Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-19 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

A Magyar Területi Színház megalakulásáról A

bból az alkalomból, hogy a Magyar Területi Színház ezen az őszön jutott el huszadik jubileumi évadjához, arra kértek, hogy írjak a megalakulásához fűződő emlékeimről. Mindenekelőtt egy tévhitet kell helyreigazítanom. Azt a tévhitet, hogy a felszabadulás utáni Csehszlovákiában egyáltalán- első, államilag fenntartott, hivatásos magyar színjátszás a MATESZ megalakulásával kezdődött. Nem sokkal a CSEMADOK megalakulása után melyhez az utat 1948 februárja nyitotta meg, az akkori Faluszínház (Dedinské divadlo] több szlovák együttese mellett megalakult az első magyar együttes, egy cseh színházi szakembernek, Drahoš 2elenskýnek, a Faluszínház első igazgatójának egyéni kezdeményezésére. Ezzel pedig lerakta a MATESZ alapkövét ls, mert amikor 1952 elején az SZLKP elnöksége határozatba vette, hogy Dél-Szlovákia ipari központjában, komárnói (komáromi) állandó székhellyel, magyar színházat kell létesíteni, kijelentette: tartozik azzal a létesülendő magyar színháznak, hogy magyar együttesét átadja neki, senkit sem gátol, aki Komárnóba akar menni a mintegy 15 főnyi együttesből. Állta is a szavát, és kezdőkből öj együttest szervezett. De nemcsak átengedte a jelentkező 12 színészt, hanem maga mutatott be nekik, és buzdította őket az úttörő vállalkozásra. A továbbiakban is sokban segített, még mint a prágai Nemzeti Színház igazgatója is, ahová szakmai és emberi kvalitásai emelték, s méltán. Ebben a tisztségben érte utol korai halála. 0 volt a hazai szocialista magyar színjátszás megalapítója. Ogy hiszem, ezzel a megalapítással és megemlékezéssel tartozunk ma Drahoš Zelenskýnek, annak az embernek és művésznek, aki előtt művészet és nemzetköziség mindig rokonfogalmak voltak. Az említett párthatározat végrehajtásával az akkori illetékes Megbízotti Hivatal egy bizottságot bízott meg, amely a nitrai Knb kebelében alakult. Ennek ténykedése azzal zárult, hogy 1952 augusztus vége felé jelentésben közölte a fölöttes fórummal, hogy a színház létesítéséhez nincsenek objektív feltételek. Erről csak később értesültem, amikor távirati meghívásra, szabadságomat félbeszakítva, felkerestem a Megbízotti Hivatal színházi osztályát, ahol azt a meglepő ajánlatot tették, vállaljam a színházalapítással járó szervező munkát, mivel az eddigi bizottság kollektív ténykedése meddőnek bizonyult. Tudták ugyan, hogy ezen a téren nem voltak tapasztalataim, magyar nemzetiségű szakemberük viszont nem akadt, és végtére, egy párthatározat végrehajtásáról van szó! Így hát vállaltam, amiben azért közrejátszott az is, hogy egy kicsit izgatott a szokatlan feladat. Kaptam egy néhány soros, ideiglenes megbízólevelet, és némi biztatást útravalóul. Hogy a vnb elnöke vállalta, gondoskodik a szükséges lakásokról, hogy a hajógyár védnökséget vállal a színház fölött és rövidesen átadja a volt Legényegylet épületét, melyet a hajógyári tanoncok használtak művelődési otthonként. Színpaddal ellátott nagyterme miatt egyedül ez jöhetett számításba ideiglenes székháznak de még ma is az. Arról is tájékoztattak, hogy a színház terven kívül létesül, nincs költségvetésben, és egyelőre nincs jogalap költségek folyósítására, fgy aztán kezdetben „magam harangoztam", amíg szerény tartalékaimból futotta. A húsz év előtti Komárom kevésben hasonlított a maihoz. Az ún. „ötvenes éveket" írtuk. A párt nemzetiségi politikája, mélynek jegyében színházra vonatkozó határozatát hozta, kezdetben még nem érvényesült maradék nélkül a közéletben. Ennek kellett éppen utat törni. A legjobb esetben közöny és hitetlenség fogadott a városban, hogy úgy sem lesz az egészből semmi. Furcsamód még a CSEMADOK helyi csoportjának igen sikeres, díjnyertes színjátszóit is meg kellett győzni, hogy nem versenytársnak, hanem segítőtársnak jöttünk. Ez hamarosan sikerült is. De gyakran ütköztem olyan bizalmatlanságba a nemzetiségi kultúra terjeszkedésével szemben, amely a járást és székhelyét az „elmagyarosodástól" féltette. Hol vagyunk ma ettől? Gondoljunk csak arra, hogy a tavaly őszi választások óta, ebben a járásban a nemzeti bizottságok képviselőinek 60 százaléka a magyar nemzetiségű, a lakosság nemzetiségi megoszlásával összhangban. A MATESZ hivatalosan 1952. október elsejével alakult. Ezen a napon lépett munkába az első 16 tagú együttes. Tizenketten a Faluszínház együttesének legjobbjai, négyen pedig a CSEMADOK színjátszói közül kiválogatott ígéretes tehetség. Minden előzetes erőfeszítés ellenére: sehol egy lakás, de még egy albérleti szoba sem. De nemcsak a vnb vállalása mondott csütörtököt ebben a kérdésben, hanem a hajógyár védnöksége is, olyannyira kritikus volt akkor a lakáshelyzet. Hogy az együttes szét ne széledjen, az egyedüli, harmadrangú Central-szállodában húztuk meg magunkat, igen szerényen, pótágyakkal, tömegszállás stílusban, hogy olcsóbb legyen. Mindenki arányos részszel járult hozzá a szállodaszámlához, s ezt a megoldást a felső fórum is jóváhagyta. (Mégis az első revízió a pénzügyi fegyelem megsértésének minősítette, amitől aztán az én zsebem „fájt".) Decemberig aztán fokozatosan mindenki talált magának valamilyen fedelet, túlnyomórészt igen ínségeset. Az összetételében megváltozott helyi szervek dicséretére legyen mondva, ma homlokegyenest ellenkező a helyzet a lakások dolgában, de akkor és még sokáig ez az állapot nagyon fojtogató volt. (Jómagam például 10 évig „laktam" a saját irodámban). Megindultak az első bemutató próbái. Persze nem a kijelölt székházban, aminek átadását jóformán közelharcban kellett kiverekedni a tanoncotthon rosszemlékű vezetőjétől. Hogy milyen állapotban, annak leírását a nyomdafesték sem vállalja. Váltakozva próbáltunk, minden fellelhető és nem megfelelő helyiségben, mert a székházunk legszükségesebb átalakítása igen vontatottan haladt, pedig brigádmunkával magunk is hozzájárultunk. Csak a legfelsőbb pártszerv nyomatékos érdeklődése hozta meg a hiányzó lendületet, s így az épület végül is időre elkészült. Mai szemmel nézve ezeket a rossz emlékeket is átformálta a „megszépítő messzeség". Éppen csak arra jók, hogy rajtuk keresztül szemléletesen lemérhessük azt az utat, melyet azóta a közélet minden terén megtettünk. Állítsuk szembe velük a jó emlékek egész sorát. A párt segítségéről, döntő szerepéről és a szlovák Faluszínház áldozatkészségéről már szóltam. Jó emlékezni arra, hogy a Nová scéna egy évre szabaddá tette számunkra egyik magyarul is tudó, legjobb rendezőjét, Štefan Munkot. Az ő rendezői és színészpedagógiai tehetsége teremtette meg az első színházavatő bemutatónkon, a „Tűzkeresztségben kívül számos sikeres előadásaink egész sorát. Jó emlékezni a bratislavai Národné divadlo díszletező művészeire és dolgozóira is, akik éjjelt nappallá téve készítették el első bemutatónk díszletelt, mert ezek megrendelésével egy félreértés miatt alaposan megkéstünk Ezenkívül pedig, minden kérés nélkül, a díszletekkel együtt leküldte a megnyitó előtt már több nappal szfnpadmesterét, Csillag bácsit, hogy a mi kezdő technikusainkat betanítsa. (A bemutatón aztán ott állt figyelő szemmel a portál mögött, miközben peregtek a könynyei afölötti örömében, hogy egy színház született). Különösen jó emlékem az, hogy Ozábal elvtárs, a nitrai Kerületi Színház akkori igazgatója, az első nekigyűrkőzéstől fogva teljes odaadással állt mindenben rendelkezésünkre. A bemutató előtti napokra szintén kérés nélkül küldte be technikusai legjobbjait, a mi kezdőink segítségére. Nélkülük nem zajlott volna le simán a megnyitó 1953. január 31-én, amelyre nem adtunk ki jegyeket, csak meghívókat. A munkásoknak, akik az átalakításon dolgoztak, a CSEMADOK brigádosainak, aktív tagjainak, s természetesen a hivatalos fórumok és a színházak képviselőinek. A párt több tagú küldöttsége volt jelen, csak az illetékes Megbízotti Hivatal vezetője küldött helyettest. Valóban tűzkeresztségünk volt az első bemutató. Mikor elhangzott a zárszó, a taps és az utolsó függöny után mindannyian, szereplők és nem szereplők, összesereglettünk a színpadon, és elénekeltük a nemzetköziség himnuszát, miközben a nézőtérről nem egy nehezen elfojtott, nehéz férfizokogás vegyült az Internacionálé hangjai közé. Erre is jó, és kell is emlékezni! A jó emlékek sora a továbbiakban is bővült. Terjedelmes és lelkes elemzés méltatta a Pravda hasábjain első darabunkat, egy magyarul tudó rendező tollából, aki véletlenül találkozott a Tűzkeresztséggel valamelyik tájelőadásunkon. Ahogy maga mondta, nem tudott ellenállni, hogy ne írjon róla. Még a košicei Národné divadlo faliújságján is az új színház meleg üdvözlésére bukkantunk, amikor első ízben jártunk ott, hogy első három darabunkkal bemutatkozzunk. Ott kötöttünk hosszú időre szóló barátságot Brousil elvtárssal, a prágai színészakadémia rektorával. Saját jószántából repült, komisz viharos Időben Prágából, csupán azért, hogy megnézze az előadásainkat, mivelhogy, úgymond, nek< vesszőparipája a nemzetiségek kultúráját ismerni és istápolni. Három késő éjjelbe nyúló estén vitatta meg a Slovanban az együttessel mindhárom előadásunkat, de olyan részletesen, hogy azt hittük, legalábbis érti a magyar szót. Magyarul egy szót sem tudott, mégis mindent „értett". Jó lecke volt ez nekünk abból, hogy a művészetben túl kell látnunk a nemzeti határokon. Jöttek a többi bemutatók, túlnyomóan sikeresek. És 1955-ben Jött Lendvay Ferenc, a pécsi Nemzeti Színház akkori főrendezője, mindanynyiunk Lencsije. Az ő tudását védjelezték a Tanítónő, Néma levente, Viharos alkonyat, Ketten a veremben, Ármány és szerelem sikerei. Mint nagy lélekismerőt kiváló színészpedagógust ismertük meg, aki játékos vidámsággal tudott a színpadon önkéntes vasfegyelmet teremteni. Mint rendező pedig, művészi alázattal rendelte alá magát, mindenkit és mindent, a szerző alapgondolatának, melyet az emberi sző drámai erejével formált hatásossá, de minden látványos hatásvadászat nélkül. A színháznak ezt a periódusát, hozzávéve persze Štefan Munk több rendezését, mint a Fösvényt, Csikóst, Egy szerelem történetét és másokat, általában úgy emlegetik, mint a MATESZ „aranykorát", amikor olyan tehetségek „ugrottak ki", mint Király Dezsó, Ferenczy Anni, Lörincz Margit, Cséfalvay Kató, Turner Zsiga, Tóth Laci és mások. Ezek a bemutatók valóban forró színházi esték voltak, melyek Hevesi Sándor szavait idézték: „A színház ünnep, melyhez nincs fogható". Erre is jó emlékezni. A húsz év előtti MATESZ kapcsán többször hallottam már, hogy semmiből lett. Jóakaratú, de meggondolatlan túlzásl Mert nem semmi az, ha tizenhatan összeállnak egyetlen céllal, amiért mindent vállalnak, és ezt a lelkes szívósságot átplántálják a fokozatosan kibővülő munkaközösségbe. És ha még mellettük áll a színház szerelmeseinek széles közössége, akik, úgy látszik az egész világon egy családot képeznek, akkor elmondhátjunk Lenin szavaival: Nincs nagyobb erő, mint a kollektíva ereje". Ebből született a mi színházunk. Végezetül egy Jókívánság a következő húsz évre: Élessze, ápolja a színház minden dolgozója az úttörők minden vállaló lelkesedését, mert a művészi munka örökös úttörés. Nincs megállás, mert a felső fok csak előttünk lebeg, de sohasem érjük el. Az eddig elért jelentős fejlődés nem jogosíthat önelégültségre, Inkább művészi alázatra int. A MATESZ mai lehetőségei, munkakörülményei, tagjainak életszínvonala aránytalanul jobb, mint valaha. Ne váljék a nagyobb kényelem a harcos, mindig magasabbra törő alkotó légkör kárára! A színház azért örök, mert embert ábrázol, aki sokrétűségével kimeríthetetlen, és egyedüli művészi témája marad minden művészetnek. Teszi ezt a színház azzal a tüneményes jelenséggel, amit élő emberi szónak nevezünk. A színpadon elhangzó közvetlen élőszóval, akár megráz, akár nevettet nem versenyezhet se film, se televízió. A drámai szó által kiváltott érzelmi élményt keresi és várja a nézőközönség, helyesebben hallgatóság, és ezt nem pótolhatja a leglátványosabb kiállítású, szellemes ötletekkel zsúfolt előadás sem. A színház kiváltsága minden más művészettel szemben az, hogy az emberi szó művészete. Záradékul Kárpáti Aurélt, a neves esztétát és színikritikust Idézem szabadon. Amíg a díszlet, kosztüm és világítás külsőleges kultúráját fel nem váltja az emberábrázolás, a színpadon elhangzó drámai szó, belsőleges kultúrája, addig igazi színházról nem lehet szó. A MATESZ, s általában a színház szeretete mondatja velem: haladjon a színházunk a jövőben ezen az úton, mert úgy érzem, ebben még van törleszteni valója. Felvételünk a Magyar Területi Színház első bemutatója, a Tűzkeresztség egyik jelenetében Ferenczy Annát és Gyurkovics Mihályt örökítette meg.