Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-26 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

o GYŐRFFY LÁSZLÓ: Bódog Imre és társai ügyében újabb ítéletet hirdetett a járási bíróság. Az ítélethirdetés után páTSOros közlemény jelent meg a járási újságban. Kezamben tartom az újságot, olvasom a hátsó oldalon a bírósági közleményt. Épp egy utcasarkon állok, a kisváros egyetlen parkja mellett, erősen süt a nap, tavaszodik, a tér padjain anyák ülnek, gyerekkocsit ringatnak, könyvet vagy újságot olvasnak, a park másik oldalán a kocsma előtt férfiak támaszkodnak a fal mellett, sörös krigliket szorongatva a kezükben, összehajtom az újságot, elindulok a park salakos útján, leülök egy padra. Magányosan szuszogva bóbiskol egy öreg, borostás férfi. A közleményben az állt, hogy Bódog Imra és társai ügyéjen perújrafelvétel történt. A tárgyalás folyamán kiderült, hogy az áldozatot nem az áldozat apósa, Bódog Imre, hanem feleségének szeretője, Juhász Béla ölte meg. Az áldozat apósát, az öreg Bódogot felmentették. Az ügyvéd aktatáskáját hóna alá szorítva nézte az öreg Bódog kezét, ahogy a térdét simogatja. Az őr tőlük pár méternyire, a fal mellett sétáit. Bódog hallgatott és a földre bámult. Az ügyvéd ingerült mozdulattal megigazította az aktatáskáját: — A felesége már nincs börtönben — mondta. Az öreg most felemelte a fejét: — Hát hol? — Beteg. — Mi baja? — Az idegei. Kórházba vitték. Érti már? Holnap csak magát és a lányát hallgatják ki. És ne fecsegjen megint össze-vissza. Egy kisebb helyiségben tartották a tárgyalást. A perújrafelvétel után. Itt padok sem voltak. Tavaszodott. Az ablakon bevert a napfény, pontosan az U-alakú bírói asztal és a vádlottak hosszú padja közé az olajos padlóra. A fényfolt közepén állt az öreg Bódog lánya. Vagy tíz perce állt már ott és válaszolt a kérdésekre. Amikor felállt a kopott, zöldszínű fapadról, tenyere alatt nedvesen villant a pad széle és ránézett az apjára. — Hogy került magukhoz a férje? — kérdezte már másodszor a vád képviselő] 3. — A háború alatt. Egyszer csak jött. Nem sokat tudott magyarul. Nem volt katonaruhában. Az apámmal beszélt. Az apámé volt a hegyben a legnagyobb szőlő. Beállt dolgozni. Én még akkor kislány voltam. Este mindig találkoztunk az asztalnál. Vacsora után az anyámmal lefeküdtem, ők meg kint maradtak. Ittak. Néha kiment a ház elé, leült a kút szélére és német marsokat énekelt. Senki nem lakott a közelben, de az apám olyankor mindig hangosan kiabált vele. — Az asszony lélegzetnyi szünetet tartott, aztán folytatta: — Egyszer az apám bement Kapósba. Akkor már nagylány voltam. Ö, az anyám meg én maradtunk otthon. Az apám csak késő éjszaka jött haza... Már nagylány voltam... — Elhallgatott. A tenyerét a ruhájához dörzsölte. — Aztán elvatt — mondta. — Az apám odaadott neki. Már magyarul is megtanult. Elég fiatalon került hozzánk, hát könynyen tanult. — Tudja, mi volt az a két tetovált betű a hóna alatt? — Katona. Német katona. — Nem azért akarták megölni? Az ügyvéd a kérdés feltevése ellen tiltakozott. A bíró helyt adott a tiltakozásnak. — Miért ölték meg? — kérdezte az asszonytól a bíró. — Vart. Engemet is meg az anyámat is. Csak az apámmal beszélt, Annak meg mindegy volt. Akkor rúgott be, mikor közösbe ment a szőlő, azóta ki se józanodott. — Tudja mit csináltak a német katonák, akiknek két betű volt a hónuk alá tetoválva? — Nem. Most a vád képviselője tiltakozott. A bíró elutasította. — Háború volt, amikor hozzánk került — mondta később az asszony —, aztán apámmal együtt ivott. Amióta közösbe ment a szőlő, az apám nem törődött velünk. Sokszor elment hazulról. Le a faluba. Ö meg fent maradt velünk, Ivott, olyan pattogó német dalokat ordibált, és ha szóltunk neki, megverte az anyámat meg engem ls. Esta kiült a kútkávára és énekelt, ha szóltunk, ütött. Azért csináltuk. — Milyen kapcsolatban vott Juhász Bélával? Az asszony egy pillanatra hallgatott, kezét a ruhájához dörgölte. Megint az apjára nézett. — Azt kérdeztem, milyen kapcsolatban volt Juhász Bélával? — Ogy ígérte, majd elvesz — mondta az asszony. — Maga biztatta, hogy ölje meg az áldozatot? — kérdezte a bíró. Az ügyvéd tiltakozni akart a kérdés ellen, de az asszony gyorsan rávágta: — Tette az akkor magától is. Az öreg Bódog az olajos padlót bámulta. Egyszer sem emelte fel a fajét. Göröngyös kaptató vitt a hegygerinc felé. Azon botorkált felfelé. Részeg volt. Két asszony jött vele szembe. Megálltak, kikerülték, rábámultak. — Hát maga? — kérdezte az egyik. Az öreg Bódog nem válaszolt, eldülöngélt mellettük. A kaptatót szegélyező sűrű akácfáktól alig lehetett látni a vidéket. Ahogy felért a hegytetőre, nehezen fujtatva megállt: körben szőlőtáblák húzódtak, a táblák szélén ágaskodó, alacsonytörzsü barackfák. Az egyik vágó mentén lerövidítette az útját. Gardénia és galagonya cserjék szegélyezte tisztáshoz ért. A magas fűben a bürökkóró és kék búzavirág fölött az erős napsütésben méhek, dongók zizzentek, és az öreg kaszáló járása alatt zümmögve szétrebbentek. Egy tisztás túloldalán bukszusbokroktói kerltetten 4Ut a ház. Kapu helyett nyílás maradt a bokrok köFOLOTT zött. A bejárati ajtó mellett, a házfal tövében szamárkóró és magas dudva terpeszkedett. Kilincsével egymagasságban alacsonyan vágott bedeszkázott ablak. Több apró darabbal zárták el az ablaknyílást; a legfelső egyik oldalán lazulva lefelé himbálódzott. Az öreg a magas gyíksásban a bejárati ajtó felé botladozott. Beszögelték. Hiába rángatta a vaskilincset, nem engedett az ajtó", csak recsegett. Bezárták. Beszögelték. A saját portáját. Ahogy a kilincset rángatta, csikordult a gyomra is. Ma még semmit nem evett. Csak bor volt a gyomrában, meg pálinka. Savanyu, kocsmai bor. A féldeciket nem számolta. Ahogy kijött a börtönből, rögtön agy kocsmát ke. resett. Túl élesen vert a tavaszi napfény az arcába, elszokott a fénytől, hunyorgott is: hol a szárazság, hol meg a szabadulás kaparászott a torkában. Belesett az ablakmélyedésben fityegő deszka feletf a házba. A törött üvegen át csak az asztalt látta, meg a konyhaszekrényt. Megint az ajtóhoz ment és belerúgott. Negyedbe fürészalt akáctörzs hevert a fedetlen kútkáva és a házfal között. Érte botorkált és az ajtóhoz cipelte. A zár körül kezdte döngetni, de csak porfelhő és fasziiánk csapódott a levegőbe. Belerúgott. Hirtelen a sarokvasaknál engedett a fa: kifordult az ajtó, alig félméternyi rést hagyva megakadt a földön. Az öreg bepréselte magát a földes konyhába. Körültámolygott, a szoba felé nyíló ajtóhoz dülöngélt. Benn a szobában hűvös és sötét volt. Néhány lépés után belebotlott az ágyakba. Gyorsan, ijedten visszaosont a konyhába Egy bádogkancsót felemelve a csikótűzhelyről, kiment az udvarra. A kútkáván állt a vödör. A lánc jó darabon a kútba lógott. Vlzat húzott. A lyukas vödörből hangos csurranással folyt vissza a víz a kútba, amennyi benne maradt, abban megmerítette a korsót és lebámult a völgybe. Arra. ahol a domb tövében az erő kezdődik. Izzadt. Visszament a házba. Egy ideig a konyhában és a szobában téblábolt, aztán az ágyakhoz tapogatózva, ruhástul lefeküdt. Amikor felébredt, a kifordított ajtóhoz ment, belebotlott egy kis négylábú székbe — ez nekiütközött valami bádogvödörnek — és maga után hagyva a csörömpölő zajt, kiment a házból. A kút mellett odébblökte a földön heverő kancsót és a láncon lógó vödröt a szájához emelte. Remegett a karja, mikor a vödör alján maradt vizet itta. Ahogy visszatette a vödröt a kútkávára, kis időre lefelé bámészkodott a völgybe, aztán a ház alatt húzódó pinceajtó felé indult. Csak az ajtón faragott nyíláson kukucskálhatott befelé, mert a pinca le volt zárva. Kiszáradt hordókat, görbült, széteső dongákat takart a hűvös homály. Tapogatta egy ideig az ajtót, forgolódott maga körül, végül legyintett. Körbejárta a házat, a ház mögött húzódó gyomverte szőlőt. Babrált a tőkék között, káromkodott: — A rosseb egye meg! Se metszve, se kötözve nincsenek a tőkék, a karókat ellopkodták. — Hogy ne lássa, otthagyta a szőlőt, a ház környékét és magindult lefelé a völgybe. Koraesti holdfény verte már a hegytetőt, mikor visszafelé dülöngélt. Lihegett és a tavaszi virágfürtöktől nehezült útmentl akácfák felé köpködött. Közel a házhoz elbotlott. Két növendékfa között vékony drót csillogott, nem látta. A házat övező bukszusbokrok felől gyerekek visítoztak: — „Gyilkos, gyllkosl" Egy ideig a földön maradt és ahogy feltápászkodott, nagy csomó földet markolt a keze. A bokrok felé hajította. Káromkodott. Aztán a kertben a kút mailett még megállt, de nem látott semmit. — Gyilkos, gyilkos! — hallatszott a sivalkodás a bokrok felől. , Bedülöngélt a házba. A konyhában forgolódott, tapogatózott egy Ideig: gyertyát és gyufát kotort elő a szekrényből, világot gyújtott. Alig lobbant a gyertya fényre, mikor a kémény felől egyenetlen dübörgés remegtette a kürtőt. Fentről, a háztatő felől. Elnyújtott, vékony huhogás követte az egyenetlen dübörgést és megint a sivalkodás: — Gyilkos, gyilkos, megölted a Vogelt, megölted a feleségedl Gyilkos!" Az öreg kirohant a ház elé. Felerősödött a baglyokat utánzó huhogás, kövekkel dobálták, ő meg kapkodta a karját az arca elé és ordibált, valahova fel, a sötétbe, az ég felé Berohant, vissza a házba. Egyszerre megszakadt a huhogás és zörgés. Az öreg imbolyogva figyelt a földes konyha közepén, csak a gyertya sercegését hallotta. Csand volt. Állt. Figyelt. — A kórházba kell mennem — motyogta maga elé. — Ha lát, hazajön. O . A kórházépület előtt a szélesre tárt vaskapunál, félkörben álltak. Az ablakból férfiak, nők hajoltak ki, a kerítés felé kiáltoztak, türelmetlenkedtek, nem 1972. XI. 28. Szél Ferenc: A kis Duna partján című sorozatból