Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-12 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

gy szép napon levelet kaptam. Nem volna ebben semmi különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve, ha egyáltalán lett volna valami tartalma. Annak rendie szerint felszakítottam a borítékot, s fehér, érintetlen papírlapot találtam benne. Egy betű se volt sem az egyik, sem a másik oldalán. A bo^ rítékon mindössze a címem, egv ismert város postahivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették fel. Szórakozottság, vagy idétlen tréfa? Néhány nap múlva szakasztott ilyen küldeményem érkezett. — Ez talán mégsem szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa lesz — mondtam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a papírkosárba hajítottam. Ám, a megvetésnek, fölénynek s közömbösségnek e tüntető mozdulata mindjárt gyanús volt nekem. Kinek szólt? Hisz a levél feladója, a tréfa szerzője nem volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat tehát sa_ ját belső használatomra készült, úgy látszik, lelkem legmélyén nevetségesnek éreztem magam kíváncsiságom miatt, érzékenyen érintett, hogv rászedtek. Szégyelltem magam hogy rá tudtak szedni. Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom fel az ilyen leveleket. De honnan tudom, hogy ilyen-e, vagy csak közönséges levél, ha előbb nem bontom fel? A legtöbb levél általában a megszokott, át nem látszó borítékban érkezett. „Majd felismerem a postabélyegzőről" — gondoltam. Igen ám, de a leveleket egy meglehetősen nagy városban adták fel. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos közölnivalója van, onnan ír. Enyhén szólva, oktalanság lenne egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a külvilággal. Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien ismerjük azt az örömöt, amikor a levélhordó kezéből átveszszük a még ismeretlen, de minden ember közül egyedül nekünk szánt küldeményt. Ogy rémlett, mintha valaki elhatározta volna, hogy brutálisan leszoktat a kíváncsiságról és várakozásról, s ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag életben hagyva, hogy elkerülje a nyomozást és büntetést. Dühömben megragadtam az első alkalmat, s leutaztam abba a bizonyos városba. Titokban arra számítottam, hogy talán ismerősökkel akadok öszsze, akik magatartásukkal, önkéntelen arckifejezésükkel, mozdulataikkal vagy szavakkal elárulják magukat, és beismerik, ők küldözgetik a zaklató leveleket. Senkinek sem említve a dolgot, megvalósítottam szándékomat. Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakodva fürkésztem a peront, mintha nem feltétlenül e város lakosaiból összeverődött utasok tömegében felfedezhetném üldözőmet. Mikor a szállodában a bejelentkezéssel kapcsolatos formaságokat intéztem, a portás, amint meghallotta a nevem, így szólt: „Van itt valami az ön számára" — s ezzel az egyik rekeszből előhúzott egy levelet, önkéntelenül is felbontottam, mert ki gon- . dolta volna, hogy megint csak üres papírlap. Pedig az volt. „Üldöznek" — gondoltam az első pillanatban. De a postabélyegző azt bizonyította, hogy a levelet már két nappal ezelőtt adták fel, sőt az is kiderült: a levél éppen abból a városból érkezett, melyet alig néhány órája hagytam el. Ez semmil Hisz a dátumot és a pos. tabélyegzőt is meg lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy ide utazom? A portás azt állította, a levél már tegnap óta várt rám. Nem küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s magam közöltem vele a szálloda címét, ahol megszállok. Egyébként sem ismerték a feladót. A portás ls összejátszhatott velük. Ilyen bonyolult mesterkedés végrehajtásához nem egy, hanem jó néhány személyre volt szükség. Tréfáról szó sem lehetett. Túlságosan sok erőfeszítésbe és energiába került. Nem tréfa, de akkor mi? Aznap éjjel a vonaton, mely visszafelé robogott velem, de még a következő napokon is egyre e rejtély megoldásán törtem a fejem. A következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor annak a lehetősége is elesik, hogy a levél semmit se jelent, önmagában való eszköz, és minden különösebb szándék nélkül íródott. Tehát vissza kell térni ahhoz a feltevéshez, hogy minden üres papírdarab eredetileg valami egyéni mondanivalót tartogatott a számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tintái Titkos írás, ami csak megfelelő vegyszerek hatáWIKTOR WOROSZYLSKI: san szertefoszlott, és végképp eltűnt, amint egyre újabb meg újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a flört ahhoz, hogy az ember ne gondoljon arra, hátha nem is szívügyről van szó. Még a legszégyenlősebb bakfis is csak egy, legfeljebb két ilyen lapot küld ímádottjának, s képtelen megállni, hogy a második vagy harmadik levélben ne kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos, egészen más gondolat ötlött fel bennem. Zsarolás! A feladó váltságdíjat követel tőlem. Már maga a tény, hogy üres papírlapokat használ, ravaszságát, álnokságát és óvatosságát bizonyítja. Nem volt az holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt: „Amennyiben ilyen meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor..." Ügy látszik, valami dörzsölt gengszterrel akadtam össze, akit nem oly könnyű lépre csalni. Jó közérzetemnek egv csapásra vége szakadt. Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy saját agyrémem áldozata lettem, s ha nem veszem elő a jobbik eszemet, s nem teszem meg a szükséges lépéseket, ki tudja, még miféle jelentőséget tulajdonítok a néma leveleknek. Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőlük. Ö, ha a legközelebbi üres levélben legalább azt írnák: „Te ganéj!" — tüstént jobban érezném magam. Még a szidalmakat is inkább elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se mondtak, de lényegüknél fogva olyasvalaminek elfogadására köteleztek, amit képtelen voltam megérteni. Mert hisz volt bennük valami üzenet, talán utasítás vagy felszólítás, hátha akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem teljesíthettem, s ezért bűnösnek éreztem magam. Ez a korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer — meglehetősen fárasztó. Éppen ezért örömmel fogadtam el a meghívást az ország egyik legtávolabbi zugóban, a nagy mocsarak kellős közepén rendezendő vadkacsavadászatra. Ezen a hatalmas, egész vajdasággal felérő területen csak csónakon lehetett közlekedni. Kedvemre való volt ez a fizikai fáradtsággal és sok izgalommal járó élet, valamint a postahivatalok teljes hiánya. Egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott. Felettünk vízimadárcsapat húzott el. Vezetőnk, az allatok szokásainak kitűnő ismerője az eget fürkészte, szemét tenyerével védte a fénytől. — Különös — mondta végül is. — A fejemet tenném rá, hogy az utolsó előtti, amott balra, nem vadkacsa. Majd kinéztem a szemem, de hogyan vehettem volna fel a versenyt a vadász sasszemével. Megragadtam a látcsövet, és a madarakra irányoztam. A bal oldali utolsó előtti helyen postagalamb repült. Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskám, s minden képességemet összeszedve, elsütöttem, A galamb kiesett a rajból, s tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora távolságra a kis szigettől. A megriadt vad. kacsák irányt változtattak, s eltűntek a látóbatár mögött. Vadásztársaim hangosan átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat tönkretettem. Már a nap is lement, mikor a part mentén valami csobbanás hangzott fel, a nád hullámzani kezdett, s előbukkant az én derék vizslám, szájában az elejtett madárral. Önkéntelenül is a csónak felé hátráltam. — Hé! Ez neked szól — kiáltottak felém a társaim, kezükben világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte a nedvességtől. Ügy tettem, mintha egymagamban akarnám elolvasni a levelet, és egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a boríték. Túlságosan jól ismertem a jellegzetes kézírást, hogysem sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam volna, apró cafatokra téptem, és a nád közé szórtam. Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré telepedtünk. — Fontos üzenet? — kérdezték a többiek. — Nem, dehogy — vágtam rá, és XI hirtelen rádöbbentem, hogy voltaképpen nem tudom, igazat mondok-e, vagy sem. Felugrottam és a partra futottam. Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd nyakig merültem el benne, s lázasan kutattam át a nádat. Késő. Mind sötétebb lett, a papírdarabkák eláztak, s a tó fenekére sülylyedtek. A víz lomha árja szétszórta őket a tóban, és a vízinövények gyökerei közé sodorta. Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is lett volna éppen most? Nem volt bennem semmi. De ha mégis? . .. Marián Minárovič illusztrációja sára válik olvashatóvá! Felpattantam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget kizáróan bebizonyították: va. lamennyi csak üres papírlap volt, semmi egyéb. És mégis, kell hogy valami rejtett tartalmuk legyen! Ha már csődöt mondott szó szerinti megfejtésükre irányuló próbálkozásom, akkor feladójuk pszichológiája, lelki indítékai felől kell megközelíteni a kérdést. Félénk szerelmi vallomás? Hát persze! A vallomás kényszerétől űzve, de szemérme által féken tartva, valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az érzelem és illem közt létrejött kompromisszum is bianco formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett. Vettem magamnak egy új nyakkendőt, s két napon át dudorászva borotválkoztam. Valami elnéző, zavarral és derűvel vegyes jóindulattal gondoltam az ismeretlenre. — Szegény kicsike... — mondogattam magamban ravasz, gyámkodó mosollyal — félénk s egyben szenvedélyes, mily elragadó! „Kicsike?" — tűnődtem magamban. Nem, ha valaki Ilyen eszközökkel, tán egy egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető ezzel a szóval. Valami nagyvilági, nemzetközi síkon mozgó dáma! Annál szokatlanabb dolog! Mily hatalmas lehet az érzés, mely még ezt a rendkívüli nőt ls feldúlja, és intézeti növendékké változtatja. Kamáslit ls kéne vennil Ez az örömteli hangulat fokozatonanuMji : . 7,-v Gímes Romána fordítása