Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-27 / 280. szám, hétfő

HEINRICH BÖLL*: Az üzlet üzlet Feketéző ismerősöm becsületes emberré vált; régen, hónapok óta nem láttam már, és ma egészen más városrészben fedeztem fel, egy forgalmas útkereszteződésnél. Igen szolid színű, csodálatos, fehérre lakkozott fabódéja áll ott, pompás komoly, horganyzott bádogtető védi az eső és a hideg ellen, azalatt , árusít most cigarettát, rágógumit és sok minden mást, immár legálisan. Először örültem, hiszen jő érzés, ha valaki újra megtalálja a helyét a rendes életben. Mert annak idején, amikor megismerkedtünk, rosszul ment a sora, és mindketten szomorúak voltunk. Még az ócska katonasapkát viseltük, s ha éppen akadt pénzem, felkerestem, és olykor beszélgettünk egymással az éhségről, a háborúról. Még egy cigarettával is megajándékozott, ha nem volt pénzem, én pedig néha vittem neki kenyérjegyet, mert akkor éppen követ törtem egy pékmesternek. Ogy látszott, most jól megy a sora. Ragyogó színben volt. Pirospozsgfsan dagadt az arca, s ez csak rendszeres zsírfogyasztás mellett lehetséges, öntudatos a tekintete, és megfigyeltem, hogy hevesen szitkozódva gorombított le és zavart el egy koszos kislányt, mert hiányzott öt pfennigje a rágógumi árához. Közben szakadatlanul forgott a nyelve a szájában, mintha órákon át húsmaradékot kellene kipiszkálnia a fogai közül. Sok dolga akadt — rengeteg cigarettát vettek tőle meg rágógumit. Talán nem kellett volna megtennem, de odamentem hozzá, és beszélni akartam vele. — Ernst — szólítottam meg a keresztnevén. Annak Idején mindenki tegeződött, és a feketézők is tegezték az embert. Nagyon meglepett arcot vágott, élesen végigmért és megszólalt: — Mit óhajt, kérem? — Láttam az arcán, megismert, de cseppet sem akarta, hogy megismerjem. Hallgattam. Ogy tettem, mintha soha életemben nem szólítottam volna a keresztnevén, vettem néhány cigarettát, mivel éppen volt egy kis pénzem, és odébbálltam. Még figyeltem egy ideig. Nem jött a villamosom és nem is volt kedvem hazamenni. Otthon mindig pénzért zavarják az embert. A gazdasszonyom jön a lakbérért, a díjbeszedő hozza a villanyszámlát. Meg aztán otthon nem is szabad rágyújtanom; a gazdasszony mindjárt megérzi a dohányfüstöt, roppant feldühödik, és akkor hallgathatom vég nélkül, hogy dohányra persze van pénzem, de lakbérre bezzeg nincs. Mert bűn, ha a szegények dohányoznak, vagy pálinkát isznak. Tudom is, hogy bűn, éppen ezért csinálom titokban, házon kívül, és otthon csak nagy ritkán, éjszaka, amikor álmatlanul heverek, teljes a csend, és biztos lehetek benne, hogy reggel már nem érezni meg a füstöt Szörnyű, hogy nincs mesterségem. Most ugyanis mindenkinek kell, hogy legyen mestersége. Így mondják. Annak idején mind azt mondták, hogy ez felesleges, csak katonákra volt szükségünk. Most azt mondják, mindenkinek legyen mestersége. Hirtelen. Egyik napról a másikra. Akinek nincs mestersége, arra azt mondják, naplopó. De ez nem igaz. Nem vagyok én naplopó, csak éppen nem akarom azt csinálni, amit rám bíznának. Törmeléket takarítani meg követ hordani. Két óra múlva elönt az izzadság, kavarog a világ a szemem előtt, és ha ilyenkor orvoshoz megyek, azt mondja, semmi az egész. Talán az idegek. Sokat emlegetik most az idegeket. De én azt hiszem, bűn, ha a szegényeknek idegeik vannak. Ha valaki szegény, és idegei vannak, ez — szerintem — több annál, amit el tudnak viselni. Annyi bizonyos, hogy az én idegeim kikészültek: túlságosan sokáig katonáskodtam. Azt hiszem, kilenc évig. Talán tovább is, nem tudom pontosan. Akkor szívesen tanultam volna mesterséget, nagy kedvem volt hozzá, hogy kereskedő legyek. De akkor ... nem is érdemes már erről beszélni. Most meg már ahhoz sincs kedvem, hogy kereskedő legyek. Legszívesebben az ágyon heverek és álmodozom. Olyankor azt számolgatom, hány százezer munkanap kell egy híd felépítéséhez, és arra gondolok, hogy hidat és házat egyetlen pillanat alatt elpusztíthatnak. Minek dolgozni? Ilyenkor értelmetlennek találom a munkát. Azt hiszem, ez őrjít meg, amikor köveket kell hordanom vagy romot eltakarítani, mert új kávéházat akarnak építeni. Azt mondtam az előbb, hogy az idegek teszik, de úgy hiszem, ez az igazság: nincs értelme. Nekem voltaképpen mindegy, mit gondolnak. De borzalmas, ha soha sincs pénze az embernek. Egyszerűen kell hogy legyen pénze. Anélkül nem megy. Ott az árammérő, és lámpa van a szobában, természetes, hogy néha kell a világosság, egyet kattintok, és odalent máris pénz folyik kl az égőn. Akkor is fizetni kell, ha nem gyújtja meg az ember a lámpát; az árammérőért is bért szednek. És általában a bér. Ugy látszik, kell hogy legyen szobám. Először egy pincében laktam, nem volt rossz, szereztem kályhát, és loptam brikettet. De aztán felfedezték, kijöttek az újságtól, lefényképeztek, és a kép alatt cikket közöltek rólam ezzel a címmel: „Egy hazatérő nyomorog Kénytelen voltam elköltözni. A lakáshivatali ember azt mondta, ez presztízskérdés számára, és el kellett fogadnom a szobát. Természetesen azért néha keresek pénzt. Világos. Bevásárlásokat intézek, brikettet szállítok és takarosan lerakom a pince sarkába. Pompásan értek a brikett kirakásához, és olcsón elvégzem. Ezzel persze nem keresek sokat. Sohasem elég a lakbérre, csak néha futja a villanyszámlára, néhány cigarettára és kenyérre... A sarkon álldogálva minden eszembe jutott. Immár becsületessé vált feketéző barátom olykor gyanakodva pillantott felém. Nagyon jól ismer ez a disznó, amennyire csak ismerheti egymást két ember, ha két éven át szinte naponta beszélgetett. Talán azt hiszi, Az élő német prózairodalom egyik legkiválóbb mestere, mx 1972. 6vi irodalmi Nóbeldíj elnyerője. meg akartam lopni. De olyan hülye már nem vagyok, hogy ott lopjak, ahol annyi ember nyüzsög, minden pillanatban befut egy villamos, és még rendőr ls áll a sarkon. Egészen másféle helyeken lopok én, mert természetesen lopok néha, szenet vagy más ilyesmit. Fát is. Legutóbb még egy kenyeret is elemeltem az egyik pékségből. Hihetetlenül gyorsan és egyszerűen ment. Egyszerűen fogtam a kenyeret és kimentem, nyugodtan lépkedtem, csak a következő sarkon kezdtem futni. Már idegei sincsenek az embernek. De hát csak nem állok neki lopni egy ilyen sarkon, noha olykor egyszerű az ilyesmi, de tönkrementek már az idegeim. Sok villamos jött, az enyém is, és jól láttam, hogy Ernst titkon odanézett, amikor az enyém jött. Ez a disznó nagyon jól tudja még, melyik az én villamosom! En csak eldobtam az első cigaretta csikkjét rágyújtottam a másodikra, és tovább álldogáltam Szóval már ott tartok, hogy eldobom a csikket. Am ott ólálkodott egy ember, felszedte a csikkeket, az ember gondoljon a bajtársaira. Akad még, aki felszedegeti a csikkeket. S nem mindig ugyanazok. A hadifogságban csikkszedő ezredeseket is láttam, de ez az ember nem volt ezredes. Megfigyeltem. Olyan rendszere volt akár egy hálójában lesben ülő póknak, valamelyik romhalmazban ütötte fel a főhadiszállását, s mihelyt befutott vagy elindult egy villamos, kijött, a legnagyobb lelkinyugalommal végigsétált a járdasziget előtt, és begyűjtötte a csikkeket. A legszívesebben odamentem volna hozzá beszélgetni, mert éreztem: hozzá tartozom. De tudom, hogy nincs értelme, semmit sem mondanak ezek a fickók. Nem tudom, mi lelt, de ezen a napon egyáltalán nem volt kedvem hazamenni. Már ez a sző is, hogy: haza: Ogy éreztem, minden mindegy, elengedtem a következő villamost is, és rágyújtottam még egy cigarettára. Nem tudom, mi a bajunk. Egyszer talán felfedezi egy professzor, és megírja az újságban. Azok mindenre tudnak magyarázatot. Bár olyan jó idegeim lennének még a lopáshoz, mint a háborúban. Akkor simán és gyorsan ment. Akkor, a háborúban, ha akadt valami ellopnivaló, mindig neki kellett vágnunk. Azaz kijelentették: ezek majd nyélbe ütik, és mi mentünk lopni. A többi csak velünk evett-ivott, küldte haza a szajrét, de nem lopott. Nekik épségben maradt az Idegzetük, és makulátlanul fehér a mellényük. Amikor aztán hazajöttünk, ők kiszálltak a háborúból, akár egy villamosból, amely éppen a lakásuk előtt lassít egy kicsit, leugrottak, és meg sem fizették a viteldíjat. Bekanyarodtak, beléptek a házba, és — no lám — még állt a forgóajtó, csak egy kis por rakódott a könyvekre, az asszony krumplit őrzött a pincében, befőtt is volt még. Az asszonyt megölelték egy kicsit, ahogy illett, másnap reggel pedig elmentek érdeklődni: üres-e még az állás. Az állás még üres volt. Semmi hiba, a betegpénztár igazolja a jogfolytonosságot, kissé nácitlanítja magát az ember, csak úgy, ahogy elmegy a fodrászhoz, és levágatja a megúnt bajuszt. Rendjelekről, sebesülésekről, hőstettekről meséltek, és megállapították, hogy ezért mégiscsak helyre legények; végtére csupán a kötelességüket teljesítették. Már ismét forgalomba kerültek a villamos-hetijegyek — legbiztosabb jele, hogy igazán minden rendben van. Mi meg közben tovább utaztunk a villamoson, és vártuk, mikor érkezünk olyan ismerős állomásra, ahol megkockáztathatjuk a kiszállást — de nem jött ilyen megálló. Néhányan egy darabig még velünk utaztak, de rövidesen ők is leugrottak valahol, és úgy teltek, mintha célhoz értek volna. De mi csak utaztunk tovább és tovább, a viteldíj automatikusan emelkedett, s a tetejébe még egy nagy és súlyos csomagért is meg kellett fizetnünk az árat: a Semmi ólmos tömegéért, amit magunkkal kellett cipelnünk; és seregestől jöttek az ellenőrök, mi pedig csak a vállunkat vonogattuk, meg az üres zsebünket mutattuk. Nem lökhettek le minket, mert túlságosan gyorsan robogott a szerelvény — „és hát emberek vagyunk" —, de felírták a nevünket, felírták, újra meg újra feljegyezték, s a szerelvény egyre sebesebben robogott. Az agyafúrtak még gyorsan leugrottak valahol, egyre kevesebben maradtunk, és egyre kevésbé volt bátorságunk és kedvünk kiszállni. Titkon elhatároztuk, hogy mihelyt elérkezünk a végállomásra, ott hagyjuk a csomagunkat a villamoson, hadd árverezze el a talált tárgyak hivatala, de nem jött a végállomás, a viteldíj mindig magasabb, a tempó mindig sebesebb lett, az ellenőrzősereg pedig mindegyre bizalmatlanabb, hiszen rendkívül gyanús pereputty vagyunk. A harmadik cigaretta csikkjét is elhajítottam, és lassan odaballagtam a megállóhoz; most már haza akartam utazni. Szédültem; tudom, nem kellene anynyit dohányozni éhgyomorra. Nem néztem már oda, ahol az egykori feketéző immár legális üzletét folytatja; biztosan nincs is jogom haragra, neki sikerült, leugrott, nyilván a kellő pillanatban, de azért nem tudom, miért kell ráripakodni, a gyerekre, akinek hiányzik öt pfenningje a rágógumi árához. Lehet, hogy ez hozzátartozik a legális kereskedelemhez, nem tudom. Mielőtt befutott volna a villamosom, újra előjött a szaki is, a legnagyobb lelkinyugalommal megjelent a járdasziget elején, végigsétált a várakozók arcvonala előtt, és felszedte a csikkeket. Tudom, nem szívesen látják ezt. Kellemesebbnek találnák, ha nem lenne Ilyesmi, de van ... Csak beszállás után néztem vissza még egyszer Ernstre, de ő elfordította a fejét és kiabált: — Csokoládét, bonbont, cigarettát, tessék, minden jegy nélkül kapható! Nem tudom, mi lelt, de meg kell mondanom, azelőtt jobban tetszett nekem, amikor még senkit sem kellett elküldenie, mert hiányzott öt pfennigje; de hát most igazi üzlete van, és... — az üzlet — üzlet. 1950 VAJDA GÁBOR fordítása Stouüt Mihály: Térkomp>ozíció Illyés Gyula: A jog Jogod van mindenhez, jogod míg ezt a köntöst hordozod ezt a hatalmat, örökséget, ezt a lobogó szegénységet, mely homlokodra onnyiszor csap, szorít parázsló koronát és nyomja markodba a düh vad tűzvésszel töltött jogarát. Légy büszke rájuk, szívbeli vágy, cél, rendelés, jelei, országé, melyért küzdened kell bitorló vad szörnyetegekkel — fölkészülj rá, s hogy ki se lásson az aljnép szürke köpenyét terítsd válladra s vedd kezedbe a mesék minden fegyverét. Kígyózsírt, lószőrt, őseid fondorlatát, tanácsait kívül a falkán: hős, szabad vagy, ha győztél, ne félj, föloldoznak, ravasz légy hát, — ha kell kegyetlen, csodát kell mívelned, csodát! mert ha nem: — körben kilenc hóhér emeli máris pallosát. Ö szép, ó édes, büszke jog, megvetni minden gazdagot! gőgjük fönnfénylő ékességét kegyük bódító közelségét, mint egykor ők anyád kendőjét s cseléd édesapád szagát — s érezni jó bosszút mögötted, hü hadat, mely tüzel, kiált. Eljutsz bármeddig, le ne tedd ezt a köntöst, mely fölemelt, ezt a koronát, soha semmi ne legyen elég engesztelni, — a lázadást, mely ama végső órán is dacosan mered készítve összezárt fogakkal konok, kemény kérdéseket. (1933) 1972. XI. 23