Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)
1972-12-11 / 292. szám, hétfő
U gy szerette ezt a hangot! Valahányszor X énekelt, Olga abbahagyta a munkát; a rádió mellé ült, fülét a hangszóróhoz tapasztotta, hogy az énekes lélegzését, legkisebb sóhaját is hallja. Esténként Olga úgy pihente ki a napi munkát, hogy képeslapokat böngészett, és romantikus pózokban megörökített kedvenc énekesének fényképeit nézegette, a szájából kilógó szalaggal, s rajta még romantikusabb frázisokkal. X jóformán minden nap énekelt. Olga meghallgatta minden egyes műsorát, még ha éjfélkor énekelt is. Mindent tudott az életéről. Végigolvasta életrajzait és önéletrajzait, amiket ezek a lapocskák folytatásokban adtak közre. Az énekes minden esetben valamelyik színésznőcskével, valamelyik kolléganőjével volt látható a fényképen, érzelmes pózban, alatta felírás: szeretik egymást. Bármit fecsegjenek is róluk, mindig együtt vannak. Nem bírják egymás nélkül... Olgát fájdalmas mélabú fogta el. Elnézte ezeknek a lányoknak az arcát, és érezte hamisságukat: csak felhasználják X-et, hogy befussanak. Ügy gondolt X-re, mint aki érzelmes természetének áldozata. Még jobban szerette. Kivágés hitvese és szeretője és cselédje. Hogy szerelmüknek titokban kell maradnia. Átolvasta a levelet. Borzongott a gyönyörűségtől. Ez idő tájt X a színházakban forgolódott. Lemezről és szalagról állandóan énekelt; de Olga számára „távol volt" a hangja. Ogy gondolta, majd akkor küldi el a levelet, amikor X visszatér a mikrofonhoz. Egy füzetbe rejtette a levelet a komód fiókjában. Este volt. X maga énekelt. Mialatt énekelt, Olga a levelet olvasta. Kellemes érzés volt. öccse kitépte a kezéből. Kezdte fennhangon olvasni, felkeltve az apa és az anya figyelmét. Olga megbántva és szégyenlősen és megszégyenítve, fülét bedugva, dühösen hordozta végig tekintetét az övéin, akik megbotránkozott és megvető arccal bámultak rá. És öccse tovább olvasott... Vigevanót plakátok árasztották el. Jövő vasárnap Y zenekarral X énekes lép fel a „Lucciola"-ban. Felejthetetlen est, hirdették a plakátok. Olga elhagyta a munkáját, hogy kisestélyit varrjon magának. Az estélyi ruha vénasszonyoknak való, Lucio Mastrcnardi:* FELEJTHETETLEN EST ta fényképeit, megszámozta és egy nagy dobozban őrizgette. Több száz volt belőlük; de különösen egy tucatnyihoz ragaszkodott, ahol X-et megvadult autogramvadászok tömege ostromolja. Elhatározta, hogy ír neki. Tudta, hogy X mázsaszámra kapja a leveleket, s csak néhány érdekes levélre válaszol. Hétről hétre halogatta a dolgot, mert rosszul esett volna, ha X nem érdemesíti válaszra. Egy este aztán hosszú levelet írt neki. Magáról, a munkájáról beszélt; a mélabúrohamokről, amelyek minduntalan rátörnek. Azt írta,' hogy a hangja megvigasztalja. „Mennyire szeretném közelről látni!" — fejezte be levelét. Szattyánbőrt vásárolt; felszabta és levéltárcát varrt belőle; betette a levélbe, és feladta. Néhány nap múlva levelet kapott: neki volt címezve. Apja adta át felbontva, mord arccal. Olga izgatott volt. Ez volt az első levél, amit kapott. Megnézte a boríték hátát, pillantása megállapodott az énekes nyomtatott nevén. A pohárszékre tette a levelet, egy váza alá, és várta a délutánt, amikor az övéi bemennek a gyárba, és egyedül marad. Mindegyre felállt, megnézte a címzést, arra gondolt, hogy X írta, és büszkeség töltötte el, hogy X leírta az ő nevét. A tulajdon keze írása, gondolta. Eszébe ötlött, hogy a postás látta a feladót, és ez hízelgett a hiúságának. Rámosolygott a levélre, öccse odament, keze csupa zsír volt. Kövér pettyek szotyogtak róla, de Olga gyorsan elkapta a levelet. Inkább sértetten, mint ijedten meredt egy pillanatig a pohárszék lapján szétfolyó zsírfoltra. A boríték nem piszkolódott be. Egyedül volt. Leült a kerevetre, kezében a borítékkal. Vastagsága elárulta, hogy fénykép van benne. Az ablakon át vakító napfény áradt be, amit a fal élesen visszavert. Olga felállt, becsukta az ablaktáblákat, s a szoba friss félhomályba merült. Olga megkereste a pohárszéken azt a lapszámot, amely hírül adta, hogy X csak kevés érdekes levélre válaszol. Kívülről tudta a szöveget, de újra el akarta olvasni. Idegesen keresgélt, s dühösen gondolt anyjára, aki kályhatisztításra szokta használni az újságjait. Végül megtalálta. Visszatelepedett a kerevetre. Szemügyre vette a borítékot, amelyet apja barbár módon tépett fel. Ördögmancsok, gondolta. Dobogó szívvel vette ki a fényképet és a levelet. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha zöld tintával írták volna, de örömmel ébredt rá, hogy a szeme tréfát űzött vele. Hosszan elnézte a fiatalember fényképét, aki kéjes arckifejezéssel mosolygott rá. Olgának, barátsággal ez állt az álla alatt, és az aláírás. A levél első szavaira megremegett a gyönyörűségtől. Kedves Olga, — így kezdődött. Olga lassan olvasta, egyenként szürcsölgette a szavakat. Az énekes azt írta, hogy örömöt szerzett neki a levelével; azt írta, ne hagyja el magát, mert szenvedései finom lélekre „mutatnak". Megköszönte, hogy végighallgatja rádióműsorait. És az ajándékot. Viszonzásul megígérte, hogy június 26-án délután négykor a nemzeti adó hullámhosszán egyedül neki, Olgának énekel egy dalt. Mikor a „Passerá"-t énekli, erősen rágondol majd. Mikor tekintete megpihent a népszerű aláíráson, Olga érezte, hogy a szeme könnyes. Elhatározta, hogy bekeretezi az énekes képét. Az ébresztő óra két óra néhány percet mutatott. Az üveges fél háromkor nyit. Várakozás közbén Olga újra elolvasta X levelét. Gondolatai folyton az énekes felé terelődtek. Meghallgatta a „Passerá"-t. 'Sohasem hallotta még enynyi érzéssel énekelni. Próbálta maga elé képzelni a ruhája színét, testtartását a mikrofon előtt, cipője színét. „Ki tudja, milyennek képzel!" — gondolta. A berámázott fényképet a komődra tette. A szoba megtelt mosolyával; a levegő ragyogott az énekes hófehér fogaitól. Lefekvés előtt Olga rá gondolt. „Vajon mit csinál most?" — gondolta. És féltékeny szomorúsággal gondolt a lányra, akivel az énekes éppen bevonul egy elegáns hálószobába. Vetkőzés közben összerezzent a fényképtől. Az volt az érzése, hogy eleven férfi van ott. Jóleső szeméremroham vett erőt rajta. Megfordította a rámát; amikor már ágyban volt, meztelenül, csupán egy szál lepedőbe burkolózva, visszafordította. Kivette a fényképet a keretből és a melléhez dörgölte, szüzességének kellemes tudatában. Vajon az övé lehetek egyszer? — gondolta. Ojabb levelet írt neki. Fülledt szavakkal megírta, hogy mindent eldobna érette. „M/,y édes volna egymás karjába vetni magunkat és leszórni magunkról minden leplet!" Hogy az árnyéka akar lenni; anyja * Az olasz irodalom derékhadához tartozó neorealista író. gondolta. Gonddal szabta és varrta és felpróbálta a tükör előtt. A világos szín a frissesség jóleső érzéséve! töltötte el. Áttetsző selyem mellénykét és érzékien sötét színű fehérneműt vásárolt hozzá. Számlálta a napokat, melyek a felejthetetlen esttől elválasztják; ideges várakozását még idegesebbé tette szülei és öccse gúnyos fagyossága; ráadásul attól rettegett, hogy vasárnap megeredhet az eső. Vasárnap este személyazonossági igazolvánnyal a táskájában ment táncolni. Kilenc felé járt az idő. Köd volt. A táncterem előtti kis téren tömeg várt a zenekar pulmann-kocsijára. Olga félrehúzódva nézte a száz meg száz nőt, akiket felajzott a várakozás; szerelmesen emlegették „őt", s felfegyverkeztek a fényképeivel és tollakkal, készen arra, hogy a nyakába ugorjanak. Ogy vélte, kevesen szebbek nála, de sokan feltűnőbbek. Finom lánynak érezte magát. Negyed tíz. A tömeg a fülét hegyezte minden motorzúgásra a torinói út felől. Olga mindegyre a szökőkúthoz ment, hogy felüdítse arcát. Aztán bekölnizte magát. Szerette volna, hogy X-nek keleti dohányillata legyen. Eszébe ötlött, hogy talán még ma éjjel... de túlságosan szép volt, és Olga babonásan igyekezett másra gondolni. Végül üdvkiáltások közepette megérkezett a pulmannkocsi. Először a zenészek szálltak ki, majd a karmester, legutoljára X, világos ruhában. A zenekar segítségével nagy nehezen utat tört magának, és bement a táncterembe. Olga negyedóráig állt sorban a pénztárnál, mielőtt beléphetett volna. Senki sem táncolt. A tömeg ott szorongott az emelvény előtt, miközben a zenekar játszott. Olga X-et kereste, s egy asztalkánál pillantotta meg, amint a kezek fojtogató sűrűjében autogramokat adott. Megbámulta egyik csuklóján csillogó arany karkötőjét, s a másikon csillogó óráját. Olga csak nézte, s közben arra gondolt, ez az a fiatalember itt előtte, akit aznap is hallott a rádióban. Odament, s a tömegtől eltakarva, megérintette hátát, vállát, fejét. Keze csak egy volt a sok száz kéz közül. Belefáradva az írásba, X az emelvényre lépett, a mikrofon elé. Egy csapásra elült a zsivaj. X néhány óra hosszat énekelt. Két dal között egyik-másik lány a nevét kiáltotta és kacsintott neki, s ő válaszolt. Egy nő felugrott az emelvényre, és meg akarta csókolni. Olga maga is szerette volna megtenni, de a 'szégyenkezés visszatartotta. X eltűnt a színpad mögött, nyomában a nők özönével, köztük Olgával. Karosszékban ült és tréfálkozott rajongóival. Olga remegve közeledett, és odasúgta: „Olga vagyok, a levéltárcás!" X rámosolygott; de, állapította meg Olga fájdalmasan, ugyanígy mosolygott mindegyikre. A terem az énekes nevét skandálta. X újból énekelt. Egy nőre nézett, aki ott illegette magát előtte, és azt mondta, neki énekli a „Passera"-t. Azután engedte magát lefényképezni fűvel-fával, aki vele akarta magát lefényképeztetni. Karonfogva egyik nővel; összeölelkezve a másikkal; közben egy harmadikat simogatott... A szünetben az énekes ismét elvonult a színpad mögé. Olgának sikerült melléje kerülnie. Egy telt idomú lány feltépte a ruhaderekát, és arra kérte az énekest, hogy a mellére adjon autogramot; egyikre írja a vezetéknevét, másikra a keresztnevét. Az énekes félig érzelmes, félig fáradt arckifejezéssel megtette. Olga úgy érezte, terhére van a fehérnemű, a pompás alsószoknya. Szeme égett. Eszébe jutott a táskájában lapuló személyazonossági igazolvány ... Kiment a térre, hogy felfrissítse arcát a szökőkútnál. Az énekes hangja fuvolázva áradt ki a tágas ablakokon. Jól énekelt, de csak úgy, mint annyi más, gondolta Olga mosakodás közben. Visszatérőben látta szívkirályát a klozettre menni egy nővel. Olga bement a terembe. Az est a végét járta. A zenészek éppen szétszedték hangszerüket. Némelyik már el is zárta a tokjába. Néhányan lányokkal jöttek-mentek. Kevéssel később a tömeg elbúcsúzott a zenekartól és az édeskésen mosolygó énekestől. Olga szomorú kiábrándulást érzett. A pulmannkocsl mély zúgással elindult. A tömeg eloszlott, és a tér elcsöndesült. Olga egy padon ült, fülében a „Passera" dallamával és az énekes hangjával. Az övéire gondolt, maga elé képzelte pillantásukat, s inkább itt maradt. Egy vékony égszínkék erezésű, sötét követ bámult. Mikor újra fölnézett, a táncteremből tömött táskás úriembereket látott kilépni, akik elégedett arccal tartotta* gépkocsijuk felé. A felejthetetlen est vállalkozói voltak. Péchi György fordítása FODOR JÓZSEF: Kiáltás Indonéz-föld, Algír s a többi A világot pedzi a tűzi Őrzők, vigyázzatok a strázsán; Az ördög újra csúfot űz! Az őserdőkben és az izzó Homokon gőzt vet fel a vér, Jaj-hangtól rí a néma állat. Agyú-fénytől az ég fehér. Minden percben hull, hull az ember, Pedig a földön béke van! Övó hangok harsama hördül, S a múlt, mint forró rém, rian: S még helyre les a Rossz, mi gyúlhat Ö, fogjátok be, oltsotok! Mert nem lesz többé, ami választ, S a föld, mint máglya, ég, ragyog! Őrzők, vigyázzatok a strázsán. Kik méltók vagytok, emberek! A baj még fortyan, suttog és les, Mint szökni kész vad, szendereg: Óvatlan percre vár csak, orvul, S már itt-ott ugrik és harap Hogy ismert rémétől a szív nyög, S halovánnyá válik a nap! Ö, szörnyű kép, ó tegnap! Ember! Mqgából így kibújt, veszett. Bénákban s özvegy- s árva-hadban, S romban: még friss emlékezeti S levert jókban, kik csüggve mérik, Hogy, mely vitt, mily meddő a hit: Pedig nem könny csak, s gyász az emlék, De példa is, mely int, tanít! Mert enkáron mérvén a rosszat. Kelt ellene hőbb gyűlölet: Míg ölő képén ki nem Izzott, Hallja, a nyugvó, és feled! S ki látta, mint mi, mily csel, érdek, Vak ámítás hozzá az út Az tudja: nem törvény, mi hozza, S másíthatatlan, a háborút! Hogy nyomorult öljön hasonlót. Az aranyért, az olajért, S a szolgaságért: hogy ne múljon. Mint tébolyult, ontsa a vért! Az üzletért: mely, szörnyű láncban, Népet se néz, csak pénzt, cserét A küzdő így kapván szívébe Magagyártotta fegyverét! Ö nem! Nem meddő, mit megéltünk, Mint pilléren, állunk azon: S erő, elszántság, dac, belátás, Mit nyertünk rajta, a haszon! Hogy dib-dábként ne rántson immár Csel, érdek, álság, semmilyen: S ki épít, annak dolga, képe Legyen a lét, történelem! Testvér mind, ki él itt e földön, S kezén kel a Jó, Nagy s a Szép, S nem hord gyűlöletet magában, Egymás ellen a nép s a nép! Eszmétjen hát! S tudja s mutassa, Hogy sorsa enkényén forog, S nem hajtják már, egymást tiporni. Örültek és kalandoroki Párizs, London, Moszkva, Peking! Halld! Egy nép nyújtja ma itt kezétl Egy túlsókat gyötört, ahhoz, hogy Híg volna hangja, s csak beszéd. Fogjunk kezet. A baj kiált, zúg. Legyen minden jó, egy sereg Egy roppant had: a vér s had ellen Halld meg, egész Föld! Emberek! Föl a szent harcra, föl! A perc int! Az Érdek és álszent Sötét, S Pénz fondor mérge mind dühödtebb S az élet vagy halál a tét! Csak vesztésre ítélt a szétszórt És tengő, kishitű sereg: S mint árny, hullnak, ha egybefog mind, A bamba szók s a fegyverek!
