Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-09 / 238. szám, hétfő

C-tyeppl falucskában pihenünk. Kis parasztház eresze alatt, á földhányáson ülök, s egy nagy, lompos kutya hátát simogatom. Gubancos a kutya, csöppet se szép, de a hátát borító hosszú szőrt átmelegítette a nap, s nekem most kellemes így, könnyedén rátámaszkodva üldögélni. A háztetőről időnként vízcseppek hullanak a vállamra, a hátsó udvarban lármásan el-elgágogják magukat a libák. Vékony hangon nyerít egy csikó, tyúkok kárálnak. Az ablakok előtt fogatolatlan ágyúk állnak, hideg acélnyakukat előrenyújtják. Az izaadt. lelszerszámozott lovak szénát ropogtatnak. Ülök s arcomat az áprilisi nap felé emelve nézem a felhők kékes fátyolfoszlányait, amint a nedvességtől sötét föld felett úsznak. Az ágyúdörgés nem tett süketté: "hallom, hogy a libák lár.másan el-elgágogják magukat, vidáman kotkodácsolnak a tyúkok, és a vízcseppek óvatosan, halkan, lágyan hullnak a vállamra .,. Ez az én háborús tavaszom. Talán az utolsó. Hallgatom a kora tavaszi, áprilisi neszeket, rikoltásokat, és elérzékenyülök. Odahaza a feleségem és két gyerekem. A kis alagsori szobácskában fülüket hegyezve hallgatóznak, feszülten figyelnek, nem közeledik-e már valaki a lépcsőn. Engem várnak. Lehet, hogy gondolatban már régen eltemettek. A lábam előtt csörgedező kis patakot s az ágyútalpak körül ugrándozó verebeket nézem ugyan, de Szerjozska fiamat látom, a sápadt, vérszegény arcú Szerjozskát meg a hároméves Nyuskát, aranyszőke, kusza hajában kék szalagocskával. Ülnek benn, az ablakdeszkán, szorosan egymáshoz simulva, és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várják, mikor érkezem meg végre, hogy térdemre ültessem őket. S ha magam elé képzelem a kát elszontyolodott arcocskát, apai szivem megtelik bánattal. , ebemből előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam. Feleségem vigasztal: „Én nem sírok. Légy te is erős". Pedig mikor bevonultam, így beszélt: — Miért mész önszántadból? Tán meguntad az életedet? Féltem, nem érti meg, mennyire szeretem az életet, hát óvatosan így feleltem neki: — Mennem kell, és megyek ls... ezekért, teszem, a gyerekekért. Feleségem arcán könnyek gördültek vé'gig. A bánat, a szerelem, a kín könnyei voltak, de az én lábam mégse torpant meg. Aztán bátorít a feleségem: „Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírók.". Lejjebb Szerjozska sorai. Ö még nem tud betűkkel írni, hát pálcikákat, farkincákat, kampócskákat, kacskaringókat rajzolt nekem, meg egy levelek nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai: „Értsd, ahogy akarod .. És én értem Szerjozska betűit. Első alkalommal menetelés közben olvastam a levelet, mikor éppen támadásra készültünk, és ezek a farkincás pálcikák okos, bátorító tekintettel néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a bajtársak kinevessenek, aztán megtapogattam puskámat, s így szóltam magamhoz: — Menj, családapa! Most is így gondolkozom. M

egyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok, és nem azért, mert meguntam az életet. Nagyon szeretek élni. Megindít ez a mindent beragyogó tavasz is, a rózsaszín hajnalok és alkonyok simogató csöndje is, a darvak távoli röpte, a kis patakok csobogása a keskeny árkokban. Szerelmes tekintettel nézek minden egyes kis felhőt, minden egyes bokrocskát — és mégis megyek a halálba ... Nyugodtan és elszántan nézek szembe vele. A halál röpül felém a neVagy talán a részeges, mogorva hivatalnok ... ' Anyám ivott. E

" jszakánként katonák jártak hozzá az odúba, meg rongyos ingű teherfuvarosok, csavargók, zsebtolvajok. Olykor verték, mint ahogy az agyon; hajszolt, elcsigázott lovat szokták verili, néha meg eszméletlenségig leitatták, és fásultan, otrombán az ágyra döntötték, előttem se feszélyezve magukat... Mi „szerencsétlenek" voltunk. Mondta is nekem anyám: — Szerencsétlenek vagyunk mi ketten, Vaszkal Jobb lenne, ha meghalnál... fiacskám! De nem haltam meg. Felnőttem. Nem volt részem se szeretetben, se kedveskedésben, se gyöngédségben. Ügy nőttem fel, akár a kutyakölyök: ha megütöttek, sírva fakadtam, ha simoALEKSZANDR NYEVEROV: ÉLNI AKAROK Zs

e hézágyúk lövedékeiben, amelyek felszakítják a tavaszi nedvektől feketéllő földet, meg a sűrű puskalövésekben, amelyek kicsiny kék füstfelhőket lobbantanak. Látom a halált, minden egyes esthomályba burkolt halmocska alól les reám — mégis megyek tovább, rendületlenül. Azért megyek a halálba, mert élni akarok. Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal: körülöttem hahotázik a halál, de én érzem, hogy hideg kezével megragad. Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget. Gyermekeim tekintete sem tart vissza. Gondolatban nem kisírt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog, és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket olyan bánatosaknak elképzelnem, mint amilyenek az enyémek voltak valamikor, régen tovatűnt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem emlékszem, kinek a keze ráncigálta, cibálta hosszú hajamat. Csak azt tudom, és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreges kifejezésű volt. Nem tudott mosolyogni, nem lobbant fej benne gyermeki vidámság, nem látta meg a napfényt, amely most úgy megörvendeztet. Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták el, a „szerencsések", nekünk pedig, anyámnak és nekem, csak nyirkos-pinceodú jutott. Anyám mosónő volt. Mikor értelmem már nyiladozni kezdett, odúnkban kötelekre aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam meg legelőször. A napot ritkán láttam. Keskeny, törtfényfi sugarai ritkán kandikáltak be hozzánk a két ablakunkat borító sűrű vasrácson keresztül. Apámat egyáltalán nem ismertem. Lehet, hogy a pinceműhelybeli cipész volt. Lehet, hogy a csendes, istenfélő öregecske, boltos, aki esténként lámpát gyújtott a szentkép előtt. gattak, elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, miért vagyunk mi szerencsétlenek, mások pedig szerencsések, gyakran bámultam öreges, szomorú tekintettel a magas kék égre. Azt mondták nekem, hogy ott lakik a jóistenke, aki az emberek életét kormányozza. Csak kérni keli — és ő segít. Nagyon szerettem volna, ha valaki rendbehozza a mi életünket, és könyörgő tekintettel néztem a magas kék égre. Az istenke nem felelt. Az istenke nem látta az én kisírt szememet. Engem maga az élet tanított meg látni. Olyan cáfolhatatlan igazságokat tárt fel előttem, hogy mikor már felfogtam értelmüket, többé nem imádkoztam. Világossá vált előttem, hogy anyám és én nem ok nélkül sínylődünk egy pinceodúban, és nem egyvalaki akaratából, hanem mindazokéból, akik a fölöttünk levő féinyes, tágas, napsugárral és villanyégőkkel megvilágított szobákban laknak. Egy egész osztály akaratából, azokéból, akiknek kényelme kedvéért más emberek ezrei kénytelenek állati módra, nyirkos, mocskos pinceodúkban tengetni életüket... » egértettem anyámat is, aki tűrte, hogy pofozzák, és rádöbbentem arra a végzetes okra is, amely arra késztette, hogy jelenlétemben lefeküdjék a „barátaival". Közönyös tekintetében néha olyan mély bánatot, olyan jóságos anyai mosolyt láttam, hogy szívemben túláradt a szeretet és szánalom. De mivel szép és fiatal volt, védtelen helyzete és nyomora az utcára kergette, a hidegfényű lámpák alá. Később aztán a „barátaitok" által porig alázva, sokszor megátkozta önmagát is, az éle-. tet is, fiatalságát is. Már sok mindent megértettem. Legfőképpen a következőt: én ezen a szépségen, kincsekben, pompában bővelkedő világon nem mint gazda élek, hanam mint cseléd, mint hasznos szolgálatokat végző, erős kutya, amely valamiképpen összeszedegeti magának a betevő faltot. Hétéves koromban kezdtem dolgozni, azóta is folyvást dolgozom, hajnaltól napestig, mégis koldusszegény vagyok, semmiházi, söpredék. Életemet keserves és megalázó törvények szabályozzák: ha két karom elgyengül, ha a túleróltetéstől megszakadok, akkor használhatatlan leszek, és kihajítanak, mint a házból a szemetet. Nekem — aki munkámmal annyi értéket teremtettem — mint embernek egyáltalán sammi értékem nincsen, ha pedig ágynak dőlök, akkor azok a gazdák, akik két dolgos kezemmel rendelkeznek, megaláznak, engem, a beteget is, meg az utcára szívtelenül kikergetett gyerekeimet is... És most, amikor mosolyogva nézem Szerjozska farkincás pálcikáit, iránta érzett szeretetem ad erőt, hogy habozás nélkül fegyvert fogjak. Megalázott anyám iránti szeretetem önt erőt fáradt lábamba. Borzalmas elképzslnem Szerjozskát ugyanolyan kutyakölyöknek, mint amilyen én voltam, ugyanolyan cselédnek, aki kénytelen eladni izmos karjának erejét. És rémület fog el akkor is, ha a kis Nyuszkára gondolok, kusza aranyszőke hajában a kék szalagocskával. Arra a puszta gondolatra, hogy leánykám mosoly helyett vékony, elfehéredő ajkába harap, és szemét Illedelmesen lesütve, bizonytalan léptekkel kimegy este a hidegfényű utcai lámpák alá, arra a puszta gondolatra, hogy őt, aki pincelakásban született, egy unatkozó senkiházi parázna tekintstével magához intheti — már csak a puszta gondolatra is megszakad a szívem... Nem látom én a felém meredező puskákat, nem hallom a lövedékek robbanását, összeszorítom a fogam, levetem magamat a földre, hason csúszom, majd felugróm, és rohanok előre. Nincs halál! Nincs simogató tavaszí napfény!... Bár minden porcikám telve az ifjúság túláradó érzéseivel — nem a természet hangját hallom, hanem anyámét: — Rajta, fiacskám, menj! Csak egyet érzek: élni akarok! Ezért kell lövöldöznöm e verőfényes tavaszi napokon — magamért, Szerjozskáért meg Nyuszkáért és mindazokért, akik már nem látják e napokat öreg, kisírt szsmükkel. Fél karomat átlőtték, de nem ez aa utolsó áldozat. Vagy véképp leterítve maradok itt, a lassan felszikkadó mezőn, vagy győztesként érkezem haza. Más út nincs. De én élni akarok. Azt akarom, hogy éljen és örvendezzen Szerjozska meg Nyuszka, éljen ós örvendezzen egész szomszédságunk, valamennyien, akiket az „emeletiek" kikergettek a szemétdombra ... És mert élni akarok, s mert a célt egyszerűbben, rövidebb és simább úton nsm érhetem el, az élet iránti szeretetem arra bír, hogy csatába induljak. Hosszú az én utam. M ég sok rózsás hajnalt és alkonyt ,'

r

> fogok megérni a sztyeppen, s megyek feléjük bánatommal, az én fényes, az én erőt adó bánatommal..* Ez az én utam. (1920) D. Guthi Erzsébet fordítása SIC ITUR AD ASTRA D r. P O L O N Y I BÉLA 80 ÉVES Dr. Polonyi Béla mögött több mint öt évtizedes orvosi tevékenység áll. Ma ünnepli 80. születésnapját. Az elmúlt évtizedek során megérttette velünk, hogy a jó és eredményes munkához érző szív, derűs lélek és nagy emberszeretet szükséges. De önálló gondolkodás is, mert az orvosi gyakorlatban _nemigen lehet sémákat használni, mivel az orvos élő anyaggal dolgozik. Épen ezért felelőssége is különösen nagy. Hatalmas és gazdag tartalmú tarsoly ez a nyolc évtized. S ahogy gazdáját az életről, munkájáról faggatom, bizony nehéz a választás: mit is emeljek ki belőle. 1892-ben, október 9-én született Polonyi Béla, ami azt jelenti, hogy ifjúságának eszméitető évei a forradalmakat előkészítő szellemi fellendüléssel egyidejűek. Életútja az első világháborúban indul. 1915-ben Budapesten szerzi orvosi diplomáját. A háború alatt mint katonaorvos tevékenykedik, majd 1918-tól Komáromban mint körzeti, majd gyári orvos működik. Elnöke lesz a Vöröskereszt Egyesületnek. Ebben a tisztségében több ezer egészségügyi szakelőadást tart. 1919-ben, a Tanácsköztársaság alatt kórházi főorvos lett. 1926-ban rendőrorvossá nevezik ki, majd 1936ban Mezey János főorvossal megszervezi a komáromi kórház bőr- és venereás osztályát. Részt vesz hazai és külföldi értekezleteken, orvosi szimpóziumokon. így 1935-ben Budapesten a bőrgyógyászok nemzetközi konferenciáján elsőnek fejti ki véleményét arról, hogy a rövidhullámú rádiózás káros hatással van az emberi szervezetre, mert csökkenti a mirigyeknek a váladékok kiválasztásában megnyilvánuló működését — a szekréciót. 1946-ban elsőnek hívja fel a szakorvosok figyelmét, hogy milyen eredményes lehet az „okcipitális punkció" a bőrgyógyászat gyakorlatában. 1952-ben az állati bőrgombabetegségek elleni oltási lehetőségekről értekezik, s közli észrevételeit a Trichorfythia-ról. S ezzel már a tárgyunknál is vagyunk. Polonyi Béla doktor egyik lényeges vonásáról szólhatok. Arról, ami évtizedek óta izgatja, szívét és értelmét kitöltve foglalkoztatja: az elmélet és a gyakorlat dialektikája, a tudomány és a gyakorlat egymást nem nélkülözhető egységének a jelenléte. De az a helyes életforma vagy irányvonal is érdekli, amely azon munkálkodik, hogy sokoldalú ismeretekkel rendelkező embert neveljen, olyat, aki képes megérteni, helyesen értelmezni és fel is tudja használni a fejlődés objektív törvényeit a társadalmi haladás minden szakaszán, s eltökélten akar munkálkodni a világ forradalmi átalakulásán. Mert ilyen emberekre van szükség a javasolt programok és tervek megvalósításához, s csak ily módon biztosíthatjuk józanabb, békeszeretőbb és igazságosabb jövőnket. Dr. Polonyi Béla híve a haladás eszméinek. Tudós objektivitással vizsgálja az élet folyamatait. Nem szereti a közhelyeket és a torzításokat, amelyek nem hasznára, hanem kárára vannak az igaz ügynek. Véleménynyilvánításában tárgyilagos. . Az emberekhez való viszonya humánus. Még ma ls aktív dolgozója az egészségügynek. Vitalitása csodálatra méltó. — Becsülje önmagát ki-ki annyira, hogy merjen, akarjon és tudjon is önállóan dolgozni — mondta többek között a jubiláló Polonyi Béla. Kívánjuk, hogy ugyanúgy, mint eddig, ezután is találja meg a munka örömeit, de a pihenés szépségeit is, amit most már valóban megérdemel. Két világháború viharát szenvedte át. Magatartására, józanságára a segíteni akarás a jellemző. De vallja azt is, hogy az orvosi gyakorlatnak, akárcsak a művészetnek, az élet értelmét kell hirdetnie. A felszabadulás után Polonyi Béla ismét nagy kedvvel dolgozik. Orvosként kapcsolódik be az újjáépítés munkálataiba. Szakorvos lesz a bőrgyógyászaton, ahol jelenleg is tevékenykedik. 1965-ben ünnepélyes keretek között kapta meg aranydiplomáját, ami újabb munkára serkentette. Hobbyja a színház- és a tárlatlátogatás. Ott van a Dunamenti Múzeum vernisszázsain, és jelen van a Magyar Területi Színház „futtató" és főpróbáin, valahol csendben meghúzódva a sötétben. Filozofáló hajlamát, ítéletalkotó készségét, tárgyilagos észrevételeit mindig megszívlelik. Szeretik és megbecsülik ... ... és megbecsülés illesse őt részünkről is nyolcvanadik születésnapján. Kívánunk neki erőt, jő egészséget, boldog és nyugodt életet, mert széles körű tapasztalataira, mindig időszerű tanácsaira ezután is nagy szükség van. Közel jutni egy emberhez, megérteni őt és megszeretni, valóban ünnepi feladat. S ez a feladat nemcsak lelkesít, de kötelez is. Sic itur ad astra ... SZU CH Y M. EMIL