklánc sincs. A kapcsok eltörve. Holnap bemegyek a városba és csináltatok rá új kapcsot, veszek orrdíszt is gyűrűvel. Az anyósom megtartotta a régit magának. Az évszak változásával az idő Is fülledtebb lett. \£izonyára Angúri is így érezte a kunyhójában, ahol a nap legnagyobb részét töltötte. Mostanában többet volt a szabadban. A házam előtt állt néhány órási ním-fa és alattuk egy öreg kút. A kutat nem használjuk, noha az építőmunkás néhanapján még húz belőle vizet. A kiömlött víztől tócsák vannak a kút körül és ettől hűvös a környéke. Angúri gyakorta megpihen Itt. — Maga mit olvasni, úrnő? — kérdezte egyszer Angúri, amint meglátott könyvvel a kezemben. A ním-fa alatt állt a székem. — El akarod olvasni? — Én — nem olvasni. — Meg szeretnél tanulni? — Ö, nemi — Miért, ml rossz van abban? — Asszonyok bűn, olvasni, tudja. — És a férfiaknak? — űk — nem bűn. — Hát ezt ki mondta neked? — Tudom — Én olvasok, tehát bizonyára bűnt követek el. — Városi asszonyok — nem bűn. Falusi asszonyok — mind bűn. Ezen mind a ketten nevettünk. Nem szokta meg, hogy kétkedjen abban, amiben hinni tanították. Én meg azt gondoltam, hogy ha elégedett a naiv meggyőződésével, milyen jogon kétkedhetnék én ezekben. Teste feloldotta sötét színét. Indiai írónő Rugalmasság sugárzott egésa lényéből. Azt tartják, hogy az asszonyi test olyan, mint a gyúrt tészta. Egyik-másik lötytyedt, mint az alig dagasztott massza, ismét mások meg plasztikusak, mint a megkelt cipó. Ritkaság, ha egy asszony teste valóban hasonlítható az olyan jól dagasztott tésztához, ami a pékek büszkesége. Angúri teste ilyen volt. Tekintetemet végigjárattam arcán, karjain, mellén, lábán és észrevettem rajta a mélységes vágyakozást. Az öreg alacsony Prabhátira gondoltam, akinek úgy lógott az álla, hogy méltán ő lehetne Euklidesznél a halál. Hirtelen furcsa ötlet jutott eszembe. Anguri volt az a tészta, amit Prabháti letakart. Ö a védelmező, de nem a közreműködő volt. Nevetnem kellett, de visszafojtottam, nehogy AMRITÄ PRÍTAM:* ÁRMÁNYFÜ megsértsem Angúrit. A falujáról és a rokonairól kezdtem beszélni. Érdeklődtem, hogy náluk hogyan kötik a házasságokat. — A lányok, amikor öt- vagy hatévesek, leborulnak és átölelik valakinek a lábát. Az lesz a férje. — Ezt hogyan csinálják? — Az apja teszi helyette, pénzzel és virággal. — Az nem ugyanaz, mintha a lány csinálná. — Hát hiszen a lány helyett csinálja, tehát az a lány. — De a lány még csak nem is látta a férfit. — Lányok nem látni. — Egyetlen lány sem? — Bizonytalanul nemmel válaszolt, majd hozzátette: — Akik szerelmesek, igen. — Nálatok a faluban a lányoknak vannak szerelmei? — Némelyiknek. — Nem vétkeznek azok, akik szerelmesek lesznek? — Az bűn, nagy bűn lenni. — Nem félnek a bűntől? — De. De nem ők csinálni. A férfiak teszik velük. — Hogyan tudják a férfiak a lányokat szerelmessé tenni? — Egy fűvel, egy vad fűvel. Aki abból eszik, beleszeret a férfiba, aki adta. — És a lány tudja, amikor a füvet eszi? — Ö nem, a férfiak, úgy csinálják, hogy ne tudja. Édességben, vagy bétellevélben adják. Ha egyszer megette a füvet, semmi sem nyugtatja meg, csak ha együtt lehet a férfival. — Igazán? — Én tudom. Saját szememmel láttam. A barátnőm idősebb nálam. — Azzal mi történt? — Hát, megbolondult. Megszökött vele a városba. — Honnan tudod, hogy a fű az oka? Mi más? Miért hagyná el a szüleit? A fiú sok mindent hozott a városból neki ruhákat, csecsebecséket, édességeket. — Másként is lehet szerelem? — Másként nem. Ha a szülők ellenzik, miért tetszik az a lánynak; — Láttad már azt a füvet? — Nem. Az meszszi földön nő. Anyám intett, hogy el ne fogadjak bételt vagy édességet férfitól, mert hogy benne lehet a fű. — Bölcs voltál. Hogy lehetséges, hogy a barátnőd evett belőle. — ö aztán szenvedett — mondta szomorúan. Mivel a beszélgetés érzelmessé vált, visszahúzódtam. Egy napon ismét a ním-fa alatt ülve találtam, gondolataiba merülten. Általában jóval előbb hallani lehetett Angúri érkezését, mint ahogy elérte a kutat. Csengettyűi hozták a hírt. De azon a napon némák voltak. — Mi történt, Angúri? — Üres tekintettel rám nézett, majd magához térve megszólalt: — Űrnő, tanítson meg olvasni. — Kinek akarsz írni, — Nem válaszolt. Ismét máshol járt az esze. — Nem fogsz vétkezni? — kérdeztem, hogy szóra bírjam. De csak nem beszélt. Végül bementem délutáni pihenőmre. Amikor este kijöttem még mindig ott ült, magában dudorászott egy szomorú dalt. Amint meghallotta a lépteimet, megfordult és elnyelte a nótát, összehúzott vállakkal ült, talán az esti szellő hűvössége miatt. — Szépen énekelsz, Angúri — láttam, hősies erőfeszítéseket tesz, nehogy kicsorduljanak a könnyel, és Igyekezett valami mosolyféléi a* arcára erőltetni. — Én nem tudni énekelni. — De igen, tudsz, Angúri. — Ez csak... — Az a dal, amit a barátnőd énekelt — fejeztem be a mondatát. — Tőle hallottam. — Nem énekelnéd el nekem? — Ö, ez csak az évszakok változásáról szól, négy hónap tél, négy hónap nyár, négy hónap eső. — Nem így, énekelj. — Nem énekelt ugyan, de elmondta a szöveget. Igy hangzott: „Négy hónapig a tél uralkodik, szerelmem, reszket a szívem: négy hónapig nyár van, szél csillan a napon; négy hónapig eső van, reszketnek a felhők, kedvesem." — Angúri? — Felnézett, mintha transzból ébredne. Legszívesebben összeráztam volna a vállánál fogva és megkérdeztem volna, hogy evett-e a fűből. Mindenesetre átkaroltam a vállát. Kérdeztem, hogy ebédelt-e. Saját magának ő főzött, mivel Prabháti a gazdájánál evett. — Főztél ma? Még nem? Ittál reggel teát? — Teátl Ma nem volt tej. —• Miért nem volt tej? — Nem kaptam tejet. Rám Tárá.., — Ö szokta hozni? — Rábólintott. Rám Tárá az utcai éjjeliőr volt. Amíg Angúri nem jött. a mi házunknál kapott egy csésze teát éjszakai őrködése után, mielőtt a kútnál lepihent vackára. Angúri megérkezése óta az asszony tűzhelyén készíti a teáját. Ö. Angúri és Prabbát együtt itták a teát a tűz előtt üldögélve. Három nappal ezelőtt. Rám Tárá hazament szabadságra. — Te már három napja nem teáztál. — Megrázta a fejét. — Nem Is ettél? — Nem válaszolt. Láthatóan, ha evett is, csak morzsányit. Eszembe jutott Rám Tárá, jó megjelenésű, fürge járású, teli vidámsággal. Ogy beszélt hogy a nevetés mindig ott bujkált a szája szögletében. — Angúri? — Igen, úrnőm. — A fű? Könnyek gördültek végig az arcán és összegyűltek a szája szögletében. — Legyek én átkozott — kezdte sírástól reszkető hangon —, ha valaha is elfogadtam tőle édességet. Még egy bételt sem. Ha csak nem a tea ...? — nem tudta befejezni, a zokogás elfojtotta a szavát. (Fodította: GÁTHY VERA) Linter István: FALUSI TÁJ (Prandl Sándor felvétele) GÁBOR ANDOR: Csendes beszélgetés az elvtárssal Ki mivelünk jön, elvtárs, oda-ér, mienk az út, elvtárs, minek a cél, aki velünk él, elvtárs, csak az él. A többi mind, hidd el, csak rossz jelen, ki hogyha elhullt, sírja vak verem, melyből jövő vetése nem terem. Előre itt, elvtárs, csak mink törünk, csak mink tágltjuk egyre szűk körünk, csupán nekünk van, elvtárs, fegyverünk. Élő acélt szuronnyá mink verünk, termő talajt itt csak mink művelünk, jövő felé, hídul, mi ívelünk. Jövő felé mi ívelünk hídul, kelet felé karunk nyújtózni nyúl, s az ég alján a nagy hajnol kigyúl. Csak mink vagyunk csak mink, akikben él a kezdet és az ösvény és a cél. Az sincs, hogy minket, meg ne értenél. Amit mi mondunk, az a te szavad, ha el nem is gondoltad még magad; az nem lehet, hogy lelked megtagadd. Megyünk, elvtárs, jöjj, hosszú még utunk, Nehéz léptünk, elvtárs, nem futunk, de országunkba, elvtárs, eljutunk igen ha jössz, ha jöttök, eljutunk! I. BÁBEL: Vonal és virág Alekszandr Fjodorovics Kerenszkijt ezerkilencszáztizenhat december 20-án, az Ollila szanatórium étkező termében láttam életemben először. Zacarenij turkesztáni ügyvéd mutatott be neki. Zacarenijről csak anynyit tudtam, hogy már jóval túl járt a negyvenen, amikor körülmetéltette magát. A Taskentben száműzött, kegyvesztett, kissé megháborodott Pjotr Nyikolajevics nagyherceg igen nagyra becsülte Zacarenij barátságát. A nagyherceg néha anyaszűz meztelenül sétálgatott Taskent utcáin, egy kozák lányt vett feleségül, gyertyát gyújtatott Voltaire arcképe előtt, mint Jézus Krisztus képe előtt és lecsapoltatta az AmuDarja végtelen lápjait. Zacarenij a nagyherceg barátja volt. Így hát — Ollila. Tíz kilométernyire tőlünk Helsingfors kék gránit sziklái csillogtak. Ö, Helsingfors, szívem szerelmei Ö, a park felett lebegő, madárként tovasuhanó mennyboltl Így hát Ollila. A vázákban enyészetnek induló északi virágok hervadoztak. Rénszarvas agancsok terpeszkedtek a homályos mennyezeten. Az étkező teremben a fenyőfának, TIskevics grófnő hűvös keblének és az angol tisztek selyem alsóneműjének illata terjengett. Az asztalnál egy roppant udvarias, magas rangú rendőrtisztviselő ült Kerenszkij mellett. Balra a Maria Antonietta szépségével vetekedő Tiskevics grófnő. Tőle jobbra Nikelsen, egy norvég cethalászhajő tulajdonosa. Kerenszkij ebéd után megevett három süteményt, s azután kettesben elmentünk az erdőbe sétálni. Mellettünk suhant el Kirstl, sítalpakon. — Ki ez? — kérdezte Alekszandr Fjodorovics. — Nikelsen lánya, Kirsti — mondtam —, milyen csinos ... Később megpillantottuk az öreg Johansen fogatát. — Ki ez? — kérdezte Kerenszkij. — Az öreg Johansen — mondtam. — Helsingforsból ő fuvarozza a konyakot meg a gyümölcsöt. Hát nem ismeri Johansent, a kocsist? — Én mindenkit ismerek — válaszolta Kerenszkij —, de senkit se látok. — ön rövidlátó, Alekszandr Fjodorovics? — Igen, rövidlátó vagyok. — Szemüveget kellene viselnie, Alekszandr Fjodorovics. — Soha. Ekkor ifjonti hévvel beszélni kezdtem: — Gondolja csak jól meg, ön nem csak rövidlátó, ön szinte halott. A világ úrnőjének vonala, isteni vonásai örökre rejtve maradnak ön elől. Itt járunk önnel ebben a bűvös kertben, a leírhatatlan szépségű finn erdőben. Életünk utolsó pillanatáig sem Ismerünk még ennél szebbet. S lám, ön nem látja ott a folyónál a vízesés zúzmarás rozsaszín peremét, a vízesés fölé boruló szomorúfűzfát, amely japán metszetként rajzolódik a tájba. Nem látja a hóval behintett fenyők vörhenyes törzsét. A hó szemcsés csillogással kúszik a holt vonalról felfelé a fákhoz tapadva hullámosan a csúcs felé, ez a vonal akár Leonardo da Vinci vonala, s fent mindezt a pírban égő felhők visszfénye koronázza. Vajon látja-e Kirsti selymes harisnyáját, lábának formás vonalát? Vegyen szemüveget Alekszandr Fjodorovics, könyörgöm önnek. — Gyermekem — felelte —, kár a gőzért. Az egyetlen félrubeles, amihez ragaszkodom, a szemüvegért járó félrubeL Nem kell nekem a maga vonala, amely csalóka akár a valóság. A maguk élete nem jobb egy trigonométria tanár életénél, engem pedig csodás dolgok vesznek körül még Kljazmában is. Hát kell nekem látnom a Kirsti arcát díszítő szeplőket, amikor, bár alig veszem ki körvonalait, ebben a fiatal lányban megsejtek mindent, amit meg akarok sejteni. Minek látnom a felhőket ezen a finn égen, amikor látom a fejem felett háborgó óceánt? Minek nekem a vonal, amikor van virágoml Számomra az egész világ egy hatalmas színház, amelyben én vagyok az egyetlen néző, akinek nincs látcsöve. A zenekar rázendít a harmadik felvonás nyitányára, a színpad oly távol van tőlem, mint valami álomban, szivem újjongva dagadozik, hisz júlián látom a bíbor bársonyt, Rómeón a lila selymet, de nem látok egyetlen álszakállt sem. Maga meg félrubeles szemüveggel akar engem elvakítani... Kerenszkijt tizenhét júniusában láttam újra, akkor már sorsunk legfőbb bírája volt. Ezen a napon felvonták a Trockij hidat. A Putyilov gyár munkásai az Arzenál ellen vonultak. A villamoskocsik, mint döglött lovak feküdtek az úttesten. A nagygyűlést a Népházban hívták össze. Kerenszkij Oroszországról — anyánkról, hitvesünkről — szónokolt. Az egybegyűlt tömeg a báránybőr bekecsekből kipárolgó szenvedéllyel fojtogatta. Vajon mit látott ez a néző, akinek egyedül nem volt látcsöve vajon mit látott ezekben a felborzolt báránybőr bekecsekben? Nem tudom ... WESSELY LASZLÖ fordítása