Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-17 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

o z a r i D ezso versei Prágai hajnal Két maharadzsa s egy Napóleon karöltve baktat el o maszkabálból; egy kóborló eb megszagolja őket, s eszeveszetten fut el a sötétbe. Szent Vencel tere köd-ingben szunyókál s a hő cikkcakkos csipkét told ez inghez; mindenki alszik, csak a törvény éber: a rendőr áll a sarkon gémberedve. Itt-ott egy autó, itt-ott virsllárus és téveteg vonalban részegek vonulnak el a síkos trotoáron, mint olcsó dráma züllött árnyai. Hová megyünk? Ah, messze még a holnap s a tegnap mindörökre elszaladt. E furcsa és időtlen téli ára nyakunkba ült, mint síri szörnyeteg. Éjjel van még, torrfyok se énekelnek, a gépek jobb világról álmodoznak, éjjel van még, csak a kisúrolt csarnok józan fényében áll és vár a tej. Áll már a híd Bölcsődalát nem szférák csipkés, finom zenéje dúdolta, ha felette húzott a naplemente, reggel és este bőgte szilaj fortisszimőit egy ország akarata, acélja és cementje. Mint magból, melyet érlelt eső, meleg, verejték, a gondolat s a munka édes gyümölccsé lettek, egy percre megpihenhetsz, vár a terített asztal, csak azok nem aratnak, akik mit se vetettek. Már itt a mű, a kézzel tapintható eredmény: áll már a híd és rajta já terhek dübörögnek, és száll a sző: a béke teremti a csodákat, az eszme ád erőket a zúgó délköröknek. Es így ti, ünnepeltek, méltó tettekre készen, siessetek, már holnap frissebb betont keverni, partok és emberek közt, partok és nemzetek közt roppant terheket biró, híres hidakat verni. Varázslat nélkül Ha már a szálló évek fölénye elhagyott, adj még józanabb szókat, ki ezeket adod, útmutatónak gyújtsd be fényszórók ezerét, hadd lássalak mezítelen, mert jobb ma egy veréb, mint holnapután finom, hízott tűzokmodár, mely végeláthatatlan varázslatokat vár. A dicsfény szertefoszlott, elmosták záporok. Ki száguldozni kívánt, most csendben ácsorog, felgerjedve megugrott a táltos hintaló, az álmokba belépett a fogható való. Most már mindig jöhetnek kócos gondok helyett a közönnyel birkózó hitek és kételyek, mint várják, télen fagyjon, a nyári réveteg éjszakákat kövessék szájtáti reggelek, csak a váltig kicsúfolt, a tiszta értelem legyen végűi leszállni s ítélni kénytelen. Tanú vagyok Ez hát a kor, a zűrös kerge század, melyben a látó megvakúlt s a*vak szeme kinyílt és szólt volna gyalázat, de már ágyúk beszéltek, nem szavak. Ez hát a kor, mit nemzedékek lestek, és hittel várták, hadd tegyen nagyot, az emlősök, a fák, az égitestek figyelték, amit útján elhagyott. E kor hozott s adott, mi tőle tellett: van. kinek láncát széjjelzúzta már és van haza, amit, hogy védnl kellett, egyként védett ukrán, orosz, tatár. De van föld, ahol börtönön, bilincsen, sínyli a nép a kort, a századot. Gyűlöljön, kinek más fegyvere nincsen és lázadjon, ki még nem lázadott. Európa, sors-orsódat a vásott, a gyáva párkák meddig pergetik? Horogkereszt meddig rondítja. gyászod Belgrádtól Bécsig, Bécstől Bergenig? Nézz hát keletre, nézz a nappal szembe, hol ember homlokán csillag ragyog, láttam, mint ment munkába, küzdelembe, én láttam, mit tett, én tanú vagyok. Európa, szülőhonom, a lázad számumként zúgjon és csodát tegyen: kegyetlen, véres, pestises a század, de rajtod áll, hogy más, hogy szebb legyen. (MOSZKVA, 1943) w Válaszlevél tengerentúlra Elhiszem, hogy jól megy sorod, házad kacsalábon forog, a maszek éden közepén fán terem a túrós lepény, whiskyt iszol, majd ját pihensz, te talpig homo sapiens, a szuperszón ikus öröm simogat ama délkörön, ahol minden eladható, adok-veszek, megkapható, mi ódon, rút, új, csillogó, beidermeier vagy rokokó. Mégis irigyen nézel ránk, kik baktatunk toronyiránt, s hiszünk elvekben, amelyek, úgy mondod, talmi közhelyek, miben te nem hiszel, hiszünk, ez marad kenyerünk, vizünk, tűzhelyünkben a fénylő láng, ez marad ars poeticánk Es ha álmot küld ránk az éj, az emlékeidtől ne félj: messziről mintha hallanád az elielejtett balladát. A költő halála Egy csendeset nyögött s ledőlt Ez ö, a balga, bús bohóc, szakálla kender; halála sem halál, talán csak szender; dicsérd, utókori s(r|, hitelezői Bársonykabátot hordott és koholt meséket, mikben minden szép volt, jő volt, eladta lantját, gazdagoknak bőkolt, módfelett szerette az alkoholt. Egyet nyögött. E hang már nem hamis, felzúg a földi téreken ma is, e hangot tán te is felismered: oly forró, mint a láva és hideg, korbácsol, űz, tép, döf; nem érzitek dühét? Űgy hívják: lelkiismeret. Konfár Gyula: HALOTTSTRATÚ VARÁZSLAT NÉLKÜL Vozári Dezső kötete Nemrég jelent meg a most elhunyt Vozári Dezső válogatott verseinek gyűjteménye, Varászlat nélkül címmel. Sándor László, akí a kötet előszavát írta, minden hivalkodás nélkül jegyezte meg bevezetőjében: „Vozári Dezsőnek ez a versválogatása nem öleli fel valamennyi versé:. Am az első .olyan gyűjtemény verseiből, amely az érett költő termését teszi az olvasó asztalára. Először foglalja össze összefüggően egy több évtizedes alkotó munka eredményeit, hogy szerves részévé tegye az egyetemes magyar irodalomnak" (17. old.). Az egyes, kötet-igényű ciklusok e könyvben: az Elsüllyedt világ, ígér az éj, a Vihar előtt, s a Tovább. Sándor László — Irodalomtörténészi érdekű — Igénye világos és közérthető: Vozári Dezső költészetét, Győry Dezső, Forbáth Imre, Földes Sándor lírájához hasonlóan, s nem kevésbé Fábry Zoltán publicisztikájához — az egységes magyar progresszív irodalom részévé kell minősíteni. Éppen azért s azokon a pontokon, amelyeken a közép-európai népek hasonló progresszív igényű irodalmával találkozik. A költő életútja (Iglótól Budapestig), s az életrajz legfontosabb Állomásai az előszóban pontosan megtalálhatók. Viszont a kötetnek kivételes értékét az adja, hogy a legfrissebb, szinte napjainkban született költemények ls helyet kapnak (mint pl. Ali már a híd. Válaszlevél tengerentúlra, vagy a Siratóének My Laiért 9tb.). Vozári Dezső költészete milyen helyet foglalhat el az induló és tevékeny szlovákiai magyar Irodalomban? Valóban oly erősen lehet e költészetet közelíteni pl. Forbáth Imre lírájához, azért, mivel „mindkettő a város, a kávéház, a bohém élet szerelmese" volt? Igaz, hogy Vozári Dezső — ha nagyon „skatulyázni" akarunk — tipikusan városi költő volt és maradt de „urbánus lénye", elsősorban 1937 után csak a kávéházak hatalmas tükreit látta volna? Akkor, amikor — s nagyon lényeges mozzanat lírájában — például Forbáth Imre elhallgatott, Vozári Dezső megérezte és meghallotta a súlyosodó idők szavát (ezt nem Forbáth ellenében írjuk le!) Nemcsak lírája — élete Is ezt bizonyítja az 1940-es években, s azok után. Az élet és trolalom valahogy így kapcsolódik — ezt a Varázslat nélkül is szépen reprezentálja — a költői életműben: az a költő, akire kétségtelenül erősen hatott a Nyugat-nemzedék tökéletesen csiszolt formaművészete, megfigyelhető a szonett fegyelmének kivételes képességű vállalása, aki kedvelte a Villon-os hangvételt — amikor Lembergben találták őt a szo';et csapatok, ezután, a Szovjetunióban csatlakozott az ott élő kommunista Írókhoz (Balázs Bélához, Gábor Andorhoz, Lukács Györgyhöz). A Varázslat nélkül — az érett Vozárlköltészetet, a beérkezett költőt iputatja be. Ügy látjuk, a 30-as években lírikus alkatának érzékenysége és Intenzitása különös és igazolt hangsúlyt kap. Vagyis, amiért Fábry Zoltán 1935-ben aggódott (hogy ti. „ml váltotta fel a Mécs-Győry-Földes-Forbáthfejezeteket?"), Vozári Dezső ezt hatálytalanította. Nem devalválta a szlovákiai magyar, s tegyük hozzá, a közép-európai progresszív lírát. Nem vált hűtlenné az „első nemzedék" gondjaihoz: mert hü maradt korához. Az adott valóság talaján állt — ezt versel bizonyítják (íme, néhány példa: Le* gendát róla, Vihar előtt, Veled vagy nélküled, A kortárs éneke, Ave, Caesar!, Sürget a perc stb.). De utalhatunk a Vagy-vagy című (Moszkvában kiadott) kötetének egyik ciklusára, A kortárs énekére. A Látomás összefoglalja nemzedékének törekvését, kudarcait, bukásalt és győztes érzését: „Együtt loholtunk eszményünk után / voltunk vert, lettünk győzelmes sereg ..." Méltóképp egészíti ki ezt jelen kötetének címadó verse, e költemény utolsó két sora: ,.csak a váltig kicsúfolt, a tiszta értelem I legyen végül leszállni s ítélni kénytelen". Az imént említettük föl Villon nevét: a hetyke, szatirikus hangvételt. Vozári Dezső költészete ezt sem nélkülözi. Sőt, volt korszaka amikor a valóságot, az élet nagy és eltörpülő szituációit a Vozárl-költészetben ez fejezi ki híven. Ez volí, s ez maradt a jellegzetes vozáridezsős hang (Egy kétnapos milliomoshoz. Utolsó Vacsora [a Grand Hotelban), Nlck Carter halálára, és talán ide sorolhatjuk a Gyilkosság az emeleten című versét is). Bármily kritikusa akadna ls Vozári Dezső költészetének, tökéletes formaművészetét aligha vonhatná kétségbe (nem merte ezt megtenni a finnyás Szvatkő Pál sem, 1937ben a Szlovenszkói elbeszélők című antológiában; abban igaza volt, hogy Forbáth és Vozári költészetét a baloldaliakhoz sorolta, sőt Győry Dezsőt „kiátkozta" az akkori szlovákiai magyar Irodalomból stb.l. Még Vozári hetyke, Villon-os hangját gyakran groteszk képeit sem tudta visszautasítani. A Varázslat nélküli lapozva, úgy látjuk: ez a hetykeség — a költészet tiszta érteln ->zésében — megmaradt mindmáig. A Csalhatatlan élet ezt világosan tanúsítja, hiszen „a csalhatatlan élet / újfent csatákat vállal / nagy-hetykén szembeszállna / öregséggel, halállal". Ideje volt már kiadni e válogatott versgyűjteményt (és nemrég versfordításait, A szomszéd kertjét), szinte a költő halála előtti pillanatban. KOVÄCS GYÖZO