Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-21 / 275. szám, kedd

• •^••••••••••••[in -ÚJ FILMEK• ••••••••••••••ED FEKETE TOLLÚ, FEHÉR MADÄR A csehszlovák—szovjet barátsági hónap egyik legkiemelkedőbb filmbemutatója a Fekete tollú fehér madár című alkotás, az 1971. évi moszkvai nemzetközi filmfesztivál aranydíjával kitüntetett költői szépségű drámai története. A kijevi Dovrendező híres elődjei, Dovzsenko és Paradzsanov útját járva, művében a folklór és a népballada elemeit ötvözi eggyé. A filmet a háború és a szerelem motívumai szövik át, az események és az egyes figurák jelképekké magasodnak benne. A Fekete tollú, fehér madár című szovjet film két főszereplője zsenko-stúdióban készült színes film egy Kárpátokon túl élő bukovinai hucul parasztcsalád egy évtizedét jeleníti meg: tíz évet, tíz, fájdalommal és reménységgel, véres harccal terhes esztendőt sűrít lírai képsorokba. Látszólag csak egyetlen szegény parasztcsalád történetét meséli el, de hőseinek sorsában, tragédiájában egy egész falu, egy nép története sűrűsödik. A hajdani Bukovinában vagyunk; a Zvonar-család sorsán keresztül 1939 mozgalmas napjaitól kezdve tíz esztendő kavargó történelmi eseménysorozata elevenedik meg előttünk: a királyi Románia uralma alatt sínylődő nép, Bukovina egyesülése Ukrajnával 1940-ben, a rövid ideig tartó megújulás, új élet, a második világháború kitörése, ukrán nacionalista bandák fegyveres harca a szovjet köztársaság megdöntésére, a királyi román csapatok visszatérése, a németek megjelenése, banditák garázdálkodása, majd Bukovina felszabadítása, a fegyverropogást felváltó munka zaja, a megbékélt jelen 1949-ben. E tíz esztendő mozgalmas története tükröződik Jurij Iljenko filmjében, aki különös érzékenységgel, sajátosan közelítette meg egy család s ezen keresztül egy ország drámáját. A Bonyolult történetet dolgoz fel Jurij Iljenko, de ezt a megrendítő és felemelő történetet balladai tömörségű és egyszerűségű képsorok révén tárja elénk. A képek beszédesek, az ember és az őt körülvevő táj szerves egységbe olvadva valóságos képzőművészeti kompozíció, eleven tabló. A gyönyörködtető képek azonban nem öncélúak, szerepük, mégpedig a szereplőkkel egyenértékű jelentőségük van. Szimbolikus a Zvonar-család sorsa, akárcsak a barikád két oldalára került testvérek harca, mely a nép megosztottságát jelképezi. A népballadák fennkölt szépségére emlékeztető film mentes minden sallangtól, a forma és a tartalom szerves egységét megteremtve, a rendező keserű vallomást tesz a múltról, a nyomorúságos évekről és arról vall, mit jelent az ember számára a szovjethatalom. A rendkívül szuggesztív, nagyszerű filin stílusán érződik, hogy J. Iljenko maga is operatőr volt, tehát a cselekményt inkább láttatja, mint elmeséli. Az értékek között kel! említeni néhány színészi alakítást, elsősorban Ivan Mikola j csuk, Bugdan Sztupka, Mihail Iljenko, Vaszilij Szimics és Larisza Kadocsnyikova játékát. A KATONA VISSZATÉRT A FRONTRÓL Nyikolaj Gubenko színész rendezői bemutatkozása ez az epikus életkép. Története a háború utolsó heteiben játszódik és két rokkant katonáról szól, akik a frontról térnek haza. A film a győzelem tavaszát tárja elénk, a rokkantakat szállító első vonattól a béke első napjaiban hazatérők vonatáig. A háború már vége felé jár, de még nincs vége a nyomorúságnak, a szenvedésnek. Családok pusztultak el, falvak haltak ki, lerombolt házakat hagytak maguk után a megszállók. Egy i'yen faluba érkezik Nyikolaj, a harcban félkarját vesztett tanító és Iván, a családját vesztett ács. A filmben kettőjük sorsát nyomon követve szemtanúi lehetünk az újjáépítésnek, mellyel a rendező azt érzékelteti, milyen nehéz volt a háború után az életet újrakezdeni. A Szergej Antonov novellája alapján forgatott film egyszerű, de éppen ebben az egyszerűségében rejlik szépsége. Szomorú történet, mert a mérhetetlen szenvedéseket idézi, mégis optimista kiesengésű, mert a két sebesült önfeláldozó munkájában, a meggyötört falu felemelkedésében a nap töretlen akaratereje jut kifejezésre. Nyikolaj Gubenko — akit színészként legutóbb Az igazgató című filmben láthattunk — rendezőként váratlanul nagy művésznek bizonyult. A film egyik főszerepét 'is ő alakítja, egyszerűen, eszköztelenül. Remek a másik két főszereplő is: Mihail Gluzszkij és Irina Mirosnyicsenko. —y m

— TUDOMÁNY, A FÉNYKÉPEZŐGÉPEK „SZEME // A mindkét oldalon domború, közönséges üveglencsét először Gardano olasz tudós használta vetített kép alkotására. Akkori „kamerája" egy elsötétített szobából állt, amelynek falába kis lyukat fúrt, és ebbe helyezte a nagyítóüveget. Az így előállított képen azonban az egyszerű üveglencse minden optikai hibája jelentkezett: a torzítás a kép szélein (a kört például elliptikusan, a négyzet oldalait homorúan vagy domborúan ábrázolta) a nem kielégítő képélesség, a középen élesre állított kép széleinek életlensége, a pontszerű képelemek vonallá torzulása stb. Ezeket a hibákat csak a XIX. század elején sikerült részben kiküszöbölni. H. Chevalier francia optikus volt az első, aki 1929-ben két különböző fénytörő képességű lencséből a fényképezés későbbi feltalálói (Niepse és Daguerre) részére összetett lencsét szerkesztett. Nagy haladást jelentett Petzval József matematikus 1841ben szerkesztett, az akkori viszonyok között rendkívül fényerős (1:3,4) objektívje, amelyet sokáig mint a világ legjobb arcképlencséjét emlegették és javított változatban ma is alkalmazzák vetítőgépekben. Ez idő tájt a matematikusok már tudták, hogy az optikai hibák kiküszöbölése, Illetve erős csökkentése csak több, gondosan kiszámított görbületit és fény törésű, lencse összeépítésével, tehát az úgynevezett objektívvel lehetséges. Paul Rudolph német matematikus, aki a jénai Zeiss optikai gyárban dolgozott, 1890-ben már kielégítő objektívet készített. A mai objektív — a fényképezőgép „szeme" — különleges üvegfajtákból készített lencserendszerből áll, s az egyes tagok alakját és méretét bonyolult matematikai számítások alapján határozzák meg. A szerkesztés elve általában az, hogy például az egyik domború lencsetag optikai hibáit a másik ellentétes hatású — tehát homorú — lencsetag kiegyenlíti, illetve a minimumra csökkenti. Teljesen hibamentes objektív azonban ma sem létezik, mert a teljesítmény bizonyos irányú növelése más hibák jelentkezésével jár. A korszerű objektíveket fényképezőgépekben, filmfelvevő és tv-kamerákban használják. Legfontosabb típusaik a normál, a tele- és a nagylátószögű objektív. A normál objektív a fényképezőgépek és a filmfelvevők általános célra szolgáló alaplencséje. Gyújtótávolsága kb. egyezik a kamera által készített negatív átlójával. Látószöge mintegy 45 fok, fényereje az olcsóbb gépeknél 1:3,5, a drágábbaknál 1:2. Ezzel a típussal lehet a legnagyobb élességet és a legtisztább rajzot elérni. (Az objektív a ráeső fénysugarakat egy pontban gyűjti össze. E pontnak a lencsétől való távolsága a gyújtótávolság. Fényerő az objektív fényátbocsátó képességét jelző szám: az objektív átmérőjének aránya a gyújtótávolságához. Minél kisebb ez az arány, annál nagyobb a fényerő. Látószög az a szög, amelyet az objektív a térből, a témából befogni képes. Nagyságát fokokban adják meg.) A jelenleg ismert legkiválóbb rajzú objektívek négylencsés típusok, de maximális fényerejük csak 1:2,8. Ez pedig nem felel meg minden célra, ezért más típusú objektíveket is kellett szerkeszteni. Igy születtek az 1:2, 1:1,5 és ennél is fényerősebb objektívek, amelyek hat-hét lencsetagból állnak. Emiatt meglehetősen drágák, s teljesen nyitott állapotban csak közepes minőségű képet adnak. Miért van szükség a rendkívül nagy fényerőre, ha azt ilyen drágán kell megváltani? Elsősorban azért, mert e nagy fényerejű objektívek az úgynevezett fennálló világításnál — tehát zárt helyen, gyengébb fénynél (például színházban, hangversenyen, étteremben, lakásban, sportstadionban vagy az esti utcán stb.) is lehetővé teszik felvételek készítését. Jelentősen hozzájárult a nagy fényerejű objektívek fejlődéséhez a színes fényképezés előretörése is. A jelenlegi színes filmek érzékenysége ugyanis még jóval alatta marad a fekete-fehér anyagokénak, tehát itt ismét nagy fényerejű lencsére van szükség. E tényezők és a nemzetközi versengés eredményeként folytonosan új, nagy fényerejű objektív típjisok születnek, illetve a régebbi kisebb fényerejűeket fényerősebbekké alakítják. Jelenleg a japán Canon 50 mm gyújtótávolságú normál objektív vezet 1:0,95 óriási fényerővel. E hét lencsetagból álló objektív csaknem négyszer fényerősebb, mint az Európában gyártott maximális fényerejű Pancolar objektív, amelyet a jénai Zeiss-gyár készít 1:1,4 fényerővel, 55 mm gyújtótávolsággal. A nagylátószőgű objektívek a téma nagy részét sűrítik össze egyetlen képbe, vagyis jóval többet fognak be, mint a normál objektív. Látószögük a típustól függően rendkívül változó (65—180 fokig terjed), de különleges (például meteorológiai) célra ennél nagyobb látószögű objektíveket is készítenek. Elsősorban ott alkalmazzák őket, ahol szűk helyen nagy kiterjedésű témát kell egy képbe befogni. A teleobjektívek, tükrös távlencsék olyan távcsőszerű hatással rendelkező lencsék, amelyek a távoli tárgyakat közelebb hozzák, és nagyobbra ábrázolják n negatívon. Fő alkalmazási területük: az életből ellesett pillanatképek, állatképek, sport- és tájképek, portréfelvételek készítése. Minél hosszabb a negatív méretéhez viszonyított gyújtótávolságuk, annál erősebben nagyítják fel a témát. A fotoriporterek, állatfényképészek kisfilmes géphez ilyen tízszeres nagyítást adó, 50 cm gyújtótávolságú teleobjektivet, esetleg húszszoros nagyítású, 1 métereset is használnak. A kisíilmes gépek objektívjei aránylag könynyűek, a középméretű gépek lencséi azonban már több kiló súlyúak. A teleobjektívek hosszának szinte alig van felső határa. Amerikai riporterek két személy által vállon vihető 1,5—2 méter gyújtótávolságú, 30—40 kg-os teleobjektíveket is használnak távoli témák, például rakétakilövések, atomrobbantások fényképezésére. Katonai felderítés céljából a második világháborúban a németek 13x18 cm-es fényképezőgépekbe épített 3 méter gyújtótávolságú óriás-lencsével fényképezték Leningrádot kb. 10 km távolságból. A La Manche-csatorna francia partján pedig betonbunkerbe 11, 33 és 50 méterest!) objektív-kolosszusokat építettek be egy 22 km-re fekvő angol kikötő fényképezésére. A 33 méteres objektív átmérője 3 méter volt. Napjainkban a hírhedt U-2-es amerikai kémrepülőgépek 2,5 méter gyújtótávolságú különleges teleobjektívvel 15—20 km magasságból fényképeznek, és a felvételen állítólag még a földön álló ember is felismerhető. Különleges csoportot képeznek a gumiobjeklívek, amelyek gyújtótávolsága — bizonyos határokon belül — folyamatosan, mintegy gumiszerűen változtatható, nyújtható. Elsősorban filmfelvevőkben alkalmazzák. E rendkívül komplikált, nehéz objektívek 10—16 lencsetagból állnak, élességállítás, illetve a gyújtótávolság beállítása közben egyes lencsecsoportok folyamatosan elmozdulnak benne. Viszonylag drágák, jelenleg főként japán gyárak készítenek ilyeneket. Fő előnyük, hogy a mozgó témát könnyű "követni velük anélkül, hogy annak méretei a képen eltávolodás következtében csökkennének. VÉDEKEZÉS A RADIOAKTIVITÁS ELLEN Jelenet A katona visszatért a frontról című szovjet filmből A Nap és a csillagok messzi világából elemi részecskék áramlanak bolygónk felé, a levegő, a talaj, a fű, a fa, táplálékunk, vizünk mindmind tartalmaz radioaktív atomokat, amelyek szüntelenül parányi részecskéket lövellnek felénk. Ez a kozmikus sugárzás és környezeti radioaktivitás, amely körülölel bennünket, amelynek ritka tengerében fürdünk, aszerint változik, ahogy az otthonunkul szolgáló makro- és mikrotérség. Mindez éppen úgy hozzátartozik az életünkhöz, mint a levegő vagy a víz. A toulouse-i orvosi fakultás egy érdekes kísérlete meggyőzhet erről. Egysejtűek két kolóniáját tenyésztették ki eltérő körülmények között: az egyiket ólomfaiakkal körülvett tartályban, a másikat szabad levegőn. Az utóbbi a természetes sugárzás jótékony hatása alatt gyorsabban fejlődött, mint a másik. Feltételezik, hogy a sugárzás és a radiofktivitás fontos szerepet játszik a földi élet formáinak létrehozásában is. Ám ha a környezetben mesterségesen előidézett radioaktivitás is keletkezik, ez a természetessel összegeződve már több, mint amennyihez létünk kezdete óta hozzászoktunk, sőt sok esetben több, mint amennyit el tudunk viselni. Radioaktív anyagok kerülnek a környezetbe mindenütt, ahol urániumot bányásznak vagy dolgoznak fel, a nukleáris reaktorokban, az izotópok termelése és felhasználása során számos ipari üzemben, bányában, kutatóhelyen, kórházi laboratóriumban stb. A rövid felezési idejű radioaktív anyagok eltüntetése nem gond: radioaktivitásuk hamar elenyészik a sugárbiztos „temetőkben". A munka folyamataiban keletkező radioaktív anyagoknak ura marad az ember — nem így a nukleáris bombák robbantásakor keletkező mesterséges radioaktivitásnak. Az ily módon keletkezett radioaktív anyag a levegőn, más anyagokon, főképp az úgynevezett táplálékláncon keresztül eljuthat az emberi szervezetbe is. Néhány esztendővel ezelőtt arra figyeltek fel, hogy egyes északi törzsek tagjainak szervezetében a kritikus határt megközelítő radioaktivitás mutatkozik. Kiderült, hogy e törzsek az előző időszakban nagy mennyiségű rénszarvashúst fogyasztottak, a rénszarvasok pedig olyan zuzmókat legeltek, amelyek különösen mohón szívták magukba a radioaktív cézium 137-et. Becslések szerint csupán az 1945 és 1962 között végzett atomfegyver-kísérletek 160 ezer gyermek fejlődésében okoztak súlyos rendellenességet, és a jövőben még 16 millió esetben vezethetnek ilyen rendellenességekre. Napjainkban világszerte intenzív kutatás folyik olyan vegyszerek kidolgozására, amelyek védelmet nyújtanak a sugárzás ártalmaival szemben. Az alapelv: ezeknek a szereknek arról kell gondoskodniuk, hogy legyen elég elektron a szervezetben, a radioaktivitás folytán elektronhiányossá vált atomok külső héján támadt üres helyek betöltésére. Hiszen ha van elég szabad elektron, az elektronhiányos atomok nem kénytelenek az ép atomok rovására biztosítani egyensúlyukat. A vegyszerek között, amelyeket jelenleg kipróbálnak, ilyen neveket találunk: AET, Cisteamin stb. Szovjet kísérletek szerint egyik-másik szer még a nagy energiájú protonok ellen is védelmet nyújthat. Felvetődhet a kérdés: vajon belátható időn belül el lehet-e látni valamilyen — preventív orvosságként alkalmazható — védőanyaggal azokat az embereket, akik radioaktív sugárzásnak erősen kitett tevékenységet folytatnak? A kutatás eredményei azt bizonyítják: igen, van rá remény. ( dj)